Szép álmokat!

ŐSZI ALTATÓ

Ringassanak el tücsökszavú esték,
dajkálgasson a hűvös hegyi szél.
Fejed alatt felleg legyen a párna
és zsongjon dalt a surrogó levél.

A csillagos égbolttal takarózzál,
szilárdan tartson hátán ez a föld
és álmaidban szállj a végtelenbe,
mint bátor utas, aki égbe tör.

Tanuld a tájak titkos ékírását,
a sosem-nyugvó vizek moraját,
értsd meg a méhek csöndes zümmögését
s a kóbor éji szelek panaszát.

Aludj és álmodj. Előtted az élet,
a Te utad a hajnalba vezet –
de félig-ébren, búcsúzóul, arcom
simogassa meg hűs gyerek-kezed.

Régi blog: 2007. október 28.
21:51:55 

Cilus

2007. május 22.
06:00:22 

KÉSEI VALLOMÁS

Többé már nem a kamaszkori lázak

bíbor lángjait lobbantom feléd,

felejthetetlen társ: az ifjúságnak

megültük immár édes ünnepét.

Úgy formálgatom ezt a verset én,

mint nemes fémet régi ötvösök:

lámpa mellett, kitartón, éj felén,

míg szél zúg künn a kert fái között.

Az éji szél, idézgetvén a múltat,

rég elhalkult szavakat suttogó,

ígéri: újra virágba borulnak

a fák – tavasz jön, olvad már a hó.

Hogy is mondjam el néked, hogy szeretlek?

A férfiének szava elakad.

Magam találtam újra meg tebenned,

hívó szavamra visszhang volt szavad.

Hiányzó része lettél életemnek,

énemnek drágább, szebb, jobb fele,

a gyümölcshozó nyár rejlik tebenned

s az arany ősz szelíd ígérete.

Nélküled, mint bolygóközi térben,

úgy élek itt. Törékeny csend a váram

s nem hoz szívemnek vigaszt még az éj sem,

a csillagtalan, kietlen magányban.

(*a balatonfüredi Szívkórház és Hosszúhetény közötti távolság, no meg a betegség súlyos árnya „íratta” ezt a verset 1965-ben.

** a fénykép talán 1952-ben készülhetett, mindig kint volt Apa szeme előtt, az utolsó évtizedben a laborjában)

Együtt

2007. március 18.
17:35:33 

NYÁRVÉGI SZONETTEK ALVÓ KISLÁNYOMHOZ

Hogy futkároztál egész napon át!
Meg-meglibbent kis szoknyád könnyű fodra.
Kacagásod még őrzik a szobák,
a tükör még emlékszik mosolyodra,

a levegőben vibráló jelek,
suhanó fények, hajladozó árnyak,
mind-mind jelzik jelenlétedet,
mint a tengert a vijjogó sirályhad.

De te megszöktél tőlünk észrevétlen,
kibontja köréd szirmait a csend,
lassan merülsz az álom mélyvizében

szőke hajad mint glória dereng
- míg künn, a hűvös augusztusi éjben
szerelmes tücskök gitárdala peng.

Míg künn, a hűvös augusztusi éjben
szerelmes tücskök gitárdala peng,
mérlegre téve vizsgálgatom létem
s lassan körém is kifeszül a csend.

Emlékeim fakuló lim-lomából
lassacskán immár semmi sem marad
- de véled hozzám még az ifjúság szól
s amíg elnézem alvó arcodat,

rádöbbenek, hogy nem hiába éltem
s ha jel utánam semmi sem marad,
a boldogságot mégis tettenértem,

míg simogattam kócos hajadat.
S ha meg kell majdan e világtól válnom,
a mosolyod könnyítse búcsúzásom.

Te lettél immár minden énnekem:
az ifjúság, a vágy, a legszebb emlék,
a sírigtartó, végső szerelem,
amelyben minden régi lángom benn ég.

A veszett álmok váltságdíja vagy,
a közönyös sors szép vigasztalása
és beragyogja minden napomat
a hozzám hűtlen boldogság varázsa.

Éveimnek sötétlő nádasából,
mint ritka kócsag, száll feléd az ének.
Veled búcsúzom én az ifjúságtól,

veled vallatom eliramló évek
konok közönyét. Te tégy tanúságot
ha arcom majd a csillagok közt látod.