Csak az emlék marad időtlen

2007. július 4.
23:49:29 

AZ EMLÉKEK MEGVÉDNEK

Nem hiába kiáltok.
a visszhang még felel.
Legyen örökre áldott,
ki vissza-énekel!

Amikor tegnap este
olvastam versedet,
éreztem: „Nincsen veszve
még minden, hisz szeret!”

Vigasztalás volt nékem
szelíd-szép válaszod,
megértem, hogy miért nem
lettem kitaszított.

Nyitogatják az évek
sorra kapuikat,
és más csillagok égnek,
mutatva más utat,

másképpen szól az ének,
és másképp cseng a rím,
de Te talán megérted,
hogy az emlékeim,

amiket gyűjtögettem
egy fél századon át,
elmondják majd helyettem,
mi volt az ifjúság.

Te érted tán, miért lett
ilyen az életem
- s Te érted, hogy Teérted
vállaltam szívesen.

Felidézi az ének
múltunkat, múltamat.
Az emlékek megvédnek
- s holtomig így marad… *

Székesfehérvár, 1981. júliusa

(* Amíg csak élek, Apukám, ez így marad )

Egyszer volt...

2007. július 4.
23:46:41

Válasz 

Verset nem írtam évek óta már,
hisz szomorú sem voltam rég.
De ilyen bús-borús sorokra
hadd válaszoljak.
Csak így, rímtelen-ráncbaszedetlen.

Elfut előttem ez a negyedszázad,
az életem.
Szamócaillat száll az évek felett.
Emlékek, képek, színek forgataga:
vadvirágos rétek, estike-illatú éjek,
buzogányok bársony-kalapja, törökszegfű bíbora,
ablakomból a Zengő kékje,
bokasuhintó kamilla-fejecskék,
tigrisbundájú dongók, méhek duruzsolása,
tavaszthozó mandulavirágzás.

Varázslatok, csodák –
gyerekkorom gyönyörűségei.

Vérehulló fecskefű virágzik a templom alatti köveken,
hajnali harmatban gázolunk,
motorozás lefelé gurulva Kövestetőről…
No meg „az alma szép”,
uborka Novaja Zemljáért,
Chaperon Rouge és a sok sziget,
Szumátra, Jáva, Borneó, Celebesz.
Gyűlnek az emlékek körém.
Hullámok hátán „kis barátom” hozza őket:
              a Napsütötte Évek!
Narancsszín-hajnalok hazája, Algéria.

Igen. Én változtam csak.
Dundi gyerekből anya lettem.
Téged úgy látlak, deresedő halántékkal,
mint régen, ahogy mesélsz:
okos Odüsszeuszról, aranyalmáról,
trójaiak, görögök sorsáról,
Nyusszancs Baltazárról, Boldizsárról
és Tobler Tobiról.

S aztán a kamaszkor –
ki szereti Babitsot,
s vajon Aragon vagy Apollinaire az első?

Megadhatom-e, ha nem is ugyanígy, ugyanezt,
a kislányunknak?
Fehérvár szép.
De hol van itt rét, sárkányt eregetni?
Patak, ahol rákászni lehet,
s napraforgót szedni, pipacsot, búzavirágot?
Mit adhatok majd én neki?
Magamból azt, amit én kaptam – Tőletek.

Azt mondod, megbocsátás.
Nem értem.
Hogyan bocsássak én meg?
Csalódást okoztam,
s ha nekem jobb is így, biztosan fájt.

Hiszen tudom már,
mennyi mindent vár az ember,
ha gyermeke születik.
Hogy majd minden álmát-vágyát Ő valóra váltja!
De hidd el, boldogabban élek így.
Ugye ez a fontos?
S őrzöm a békét,
most már csak a magam békéjét,
s ameddig tudom, Orsiét.
Aztán ő is felnő,
elragadják tőlem az évek.
Hát mondd, ez miért szomorú?
Magadra maradtál?!
Én tudom, nem így van.

Ez a versféle irkafirka napokig készült.
Ha Orsi alszik, akkor van időm.
Ha felébred, játszik, vele kell lennem,
beszélni, mesélni sokat,
elmondani mindent a világról,
erről a nagy-nagy csodáról.
Látod, ilyen a szülő-szerep,
örökül kaptam Tőled, Tőletek,
folytatni kell.

(S hogy vidámabb legyél, mesélek Neked is, egy kis mesét,
régen tanultam, valahogy így: 

            „Egyszer volt egy kicsi bolt,
                    fogkefét is árultak ott,
                            de a fogkefe elfogyott…”)

1981.július 13-17.

Egy költözködés margójára

2007. július 4.
23:25:59 

AVE ATQUE VALE

Istenhozzádot hogy is mondjak Néked?
Gazdagabb volt Veled az életem.
Fölénkhajoltak lombosodó évek
- s éveim számát Véled felezem.

Fáradt agyam laterna magicája
képvásznaimra, lásd, miket vetít:
ülünk hátul, házunk hűs udvarában
s nézzük augusztus csillagképeit,

a Sarkcsillagot, a Cassiopeiát,
a hétcsillagú Göncöl szekerét,
méregetvén, ahova szemünk nem lát,
a jövendőt, mely bizonyára szép;

Kövestetőn a sátrak újra állnak,
és a tábortűz könnyű füstje száll,
epresed körül lopakodó árnyak
csapata gyermek-lépteidre vár;

a sorsunkhoz szimbólumot kínáltak
az utak: kanyart, sziklást, meredélyt,
de mi vállaltuk, mi voltunk a bátrak,
tudtuk és vállaltuk a veszélyt;

a hóhullásban feldereng Bakóca
és a szánkóban egy dundi gyerek,
aki meséli: füstöl a ló orra
és odahozza nékem Eriket;

és valahonnan felrepül egy sárkány,
kiszáradt-medrű tó partjára hull,
felhők között kifeszül a szivárvány
s egy szőke kislány színeket tanul,

képeskönyve a rét és a virágok,
pirosak, kékek, sárgák és lilák
- s én véle együtt mindent megcsodálok,
mert csodálatos az egész világ…

Együtt szerettük második hazánkat,
a Nagy Kalandot együtt éltük át,
s bár utamon sokasodnak az árnyak,
napfényben látom még Algériát,

sós tajtékát baráti tengerednek,
kaktuszt, pálmafát, bougenvilliát
- s az alkonyat csontvárys fénye reszket
a gorge felett, mint lidérc-lila láng…

Settenkedik felém az emlék, rámszól,
úgy suttog, mint a régi balladák
- s a philippevillei álom-vitorlásról
újra hallom a rézharang szavát…

Rigófüttyöt idéző verseimre
milyen vigasztalás volt válaszod!
Kiáltottam – s visszhang jött, rím a rímre
- akkor lehettünk volna boldogok…

S az Erkel utca délutáni fénye,
ahová hajdan, régen hoztalak…
Olyan régen volt ez, mint a mesében,
s most, hogy elmentél, már legenda csak…

Negyedszázad múlt el immár azóta
és a kislányból asszony lett, anya.
Már mindkettőnk más dallam hallgatója:
érlelt az idő negyedszázada.

Beleszoktam, kudarcaimmal hálni,
napjaimtól sem várok már sokat.
Szitok vagy siker, jöhet immár bármi,
nem leszek boldog – s boldogtalanabb.

Megéltem már egy emberélet hosszát,
szaporodnak rajtam az évgyűrűk,
meg is jártam néhány gonosz Canossát,
s nem az vagyok már, aki visszaüt.

Ilyenné lettem. Keserűvé érlelt
néhány csalódás és maga a kor.
Nemesítettek hűvös pincemélyek,
de nem lett aszú, bár leforrt a bor.

Alázatra tanítanak az évek
és nehéz lecke lesz ez énnekem,
mert lázadáshoz szokott ez a lélek
és nem szelídül könnyen énekem.

Így távolodsz hát lassan az időben,
mint régi énem, mint az ifjúság.
Csupán az emlék marad meg időtlen
s kongatja felém szép harangszavát.

Virágok hullnak, hullnak szakadatlan:
az istenhozzád szirom-szavai.
Az én bűnöm, ha magamra maradtam
és ha kedvem már nem a hajdani.

Kicsi Lányom! A növő zűrzavarban
maradj ember, próbálj kitartani!
És szívedben, ahol tán nem harag van,
próbálj apádnak megbocsátani…

Székesfehérvár, 1981.július 1.

Visszhang

2007. július 4.
22:11:45

Válasz a hajnali rigófüttyre

Hiába próbálnám versbe faragni,
te kis rigó,
hogy sok mindent kifelejtesz hajnali énekedből,
veled rímben a versenyt felvenni úgysem tudnám. 

 De hadd mondjam el:
nem csak az emlékezés marad meg az ifjúságból,
nem csupán a Réka-patak, a fák, a madarak,
nem csupán a sok apró mozaik-darab,
megannyi elmosódó kép, rajzolat,
évszakok színes köpenye, hegyek és tájak,
itthoniak és távoliak;

marad valaki, az átadott délibábok, meg-nem-talált varázsigék
tovább-keresője, hajnali rigók hű figyelője,
ugyanazokkal az emlékekkel, álmokkal,

s te, kis rigó, te fáradhatatlan,
húsz év múlva újra ismételheted éneked: - nekem! 

       „Emlékezz!
              A fák, a madarak
                   jelképezik még ifjúságodat!”

Hiszen ugyanazok a hegyek ringattak álomba engem is,
ugyanazok a hókabátos ezüstfenyők álltak őrt a télben,
ugyanaz a szénaillat szállt a réten,
ugyanaz a pipacshad, búzavirágok éjszín-szempillái,
ugyanazok a lángnyelvű kardvirágok lobogtak a kertekben,
ugyanaz a törökszegfű-sereg,                                            

s a bougenvillia,

                       később, messze innen,  

ugyanazokat a bajszos parasztarcokat,
fejkendős vénasszonyokat láttam én is gyerekkoromban,
ugyanaz a burnuszos-fezes arab világ ámított engem is,
örök emléket-honvágyat égetve szívembe,

ugyanazoknak a meséknek, álmoknak világa nevelt fel
    - regék, mítoszok, istenek, Odüsszeia,
ugyanazok az eszmék világították be utamat
    - költészet, szerelem, igazság,
ugyanaz az augusztusi estike-illat áradt szét a ház körül,
ugyanazokat a csillagképeket bámultam révedezve
    - Göncöl, Cassiopeia,

és sorolhatnám oldalakon át,
mi közös bennünk,
miért ugyanaz a rigódal szól majd hozzám is,
évtizedek múlva –

S csak egyet kérek, te kicsi rigó,
ha majd nekem lesz gyerekem,
fogadják őt is úgy a völgyek, a hegyek,
mint apát és engem gyermekkorunkban,

hadd értse ő is hajnali éneked,
hadd gyűjtse ő is úgy az emlékeket,
s szeresse mindazt, amit a fák, a madarak világa ad nekünk.

S maradjon olyan ez az ország, mint amilyen nekem volt,
maradjon minden rendben a helyén,

- és ne legyen hósapkája a tulipánnak,
és ne borítsa hó a virágzó orgonabokrokat!* 

1976.

(*76 májusában sok hó esett, ráfagyott a nyíló tulipánokra, roskadoztak a hótömeg alatt a virágzó orgonabokrok)

Rigóversek - visszhanggal

2007. július 4.
21:56:15

HAJNALBAN, HATKOR

Hajnalban, hatkor, így szólt a rigó:

„Emlékezz! Ami szép volt, ami jó,
a maradandó és a nem-múló,
romolhatatlan s olyan egyszerű
mint fán a gyümölcs, réteken a fű:
mind hozzánk köt.                              
                                Fák és madarak
jelképezik még ifjúságodat
és ami voltál, azt a gyermeket
megőrizték a völgyek és hegyek.

Emlékezz! Jött s múlt mennyi szerelem
s te nem törődtél mivelünk, velem,
pedig hirdettem – és hány hajnalon! –
hogy mulandó a hír s a hatalom
s bár felvázoltad, ki sem fejti meg
a képletet, mely rejti életed.

Kergettél, bolond, délibábokat,
pazaroltad az arany napokat.
Kezed közül kihullott, ami szép,
de nem találtad a varázsigét.

Kincset kerestél, ami sose volt
s bár a szerencse is hozzád hajolt,
most, hogy közeleg már a számvetés,
most döbbensz rá: a sok milyen kevés…

Mit őriztél meg? Csak emlék maradt:
kamaszkorodból a Réka-patak,
mohák és zuzmók tündér-csillaga,
lekaszált rétek széna-illata;

páfrányok kardja, tűzliliomok
lángnyelve, mely a kertekben lobog;
az akácvirág és az orgona
megsebzett szívre hulló balzsama;

fátylas hegyek a szivárvány mögött;
lepkék szárnyára rajzolt örömök;
tavasszal feslő barkák bársonya,
a csipkerózsa és az áfonya,

fecskék csivittje, a pacsirtaszó,
ezüstfenyőkön vatta-puha hó;
kerítésen vadrózsák sortüze,
a leánderek lila őrtüze;
egy régi dal, mit a hullám dalol,
távol partokon, messze valahol;
szikkadt alfa-fű, kopár hammada,
szél-kuszált dűnék, ködös Kerrata;

Ziamában a Holtak Szigete,
s egy virág, melynek nincsen neve se;
régen elhervadt leánymosolyok,
augusztus-éji hullócsillagok;

vérszint villantó, kivont kardvirág,
szél-zokogású, ó litániák;
csillagképek az őszi egeken,
sohasem-volt s nem-múló szerelem;

fába vésett, régen heges szívek –

gyűjtsd össze már az emlékeidet!

Még várunk rád. De nincs már sok időd.
Légy hát olyan, mint voltál azelőtt:
játékos-kedvű, dacból daloló,
szívvel lázadó, szóval lobogó!”

Hajnalban, hatkor, így szólt a rigó.

Balatonkenese, 1976. augusztus