2007. június 10.
21:20:21
Ötven elmúltál. Mondd hát, mire vársz még?
Ötvenen túl már nincsenek csodák.
Amerre mégy, csak egyre nő az árnyék.
Idegen lett körötted a világ.
Barátod nincs. A szerelem elárult.
Megsebeztek és belehalsz majd lassan.
Kapuk csukódnak, de egy még kitárul.
Vándor vadludak húznak a magasban.
2007. június 10.
20:57:43
CSILLAGOK ÉS JELEK
Szétzilált napjaim szelíd ámokfutása
Csillagok és jelek
Megfejtett képletek
A gyermekkori rét kamilla-illatára
mondd emlékszel-e még
Én nem felejthetek
Hozzád imádkozom ikonok Madonnája
Alkonyi ég színét idéző szirmú rózsa
Versenyfutás az élet
S talán mégis hiába
Tavaszok lánya voltál
Most Mater Dolorosa
Szerelmünk változó tenger-színű varázsa
Hullám s tajték között a párás láthatár
Kamaszos lázaim vallom ma is kiáltva
Vadrózsák sortüze Az
emlék visszajár
Hintáztat az idő
Emlékek kavalkádja
vonul-vonul az őszi dunnás felhők felett
Kopik a szó a szív
Köszöntelek te drága
Rovás rovásra jön Felejtsd az
éveket
2007. június 8.
22:53:09
SZÁLL A KAKUKK…
Rácsai mögött a neurózisoknak
a szótlanság ver bilincset reánk
Megaláztak és megszomorítottak
Már átokra sem nyílik ki a szánk
Depressziókkal hálunk évek óta
Kísértenek lidércek mániák
Reánkrakódott a szolgaság mocska
és dadogunk sok unt litániát
A kenyerünk a kiszolgáltatottság
Alázat lett immár az italunk
Hová is tűntél szép angyal szabadság
Magunkénak már sosem mondhatunk
Aki még szólhat már a tettre gyáva
Megbénult már a kéz a gondolat
Ó bátor szívek szép vértanúsága
Mivé is lett a híres akarat
Csak szimbólumok nyelvén szólhatunk
de van-e még aki érti a szót
Hisz kibicsaklik minden mondatunk
s letagadják a kézzel foghatót
Lassan körénk nő a reménytelenség
mint fán a kéreg mint az évgyűrűk
Aki azt várja csak hogy hitegessék
az már csak állja Vissza sose üt
Csordává nőtt az emberek magánya
Szabadulásra hol van még remény
Tűzoszlopok Csipkebokor varázsa
Szeretném tudni hogy mért éltem én
Amíg nem dobbant ez a szív utolsót
amíg nem reccsent végsőt az agyam
ki kell hogy mondjam a megtagadott szót
Holtom után sem adom meg magam
2007. június 6.
11:04:53
LEÁNDEREK
Két változat egy témára
Mikor a völgybe bevonul
a sötétség, az alkonyat,
fellobbannak az őrtüzek:
leánderek parázslanak,
ametiszt lángjuk kiveri
csillagokkal az éjszakát,
vigasztalón világlanak
a növekvő sötéten át.
Égessétek lelkembe, ti,
ó lobogó leánderek,
a meg-nem-alkuvás tüzét,
jóslatos lidércfényetek,
s ha majd reám is rámborul
a fojtogató alkonyat,
lássam lobogni lángotok,
a nem-hamvadó parazsat,
égesse salaktalanná
emlékeimet tüzetek
s ragyogja be az éjszakát
sors-őrző csillagképetek.
Fordult az út és Hammam-Bouzianenál
már ömlött felénk a fojtó sötét,
de lenn a völgyben hátráltak az árnyak:
leánder-sor gyújtotta őrtüzét,
lidérces fénnyel, ametiszt-lilásan
ezer lángnyelv röpdösött, lobogott,
fényjelekkel harsogták vallomásuk,
s kiáltóan néma szózatot,
hogy él a fény és világít a lélek
és nem gyűri le soha a sötét,
aki megőrzi magában a lángot,
a soha meg-nem-alkuvás tüzét.
2007. június 3.
23:25:05
HAJNALI JÓZANSÁG
Hajnal felé – lehetett tán fél három-
felébredtem. Felriasztott az álom,
egy álom, mellyel vadul hadakoztam
valami sötét odúban, sarokban,
párnám cibálva, takaróm lerúgva,
egy feneketlen kút mélyére hullva,
ahol egy sosem-látott szörnyalak
szorongatta fuldokló torkomat…
Felugrottam,
kutatva szerte-széjjel,
s az alvajárók kábult reflexével
rágyújtottam. Az erkélyre kiálltam,
hogy a megszokott panorámát lássam.
Nem pihegett,
némán aludt a város,
Naciria - ha tetszik: Béjaia –
hidegen fénylett a lámpák sora
a kikötőben és a boulevardon.
A szememből végképp kiszállt az álom.
Számoltam: a
hajnali rémületben
a pulzusom lehetett tán száznegyven
s mint éji tolvaj, kit váratlan tetten
ér a felébredt gazda,
úgy álltam ott, kábán és megriadva.
Köd szállt – s én fel, a csillagokra néztem,
félig álomban még, félig már ébren
- s mint akinek a múlt határain túl
lavinaként emléke mind megindul
és rázúdul, a jelent elsodorva,
ami addig volt, a múltja, a sorsa,
míg ragyogott fenn és lenn a sok láng itt,
őt idéztem, a költőt, Kosztolányit,
aki egy rég beomlott balkonon
így állt, cigarettázva, a költő-rokon,
s rádöbbent, hogy a végső állomás
felé indulva már valami más
csoda tárul itt a szemünk elé:
a felismerés, az öregeké…
Körülnéztem
a csend-bélelte afrikai éjben,
sors-igazító csillagok alatt.
Mögöttem benn, a szoba anya-melegében
moccanatlanul aludt feleségem,
olyan békében, mit csak álom ad.
És akkor, ott,
abban a pillanatban
átlobbant rajtam a felismerés,
hogy már valóban öreg lettem és
attól, ami van, milyen távolra szakadtam
- és hogy immár végleg magam maradtam.
Kihez szólhatok
még, kihez kiáltsak?
Hová lettek a barátok, a társak?
A dombról már lefelé ballagok,
süvítenek felettem a napok.
Nem várhatok már semmilyen csodára
- készülnöm kell a végső számadásra.
Mint látomás, úgy
vonult el az égen
az életem, ötvenvalahány évem:
megcsúfolt hitek, szikkadt szenvedélyek,
torz káprázatok, makacs tévedések
- és az a láng, mely oly lobogva égett,
hogy most is vakít még, ha visszanézek…
Ha számbaveszem
ma, hogy mi maradt még,
amiről tán szívesen számot adnék,
látom, tudom, hogy egyre kevesebb:
eltékozoltam, lám, az éveket.
Ma már tudom mi
fontos és mi számít.
Nem hiszem már a szerelem csodáit;
hamis próféták, kókler messiások
szónoklata többé már sosem ámít.;
egyre kevesebb már, mit megcsodálok:
lassan a dolgok lényegére látok.
Hiába hívom,
idézem a múltat:
zászlóim kifakultak.
Megkopott a hit, megviselt a hűség
- s halmozódik bennem a keserűség…
Mert más világ
van. Akármerre nézz szét,
más lett a Törvény, más a Mérték
s devalválódott minden érték,
amiben hittem valaha,
amit
vallottam valaha,
amit hirdettem valaha –
és én egy evakuált égnek
kiálthatom csak a miértet…
Ha volna még,
amiért égjek!
De nincs már miért harcba szállnom:
lomtárba került minden álmom
s hiába várok kakasszóra,
ez a kora hajnali óra
rádöbbent, hogy hiába keresgélek.
Kudarc hirdeti, merre jöttem,
lángnyelv már nem lobog fölöttem:
elveszett
belőlem a Lélek
s hitem
kiégett.
Pedig hogy
hittünk – én s a nemzedékem!
Nekünk jelent meg a csillag az égen
s követni véltünk hívó szózatot…
Hogyan vágtuk sutba a tegnapot!
Hittük: repítenek
új égboltok felé
fényes szelek,
építeni új
hazát, nemzetet
- s hogy megforgatjuk az egész világot!
Hiába volt
szabadság, szerelem,
mert csapdába csalt a történelem:
torz diktátorok, fennkölt renegátok
árnyékában hunytak a lobogások.
Hányan haltak meg helyettem és értem!
Köd-alakjukat ha még felidézem
ma is elönti arcomat a szégyen…
Hányszor is
tévedt tévutakra lábunk!
Mi mindenért kiálltunk
és mi mindent kiálltunk!
Meaculpázva hiába
kiáltunk:
torkunk berekedt, megrokkant a hátunk.
Van-e még, aki szóljon
védelmünkre – van-e ki igazoljon?
Bűnbánatunk gyötrelmes töredelmét
menteni van-e mentség?
Aláaknázott táj a
lelkünk:
aknazáron át meneteltünk
mi több mint ötven éven át.
Hányszor vártuk és hogyan a csodát!
Ma már tudjuk, hogy nincsenek csodák.
Hűvös szél támad.
Jön a pirkadat.
A hegyen túl készülődik a nap.
A kikötőben, mint neon-lidércek,
hunyorognak a fények.
Lassan felszáll a köd
s az öböl felett, mint megtépett fátyla
az éjszakának, szétfoszlik a pára.
Kutya ugat, egy gépkocsi zörög:
ébred a város. Megindul az élet.
A számonkért
emlékek lavinája
visszazúdul az elmúlt éjszakába.
Készülj hát te is, készülődhetsz, lélek.
Nézd: felragyognak a reggeli fények
az öböl vizén s megrezzen a pálma,
ahogy a tengeri szél megcibálja.
Elhangzott az ítélet.
Legyen erőm, hogy véle szembenézzek!
Béjaia, 1984.
2007. június 3.
17:58:19
1.
KÖNYÖRGŐ BALLADA
az Egészségügy Illetékeseihez néhai jó mesterem, istenben
boldogult
François Villon szabadszájú modorában, melyet azidőben írtam
mikor már nagyon megviselt a többhónapos helyettesítés
Én, Faller János, körorvos Hetényben,
aki türelmes vagyok mint a ló,
mert higgadttá tesz közel negyven éven
s azonfelül már oly sokat megértem:
hátamból akár szíj hasítható –
illedelmesen s tisztelettel kérdem,
nem durva prózában, de rímben, szépen
/talán így messzebb hallatszik a szó/:
mit gondolnak a Tisztelt Kollégák,
ezt a gürizést meddig bírom még tovább?
Már márciusnak első napja óta
mint muraközi húzom az igát,
gyaloglok éjjel-nappal, sárba-hóba,
vizsgálok faecest, anust, vaginát
- háromszáz beteg is járt egy nap nálam
s ha nem vagyok még benn a diliházban
ez önmagában is szinte csoda.
Bevallom: ezt nem álmodtam soha
s ezért kérdem: a szakramentomát,
ezt a kulizást hogy bírjam tovább?
A hétszentségit, ez már nem is élet,
ez rosszabb mint akármilyen robot:
naponta három-négy órát henyélek
- és tizenkilenc-huszat dolgozok.
Hogy eddig bírtam, egy csupán a fő-ok:
azt hittem majd csak segít valaki.
De bizisten, már ahhoz sincs erőm, hogy
egy jó hangosat tudjak fingani!
Ezért írtam meg ezt a balladát,
mert úgy érzem, hogy nem bírom tovább.
A j á n l á s
Főorvos Urak! Segítsenek rajtam,
hiszen már nyakig benn vagyok a szarban.
A balladára méltó válaszul
egy helyettes csak akad valahol?!
Küldjenek hát egy kedves kollégát,
mert tovább nem bírom e kuplerájt.
2.
KÉRELEM BALLADA FORMÁJÁBAN
néhai jó mesterem Francois Villon modorában
csak persze annál jóval illedelmesebb stílusban
Én, Faller János, körorvos Hetényben,
aki türelmes vagyok mint a ló,
mert higgadttá tesz közel negyven éven
s azonfelül már oly sokat megértem:
hátamból akár szíj hasítható –
illedelmesen s tisztelettel kérdem,
nem durva prózában, de rímben, szépen
/talán így messzebb hallatszik a szó/:
nem tudja, hogy az ember pénzből él
s a dolgozónak jár a munkabér?
Ön ismer engem kissé s bizonyára
tudja: pénzéhes sosem voltam én,
nem tellett eddig autóra se házra
és villám sincsen Fonyódligetén.
No persze, azért bőven van hibám: a
becsületemre s orvosi munkámra
kényesebb vagyok, mint illenék.
Ezért kérdem meg: kincses Baranyában,
a linkák s penyók paradicsomában
sarlatánoknak terem csak babér?
S a dolgozónak nem jár munkabér?
Már márciusnak első napja óta
mint muraközi húzom az igát,
gyaloglok éjjel-nappal, sárba-hóba,
vizsgálok torkot, mellet, vaginát.
Háromszáz beteg is jár egy nap nálam
s ha nem vagyok még benn a diliházban
ez önmagában is szinte csoda.
De hiába: az ember pénzből él,
még akkor is, ha kissé ostoba.
Hát nem jár ezért nékem munkabér?
A j á n l á s
Kedves Kartársnő! Tisztelettel kérem
számfejtse végre már az illetményem
- a helyettesítési díjra gondolok –
s bár részemről tán illetlen dolog
mégis szerényen felhívnám figyelmét
/ - tán megbocsátja nékem ezt a szent ég -/
ne csak a munka legyen osztályrészem:
utalja végre ki az illetményem!
2007. június 3.
17:08:43
STEFAN GEORGE:
A FOLYÓ ÉNEKE
(STIMMEN IM STORM HANGOK AZ ÁRBAN)
Vágyakozó, panaszos-szívű lények,
mind, ki örülni, virulni akar,
nektek az ár öle nyújt menedéket,
itt puha szó ölel át s puha kar.
Bíboros ajkak, a mélyben kagylók,
úszva bezengik e gót palotát,
ág-bogas szirtről a vízbe a haj lóg,
víz viszi messze, sodorja tovább.
Lengve-lebegve kering a vízoszlop,
kéken a mécsesek fénye szitál,
mély nyugalomban inognak a fodrok
s mint hegedű, a hab úgy muzsikál.
Ámde csituljon az ének, a gond el,
kósza gyönyör a lét, tovafut,
csók tüze ér: ez a küzdelem old fel,
senki se tudja, a hab hova jut.
Stimmen im Strom
Liebende klagende zagende wesen
Nehmt eure zufluch in unser bereich -
Werdet geniessen und werdet genesen -
Arme und worte umwinden euch weich.
Leiber wie muscheln - korallene lippen
Schwimmen und tönen in schwankem palast -
Haar verschlungen in ästigen klippen
Nahend und wieder vom strudel erfasst.
Bläuliche lampen die halb nur erhellen -
Schwebende säulen auf kreisendem schuh
Geigend erzitternde ziehende wellen
Schaukeln in selig beschauliche ruh.
Müdet euch aber das sinnen das singen -
Fliessender freuden bedächtiger lauf -
Trifft euch ein kuss: und ihr löst euch in ringen
Gleitet als wogen hinab und hinauf
2007. május 24.
22:04:28
AZ ALKONYAT LOVAI
Sötét lován szertevágtat
az alkonyat hét cigánya,
bagoly huhog és a tájnak
az éjszakát kikiáltja.
Csillag csobban fenn az égen,
megvillanva, mint a penge,
a pocsolyák ón-tükrében
huny ki fénye, megremegve.
Gyöngyszín álmok köd-füzére
hálót húz a holdas éjre,
csillag-halak siklanak a
hegyen túli azúr kékbe.
Fűzfa hullat ezüstpénzt a
moccanatlan alvó tóra,
gránit-hegyek várnak itt a
felpirosló kakas-szóra.
Síkságain ötven évnek
kóró virít, nem nyit rózsa,
ibolyásak árnyak, fények –
mért is szeretsz, Preciosa?
2007. május 24.
21:49:38
RÉGI NÓTA
Itt bujdosik valami régi nóta
a szobám körül. Fel-felzendül a
fülemben vad, szomorú dallama.
Ez a dallam kísér már napok óta.
Hol hallottam már keserű hangjait?
Nem ismerik e nótát csak a holtak.
Ők dalolták ezt, ők, a régen-voltak,
háborgó szívük csitítgatva így.
Hallgatom a sírból szálló zenét,
mely meg-megcsuklik, fölzokog és lágyan
kirajzolja a pelyhező homályban
apám szelíd, szomorkás arcívét.
2007. május 22.
06:00:22
KÉSEI VALLOMÁS
Többé már nem a kamaszkori lázak
bíbor lángjait lobbantom feléd,
felejthetetlen társ: az ifjúságnak
megültük immár édes ünnepét.
Úgy formálgatom ezt a verset én,
mint nemes fémet régi ötvösök:
lámpa mellett, kitartón, éj felén,
míg szél zúg künn a kert fái között.
Az éji szél, idézgetvén a múltat,
rég elhalkult szavakat suttogó,
ígéri: újra virágba borulnak
a fák – tavasz jön, olvad már a hó.
Hogy is mondjam el néked, hogy szeretlek?
A férfiének szava elakad.
Magam találtam újra meg tebenned,
hívó szavamra visszhang volt szavad.
Hiányzó része lettél életemnek,
énemnek drágább, szebb, jobb fele,
a gyümölcshozó nyár rejlik tebenned
s az arany ősz szelíd ígérete.
Nélküled, mint bolygóközi térben,
úgy élek itt. Törékeny csend a váram
s nem hoz szívemnek vigaszt még az éj sem,
a csillagtalan, kietlen magányban.
(*a balatonfüredi Szívkórház és Hosszúhetény közötti távolság, no meg a betegség súlyos árnya „íratta” ezt a verset 1965-ben.
** a fénykép talán 1952-ben készülhetett, mindig kint volt Apa szeme előtt, az utolsó évtizedben a laborjában)
2007. május 21.
21:20:40
PRECIOSA BALLADÁJA
A tavaszi éj sötétje
a házak közt szétszivárog,
fellibeg a hold az égre –
ébredjetek, csodavárók!
Hegytetőkről idehallszik
megvadult szél horkanása,
szellő-táltos nyargalászik,
patkóját köd bugyolálja.
Izzik a hold, rézvörösre
égeti az egek boltját,
fagy-kristályok törnek össze,
harang-szavuk elsikongják.
Esőverte háztetőkön
sakkozik a hold sugára,
odvaiból már előjön,
megkísért a múltak árnya.
Lőtt madárként ím aláhull
hűlt szerelmek fecskeszárnya,
dér-sebezte violákról
harmat hull az út porába.
És a napok elforognak
tengelyén az évszakoknak,
ónná-szürkült ezüstrózsa
szirma hull a bujdosóra.
A tavaszi éj sötétje
pillám mögé beszivárog,
villognak az éjsötétbe
amulettek, talizmánok.
Csillag-szirmú margaréták
nyílnak fenn az égi réten,
látom lépni Preciosát,
kísértetként, ködfehéren.
Lobog már a hold sörénye,
minden csillag útját járja
- Preciosa könnyű lépte
bevonul a legendákba -
2007. május 20.
21:34:00
KIS BALLADA A CSALÁDI LÁZRÓL
Kedves Öcsém, Szentlőrincről
küldöm ezt a balladát,
új családi áriáknak
másolván le dallamát
- mik manapság egyre zengnek-
/Istenem, ha hallanád!/
english-t tanul ugyanis már
három hete a család
s mindenki így kerepel:
It is all right! Very well!
Jóska bácsi estefelé
pörgeti a lapokat,
Édesanya könnyed bájjal
facsarja a szavakat,
hogy az minden emberséges
képzeletet meghalad –
feszült aggyal művelődünk,
míg az álom ránkszakad
s álmainkból az ver fel:
How did you sleep? Very well!
I speak, you speak, he speaks –így zeng
az egész családi ház,
Mr. Bitter vígan brummog,
Mrs. Bitter fuvoláz
és már Johnnyt is elkapta
a nagy tanulási láz:
magyaráz és fontoskodik,
majd kitöri őt a frász,
ragoz, kérdez és felel –
Go to the hell! Very well!
Ajánlás
Bandi öcsém, láthatod hát,
hogy what is news mifelénk,
de miattad néhány sorral
meg kell toldja énekét
költő-bátyád ím egy fontos
üzenetet átadok:
ittmaradt a kisfiókban
két skatulya kotonod.
Versemből a tanulság:
a gumit ne felejstd el,
mert úgy nem lesz very well!
