KI MENT MEG ENGEM
Már botladozva, néha, meg-megállva
egy pillanatra, jár, csak jár tovább
e zaklatott szív. Bordáim börtönrácsa
bezárta rabját. Kemény porkoláb,
kegyetlen élet: nincsen kegyelem?
Sikoltva szólok: mindig szállni vágytam
- de nem repít már semmi szerelem.
Ki ment meg engem? Hol vagy, drága társam?
Árnyak lopóznak már a szemhatárra,
a lélek végső jeladásra vár.
A szívemet keményen markolássza,
kegyetlen kézzel fogja a halál.
Régi blog: 2010. július 12.
10:43:48
2007.március 13.
06:21:11
ÉJFÉLI HÍVÁS
Az alvó házat csengő veri fel.
Beteghez hívnak. Értem: menni kell.
A lámpafénynél szemem hunyorog.
Veszem a táskám, lassan indulok.
Látod, barátom: itt s így élek én.
Nem vagyok már a régi nagylegény.
Nem akarok fontosnak látszani
és a kamaszkor lázas álmai
nem kísértenek őszi éjeken,
mikor ködülte, nyirkos réteken
baktatok, szinte félálomban, át.
Köröttem minden néma. A világ
tömör sötétbe befalazva áll.
Minden sötét. Nem villan meg sugár.
Fel-feljajdul a magány panasza:
egy-egy virrasztó tücsök jajszava.
A falu lassan mindent betemet:
a vágyakat és az emlékeket,
a lázadásokat, a terveket…
Lassan megnyugszik már a képzelet.
Magam vállaltam, így szép a magány.
Éveimnek immár a derekán
járok s talán már nem is tartogat
nékem a sors új csalódásokat.
A tűz kialszik. Hűvösek az esték.
A nyarakat az árnyak eltemették.
Igen barátom. Itt s így élek és
ha megszólal a végső csengetés
veszem a táskám, lassan indulok,
a réteken át csöndben baktatok
s nyugodtan lépek majd a hídon át.
Mögöttem a sötétbehullt világ,
hol nem ragyog fel soha már a nap
és egy virrasztó tücsök zengi csak
a kitágult éj távolain át
az éber magány örök panaszát.
2007. március 1.
21:16:56
AZ ELFELEJTETT FALVAK BALLADÁJA
Sirasd az eltűnt falvakat:
poros akácok lombjait,
amerre hajdan a patak
kanyargós, kósza útja vitt;
a dülöngélő tornyokat,
a kopott macskaköveket;
a házak lehunyt, tompa, vak
szemét: a zsalugáterek
kopott zöldjét; kis hidakat;
muskátlik megunt pirosát
s a viháncoló fák alatt
futó kamaszt: az ifjúság
soha-vissza-nem-forduló
alakját, aki fellegek
magosán tűnt el, illanó
fényként, akár a szellemek.
Szépnevű falvak, Baranya
megannyi ódon ékszere,
századok zengő dallama,
népünk elveszett édene:
Karácodfa, Szentkatalin,
Becefa, Gyöngyfa, Kistelek –
a múltból zendül rá a rím,
régi kösöntyűk csengenek:
Bakonya, Bicsérd, Hertelend,
Szaporca, Vázsnok, Kisherend.
Zengővárkonyi gesztenyés,
évszázados, őslombú fák;
Pécsvárad tömzsi tornya és
a Rékavölgy, a Tiliták;
nyelvünk homályos vadonába
veszett bujdosó hercegek:
Bisse, Bogád, Bodony, Zaláta,
Adorjás, Birján, Bezedek;
sámán-idéző Pogány, Sámod,
Táltosmajor, Cserkút, Boda;
szelíd Szőkéd, merengő Márók,
regéket rejtő Romonya;
virágos Szűr, lányos Virágos,
játékos Szellő, Rózsafa,
kéklő Kökény, bánatos Bános,
búsongó béres: Bagota.
Farsang-idéző Kátoly, Sárok
libbenő, kacér szoknya: Lánycsók
s régmúlt tavaszok alkonya:
violaszagú Palkonya.
Vízparti mátka: Gyűrűs Márfa,
szisszenő Szajk, szlávos Szalánta
s mindannyian, ti, többiek,
kiket már elfelejtenek:
Tarrós, Tékes, Turony, Maráza,
Bodolyabér, Csarnóta, Áta
s közöttük sudár jegenye:
zizegőlombú Regenye.
Kifakult, fénytelen nevek,
fiatalságom társai,
régen kilobbant, víg tüzek
emlék-idéző lángjai:
Drávaszabolcs, Alsószentmárton,
Aranyosgadány, Keszü, Málom,
Illocska Lippó és Lapáncsa,
Pócsa, Kisbudmér, Ivándárda.
Ti elfelejtett, vén faluk,
zsolozsmaként száll nevetek,
tudom: nem vezet vissza út,
köd üli meg a hegyeket
s az emlékezés csúcsait,
amerre hajdan a diák
tétova, kósza útja vitt:
Szilágy, Erzsébet, Egerág,
Tésenfa, Kórós, Terehegy,
Peterd, Pellér, Pereked,
Ófalu, Olasz, Németi,
Szabadszentkirály, Tengeri ----
Elzsongít száz szép név varázsa,
zsendülő fűzfák illata,
a múlt, az emlék-panoráma,
az ifjúság hűlt dallama.
Emlékeim szélfútt egére
virágként nyíló csillagok:
halott szerelmek szíve-vére:
ringassatok, zsongassatok!
