2007. május 4.
22:03:53
LEVÉL IDEGENBŐL
Mit írhatnék neked, távolszakadt barátom,
kit jól ismert vidék dajkál, mint hű fiát?
Amíg fogalmazok, a fátylas szemhatáron
vigyázba merevednek a karcsú pineák.
A precíz rendező, az alkonyat, az égre
kitolja sorra mind szokott díszleteit:
félhold és néhány csillag kerül a balközépre,
ciprusok, szikla, kaktusz – de mindez nem segít.
Otthont-idéző este lopakodik a tájra
s mikor a hegy mögött kilobban már a nap,
a tékozló fiú szakadt daróc-csuhája
szorítja mellemet, borítja vállamat.
Hogy készülődtünk egykor – tíz vagy tizenöt éve? –
délkörök rácsa közt szűknek tűnt a világ…
A Dóm előtt, a téren, a május-éji égre
milyen térképeket rajzolt az ifjú vágy!
Amíg itt kopogok a pelyhező homályban
megvillan újra száz szétpattant buborék:
kalandok, utazások, mint meg-nem-írt sagákban,
lám, itt van most előttem – de most már nem elég…
Itt vannak szinte már tapintható közelben
a pálmák közt búvó, legendás városok
- úgy mondom ki nevük, a szemem meg se rebben,
a délibáb fakó, a varázs megkopott.
Elmondom sorra mind a mágikus igéket,
idézve újra s újra, erőtlen Prospero,
az ifjúság kalandját, az álmokat, az évek
ködfüggönyét cibálva, mint mohó utazó:
Bou Saada, Biskra, kapui Kantarának,
tikkadt toroknak hűs korty, Sétif, El Gólea,
csengői kincsvivő, szomjanhalt karavánnak:
Djidjelli, Timimoun, Laghouat, Ghardaia…
Hiába, mind hiába! Nem fog már a varázslat,
palackjából a szellem már régesrég kiszállt
és ahogy gyülekeznek köröttem az árnyak,
úgy foszlik semmibe szép arcod, ifjúság…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése