Kaleidoszkóp

VÁZLAT-ÉLET

Apám szerette összerendezni a dolgokat, rendet tenni, katalogizálni, áttekinteni, témák köré sorolni: mindent. Módszeresen és átláthatóan, rengetegszer legépelve, szisztematikusan felsorolva dolgozott, lett légyen az komoly tudományos téma, vagy épp a hosszú illetve rövidszárú zoknik csoportosítása szín, vastagság, és egyéb szempontok szerint. Megannyi listát volt képes készíteni írógéppel, indigóval kb. 4 példányban a magnószalagokon lévő zenékről, szerző, előadó, témakör pontos feltüntetésével persze, betűjelekkel, számmal kódolva. Ne is említsem a címlistákat, telefonregisztereket, s külön lajstromba vette a karácsonyi üdvözletek címzettjeit is, valamint csinos és praktikus, mindenre kiterjedő felsorolást gyártott rövidebb-hosszabb utazás esetére, mi is legyen a csomagban. Hangsúlyoznom kell, legépelte, tartalmilag is, formailag is remekül tagoltan kopogott rá mindent az adott esetben épp szükséges méretű papírdarabra.

Kézírásos naplóbejegyzések, felfirkantások, levelek végére kézzel írt sorok is vannak persze Tőle, nem túl sok, a rettentő mennyiségű gépelt anyaghoz képest.

Van viszont valami különös vázlat-töredék, inkább vázlat-váz, előkészületféle egy precíz, végleges és átgondolt összefoglalóhoz, talán életút leíráshoz. Kézzel írta, halványabb és sötétebb sárga röntgenfilmes papírra (aki ismeri, tudja milyen árnyalatú sárgát értek ez alatt). Vannak egész nagy lapok is, meg kisebbek, négyzet alakúak, félbetépettek, vékonyka csíkocskák is a papírok között. Néhányra csupán cím került, párra odavetett „schlagwortok”, de akad viszonylag hosszabb, részletesebb felirat is.

Úgy sejtem, 85 elején készülhetett mindez, s már nem maradt ideje arra, hogy legépelhesse a végleges verziót. A végleges vázlatot az életéről. Olyan kár. Arra készült vajon, hogy szépen sorban, pontokba sorolva, az egyes témákat kibontva megír majd mindent?

Hiába csak dirib-darab, hiába vázlat csupán, Hozzá tartozik ez is, lemásolom afféle életrajz-kiegészítőnek:

1. A GYERMEKKOR KINCSESHÁZA

2. AZ ELSŐ ISKOLA

Angyal Rózsika, Jézus jegyese
Atlétika és az első díj
Székely tanító úr
Pataki tanár úr
Lányok közé ültetve
Egy év a sarokban
Németül is tanulunk
A nádpálca két vége
Kővel bélelt hógolyók
Verekedések a Templomtéren
Murgyán kutyája, farkán a zászló
Talpára esik-e a macska?
Felmászunk a harangokhoz
Vak Béla vára
Vezet-e alagút a Zengőre?
Ministrálok
Pilincka-játék

3. GYERMEKKORI BARÁTOK, JÁTÉKOK

4. A JEZSUITÁK NEVELÉSE

Castra Punica
Castra Romana
Pinzger történetei
Hauer a royalista
Lemmer, a filozófia és a varázsvessző
Szomszédom: Serényi
Ábrahám pofonja Zichynek

5. GIMNÁZIUMI ÉVEK

Márévári kincskeresők
Az erdők szerelmese: a PEON

6. HÁBORÚS EMLÉKEK

7. KAMASZKOR: BARÁTOK ÉS SZERELMEK

8. FRONTÁTVONULÁS, FELSZABADULÁS

9. EGYETEMI ÉVEK

10. KÖNYVEK ÉS IRODALOM

ÉDESAPÁM   ÉDESANYÁM

  

NAGYAPÁM

Bank és Takarékpénztár
Gyomorrák
Aranypor és pofon
Szótlanságok és kötél a gerendán

NAGYMAMA

A Hoyck Saga
Kapellmeister Ruppert
A gyárvárosi varrónő
Operett és színi pálya
A daliás tűzoltó
Szőlő, munka, szegénység
Szergi és Vacatkó (báró Eötvös)

AZ ERDŐ SZERELMESE

A KUTYÁK

 Számozás nélküli kis papírokon:

 Le lycéen:

A Gombfootball Kupa és Piola csapata

  Friends

Varjúvadászat Lendvaiéknál
A PIV tündöklés:  Helig, a rivális,
Hepi sír, 4:0
A kadétok
Szekrény
Corner-taktika
Forró Pubi
Kovács Pruntyi, Mulzi
Lendvai Pityu, Hütsch Sanyi,
Steindl Pimpi, Szabó, Völgyi Lala

  Politics

  Poetry

A száműzött
A rigók

  Father

Az első vadászat: szalonkázás
Tud apád vadászni
Öreg cigány nótát felejt
A molnai csárdás
Első rókám
Isten, Haza, Király

  Loves

E,Edit, Kató, Eta, Klári, R.Edit
Jutka, Márti

  Varia

Chiens

  

Miss legendája

Block idomítása
Block hazahozza a levéltárcát
A kis magyar vizsla a lépcső előtt
Hetényi kutyák: Floki, Lady, Radar
Csuti és Dasa, koncert-duett
Macskák, body-check, körhinta, sündisznó
Dasa ugatni tanul
Youpi, drága Youpi, Monsieur le chien
Lendvaiék kertjébe leszálltak a hollók
Vitorláshajók a duzzasztónál
Kertöntözés
A footballpálya körtefái

Kaleidoszkóp. 

Gyermekkori emlék: ma is kísértő s megkísértő. Mágikus ablak, színek, fények és alakzatok megszámlálhatatlan, újra meg újra elbűvölő változatai. Varázstükör. Fordítasz egyet s felragyog a kép. Örök szimmetriájában jelképeket láthatsz, a geometrikus torzókat fantáziád egészíti ki műalkotássá…
A valóság: néhány színes papírdarab, sztaniolhulladék – nemesfémek talmi pótléka és utánzata – és a ravasz egyszerűséggel elhelyezett tükrök.
A kaleidoszkóp a reflexió mágiája. A mindennapok varázslata, hétköznapjaink hulladékaiból szerkesztett költészet.
Emlékeink: hétköznapjaink hulladékai. Az emlékezés: a fénytörés játéka, jelen és múlt prizmáin, tükrein.

Béjaiában írom mindezt, 85 márciusában, szokatlanul kemény és hideg tél után, borús, esőt ígérő ég alatt. Ólmosan-álmosan színtelen a tenger, a túlsó partot köd és felhők takarják, a Babor hegyek első vonulatai sötétlenek csak felém. Tichy irányában elmosódó, fehér foltként sejlik a Hammadites. A februári koratavasz után végeláthatatlannak tűnő esők köszöntöttek ránk márciusban, lélek és emlékezés fázósan gubbaszt a kietlen hidegben. Haza készülünk, első szabadságunkra kijövetelünk óta.

S haza készülök én is.
Földi dolgaim rendezném még – meg-megrázva az emlékek kaleidoszkópját.)

*

Válás és búcsúzás

Az emlékezésnek különleges forgatónyomatéka, centrifugális ereje van. Vajon miféle súly szerint szelektálja emlékeinket?
Most, hogy akaratlanul is valami időrendi szerkesztésre törekedve – fel akarom idézni első gyermekkori emlékeimet, meglepően és váratlanul bukkan fel egy fél évszázaddal ezelőtti emlék.

Pécsvárad, Vár utca 1. Anyám és Apám. Karcsúak, fiatalok. Anyám zokog, apám arca megviselt. Búcsúznak. Válnak. Anyám holmiját lovaskocsira rakják. Apámmal kísérem ki a kocsi mögött ballagó-síró szép fiatal nőt a falu határa felé. A szőlőnkbe vezető dűlőút táján a lovak valamitől megbokrosodnak. Ijedten kiáltom: „Édesanyám! Siessen, mert elmegy a kocsi és itthagyja!” Négy vagy öt éves lehettem. Nem értettem, miért zokog fel szavaimra a két felnőtt: szüleim.

 *

Első játékok

Apám, az állástalan, valahol a számomra akkor még nagyon rejtelmesnek tűnő világban kóborolt, munkát keresve. Nagyszüleim neveltek. Nagymama, a munka megszállottja, gyakran kivitt magával a szőlőbe. Ő kapált, kacsolt – engem leültetett a bakhátak egyikére a sor végén, a szőlőtőke árnyékában. Elfértem néhány tenyérnyi hűsön. Unatkoztam. Nagymama mutatta az első játékot, amelyre emlékszem: az Y-alakú, kunkorodó kacsok voltak a kis ökrök – ezekkel vonulhattam a frissen kapált bakhát domboldalain. Próbáltam elszórakozni ezzel a primitív fantáziára épülő gyermekjátékkal – nem ment. Untam. Vigasztalanul unatkoztam. Azt hiszem innen datálódik a szőlőművelés iránt érzett személyes ellenszenvem.

A padlás gyermekkoromban a rejtelmek világát, a titkok országát jelentette számomra. Ha csak lehetett, felszöktem „kutatni”. Így fedeztem fel egyszer a tető és a gerendák porlepte zugában apám egyik játékgyűjteményét: fából faragott, miniatűr falusi háztartás bútorait, eszközeit. Különösen a hosszú kocsi nyerte meg tetszésemet, amelyet fából faragott kis hordókkal lehetett megrakni. Valamelyik kádár ős faraghatta a század elején. Hová is tűnhettek el a kis szekrények, asztalok, hordók, kocsik, sajtárok? Mire értékük felderengett számomra, már nem volt, aki emlékezzen rájuk…

******

Ennyi, csupán ennyi maradt, ez a félbehagyott, vázlat, egyetlen betűvel sem több ez a néhány, kisebb, nagyobb sárga papírlapokra írt kaleidoszkóp-váz. 85. tavaszán Apa beteg lett, májusban elment örökre, s már nem volt kitől rákérdezni az emlékeire. Kár. Olyan kár… Hiány, ez is.

 

„Emlékeire te emlékezel,

egyszerre közelít feléd hatévesen,

megöregedve,

amott az érettségiről jön…”

 

Így kezdtem ezt a blogot. De hiába, nem tudok mindenre emlékezni Apa helyett.

Régi blog: -2010. március 26.
22:54:11

"...akihez nem bántam, hogy közöm volt valaha"

HÁROM HELYSZÍN, HÁROM IDŐPONT, EGY VERS

Rainer Maria Rilke: Herbsttag, Párizs 1902.szeptember 21.
Decsi László angolra fordította: Pécs 1980. szeptember 21.
Különös dátumok…
Faller János írt az angol fordításról: Székesfehérvár 1982.06.29.

Herbsttag

Herr: Es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren lass die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süsse in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.

(21.09.1902.)

 ***

Fall time, my Lord. The summer was so great.
Lay thy shadows on the expiring sun clocks,
And let thy speady winds to the fields outbreak.

Order the last fruits, to collect every tide;
Give and allow them just two more sunlit days,
Bring them to perfection and open them ways
To press final sweetness in the heavy vine.

Who has no home yet, will no one ever build.
Who’s stating alone will it for ever do,
Will watch, read, write letters no matter whom to
And will in alleys be perturbed walking
when leaves are trembling in fall time’s to and fro…

 (21.09.1980.)

*** 

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára
éjszaka olvas, folyton levelez
a ligetben bolyg, valakit keres,
amikor a lombok őszi tánca járja.

(Komlós Aladár fordítása)

Az előző bejegyzéshez, - már hónapok óta készültem rá -, most kiegészítésre van szükség. Mert a versek, az emlékek, emlékképek, életrajzi, önéletrajzi adatok sokatmondóan vallanak, mégis keveset adnak vissza magából az Emberből. Aki nemcsak és nem elsősorban versíró-versfaragó orvos volt, hanem társ, segítő, főnök, előadó, tanító, tanítvány, fiú, báty, apa, honfitárs, ismerős, s folytathatnák még a sort.

Meg BARÁT.

A barátság olyan ajándéka a sorsnak, ami csak kiváltságosokat illet meg. Apám és a barátai bizony azok voltak, mindannyian. Különleges tehetséggel megáldott, a maguk nemében páratlan emberek. Annak idején, gyerekfejjel is és most a jelenből évtizedek messzeségébe visszatekintve is csodás érzés tölt el. A régi, gyermekkori emlékek általában csak felvillanások, képek, néha hangulatok-illatok-színek-ízek kombinációi. Nekem abban a szerencsében volt, s van ma is részem, hogy a kis emlékkép-töredékeimhez versek kapcsolódnak. Csak behúnyom a szemem, s már látom is a ködös esti sétát Hetényben, s hallom Decsi Laci bácsi hangján a „Tavasz a házsongárdi temetőben”-t, Aletta szép nevét dúdolom magamban, vagy Burnsre s vele kislány önmagamra gondolva mormolom: Korai még…A költők szava, az oly sokszor citált verssorok életünk részeivé váltak. A Herbsttag is. Ötvenen túl jön el az idő, hogy teljességgel értem s érzem minden sorát. Még az angol fordítást is, a hiányzó nyelvismeret se gátol. Mert itt az idő…

(Sajnos nem volt már kitől engedély kérjek

 hogy beírhassam az angol változatot.)

Régi blog: - 2008. január 25.
 07:10:38

Folytatás

Megállt kicsit itt az idő... A múlt helyébe, a kinti blogvilágon kívüli valós életbe belépett a jelen. De most, a napfényes nyár, az életünkön átszáguldó forró hónapok, hetek után, eljött hát újra az emlékezés ideje, itt vannak megint a versek! - írtam ezt sok évvel ezelőtt a régi blogba. 
Pont így van ma is. 

Régi blog: 2007.október 10.
22:51:12 

 

Apa

Az alábbi sorokat írtam 2007-ben a blogba (és azóta eltelt 14 év....)

Valamikor nagyon régen, talán hatvannégyben, volt egy kis dal, zenéjét és szövegét egyaránt Faller János szerezte, leírta a sorocskákat gyorsan, majd órákig kottázgatta-pötyögte a pianínón.
Ezt a kis feledésbe merült dalocskát próbálom egész nap felidézni:

„…Kis virágom, drága lányom, hoztam néked Trogírból kis kék levendulát…”

S mert a dallam alig, a szöveg meg csupán ennyire jut eszembe,
ültettem délután egy bokor levendulát a sírodra, drága Apukám. 

Ma ezzel a képpel emlékezem vissza Rá. 
Egy olyan fotóval, amikor nagyon boldogok voltunk:

Régi blog: 2007. augusztus 24.
00:39:03 

Bár messze tőled...

Születésnapra, 1984.

Az eredeti, saját szerzésű 1961-es köszöntő versikét- kicsit megváltoztatva- kapta kézhez az ünnepelt a messzi Algériában, utolsó, az 57. születésnapján:

A lap hátoldalán két idézet olvasható:

Régi blog: 2007. augusztus 24.
00:26:10 

Ilyen volt ...2.

Doktorbácsi, doktorúr: Apa, az orvos

Elegánsan

Felolvas...Persze verset

            

              

             

                                

"Jelmezek"    

                            

Jellegzetes mozdulatok   

             

                                                          

Ilyen volt...1.

A pécsváradi kisdiák                                A kamasz(k)odó

Álmodozó ifjú                                           Az indián 

 

Figyel és hallgat, bármily nehéz is...         Elgondolkodva, méláz

        

...és aztán végre Ő magyaráz                

Fotózni jó!

Mosoly, nevetés

A munka is, a tűz is játék

 

Születésnap

Született Szentlőrincen, 1927. augusztus 24-én.

A versek után most jöjjenek a képek. Rengeteget fotózott, egészen kisdiák korától.
Róla sajnos kevés fénykép készült, de íme néhány, hadd idézzük fel itt is most az arcát, az arcait.
A magyarázót, a csibészest, a mélázó-borongóst, a figyelőt, a mosolygóst, sőt a nevetőst is, -mert azt nagyon tudott ám!-, a cigarettázó-rágyújtót, a laboroskodót, a fotóst, a felolvasót, az elegánst, az indiánt, a kiskamaszos arcát, a szakállast, az álmodozó ifjút, mind-mind, Őt, aki végigkíséri az életem. Fényképek nélkül is. 

Régi blogban: 2007.augusztus 23.
8:33:33

Kiegészítés - Nagybátyám emlékezésével

 Az előző bejegyzéshez Rózsa ezt írta:
"...Mintha megérezte volna, hogy nem sok maradt."

A régi blogtól most el kell térnem, mert annyira ideillik Bandi nagybátyám egyik írása Apámról. Pont az első rész, ami különösen érdekes. 😮

Idemásolom hát, miként is emlékezik a testvér.
(Közös hogyisvoltunkban említettük, mindenkinek megvan a maga múltja, a saját visszatekintése, emlékidézése. Tiszteletben tartva szeretett Bandikám szavait, néhány helyen megcsillagoztam az írását, a végén csupán egyes tényszerű, konkrét adatot adok meg, de ez nem javítás, arra semmiképp se vetemednék!😉)

Bokrétás András:

JANCSI

"Tévedés azt hinni, hogy a sorsunk eleve
elrendeltetett.
A csillagok nem kényszerítenek,
csak mutatják az utat."
(Olvastam valahol)

1946 őszén a pécsi Tompa Mihály utca egyik csendes kertjének vadszőlővel sűrűn befuttatott lugasában három fiatal tüsténkedett. Kezük ügyében szögmérő, olló, vonalzó, ceruza és rengeteg papír. A fűzfavesszőből font asztal közepén "Az asztrológia kérdései" című könyvecske.
A három fiatal már az orvostanhallgató büszke címével rendelkezett, jóllehet a(z akkor még pécsi) Tudományegyetemet belülről még sosem látták. Bohémek voltak és megszállottak. Az újra felfrissült világ szabad polgárainak tudták és hitték magukat, mindenhez és mindenre jogot formáltak a 19 évesek szemtelen, ám tisztességgel fékezett hevességével.

Imádták az irodalmat, társuk volt Őrsi Feri, Galsay Gráci, leveleztek és találkozgattak Áprily Lajossal, az akkoriban frissen repatriált Faludy Györggyel. S ha Pécsre látogatott Emil bácsi (Kolozsvári Grandpierre), együtt sörözgettek a Nádorban.
Jancsi különösképpen vonzódott az irodalomhoz. Nemcsak rengeteget olvasott, de verseket is faragott, s már ekkor jelentek meg írásai a magyar irodalmi folyóiratok némelyikében.

A Tompa Mihály utcának ebben a házában pihente ki a II. világháború fáradalmait Eugen, aki Jenő volt egykoron. Eugen a háború előtt hagyta el az országot, Párizsba költözött a Sorbonne-on végzett pszichológia szakon. Kalandos élete során előbb a de Gaulle-féle afrikai katonai tömörülés, később a francia Deuxiéme Bureau pszichológusaként kamatoztatta tudását.
"A ti érdeketekben is!"- tette hozzá mindig, ha regénybeillő kalandjairól esett szó.
Eugen ezen a délutánon szokásos sétájáról tért haza, mosolyogva vette tudomásul a három fiatal szűnni nem akaró viháncolását, ám éles szeme megakadt az asztalon fekvő horoszkópon.
Kezébe vette, hosszasan nézegette, majd megkérdezte:
"Kié ez a horoszkóp?"
Jancsi büszkén vállalta a frissen elkészített munkát.
Eugen szemén árnyék suhant át, szája csak annyira rándult, hogy tán még egy légy sem ugrott volna le miatta, letette a papírlapot az asztalra és beindult a lakásba.
Jancsi figyelmét azonban nem kerülte el az arcon átsuhant felhőcske. Kérlelni kezdte hát Eugent, árulja el, mit látott ki a horoszkópból. Eugen hosszas rábeszélésre és mert tán maga is azt hitte téved, elmondta, hogy a horoszkóp szerint Jancsi egyszer hosszú útra indul, ahonnan nagy betegen, gyógyíthatatlanul tér majd vissza.

Aztán múltak az évek, mindhárman orvosok lettek. Jancsi jó orvos lett, de sohasem tudta megbocsátani magának, hogy nem a bölcsészkarra iratkozott. Egyre sűrűsödő irodalmi sikerei ezt a választást igazolták volna.
Közben megtanult angolul, franciául, merthogy németül már gyermekkorától fogva tudott, így négynyelvűvé vált. *

Csillapíthatatlanul és szorgalmasan műfordított, mindent, ami a keze ügyébe került. Kosztolányi-imádó volt, aki ismeri verseit, őt hallhatja ki azokból. Tagja lett a Magyar (később a Nemzetközi) Orvos Írók Szövetségének.

Jancsi nemcsak gondtalan fiatal, de szemtelenül bohém fickó is volt. 1947 farsangján Nagy Ferenc, a bissei (Baranya megye) születésű akkori miniszterelnök volt a Pannóniában (ma Palatinus) megrendezett megyebál fővédnöke. Hivatalosak voltak három megye potentátjai, remény sem volt, hogy bejussunk a bálba. Pedig -atyja jogán- ott elsőbálozott mindkettőnk szerelme, a szépséges és a megyei fiatalság bálványának tekintett S. Éva is. Ott kódorogtunk a Király utca sarkán, hiszen beljebb nemigen kerülhettünk. A nemzeti színű karszalaggal ellátott rendezők és biztonságiak vigyáztak a résztvevőkre, az ünnep tisztaságára.

"Menj haza, öltözz ünneplőbe, egy óra múlva itt találkozunk!"- adta ki a parancsot Jancsi. Nem kérdeztem, tettem, amit mondott.

Elhiszi-e nekem a kedves Olvasó, hogy ma sem tudom, hogyan lett nekünk nemzeti színű karszalagunk, hogy mentünk egyre beljebb a báli forgatagba és végül hogyan és hányszor táncoltattuk meg S. Évikét.

Szem és fültanúja voltam, amikor Jancsi egy ízben a Széchenyi-tér sarkán, a ma köpködőnek nevezett járdaszigeten eladott egy vagon kukoricát egy vagon melaszért. A kukoricás vagon az ó-dombóvári állomáson állt, a melaszos meg Kaposváron. Látni ugyan nem látta azokat sem az eladó, sem a vevő, de aki megélte a feketézés effajta legendás korát, tudhatja, hogy akkor az efféle tranzakció még csak extra-számba sem volt vehető.

Külön regényben kéne és lehetne megírni, mennyi szelíd ökörséget követtünk el Jancsival, ám -azt hiszem- sohasem léptük át azt a határt, amely akkor még szelíden kínálta magát a forradalmian szertelen fiataloknak.

Eközben Jancsi fogadásból egy nyár alatt megtanult spanyolul, miközben korábban már az olasz nyelvet is magáénak mondhatta, de beleásta magát az ógörögbe is, hogy ferdítő-fordítás nélkül eredetiben ismerhesse meg a klasszikusokat. És írta franciául, angolul, olaszul szerelmes és lírai verseit, melyeket nemegyszer barátainak adott oda műfordítani, el nem árulva eredeti szerzőjüket.

Imádta a zenét. És értette is. Csak ne énekelt volna néha hozzá! Egy kiéhezett sakálfalka artikulálatlan üvöltése mennyei zene volt ahhoz képest, amit ő produkált, ha énekelhetnékje támadt. Ilyenkor állát előre szegezte, szemei az erőlködéstől majdnem kiugrottak gödrükből, rezegtette tokáját és a felismerhetetlenségig eltorzította a szerző szándékát.

Aztán megnősült. Osztálytársa húgát vette el. Akinek szívbántalmai miatt arra kényszerült, hogy elfogadjon egy algériai kiküldetést. Tudom, nemcsak a felesége érdekében tette, szívesen is ment Constantine-ba, ahol a helyi kórház laboratóriumát vezette.

Először hat évig** volt kint. Amikor hazajött, összegyűltek a Tompa Mihály utcai társakkal, akik fültanúi voltak Eugen egykori "jóslatának". Röhögve idézték Eugent és korukat meghazudtoló ficánkolással hirdették: az élet szép!

Később megpályázott még három évet. Visszatért Constantine-ba*** ahonnan egyszer csak váratlanul**** érkezett haza.
Azon a délutánon megkért, mennék ki vele a szentlőrinci templomba és orgonáljak neki.
Boldogan és büszkén tettem.
Bachot játszottam, meg ügyesen -hogy meg ne sértsem a templom szentségét- a Creola című tangót, kedvenc slágerét.
Végül a magam laikus módján, mintegy befejezésként, teljes tuttival, mit sem törődve Bach szándékával és előírásaival, a D-moll toccata és fugát.

Elmélázva ült a kóruson és mereven nézte az oltárképet.
"Irigyellek, öcsém!"- mondta, amikor vállam átölelve kifelé jöttünk a templomból.
Majdnem ráreplikáztam: én is téged!
De ez valahogy bennem ragadt.

Este otthon megkért, játsszam neki szintetizátoron a Zorbát. Átölelte feleségét, csokornyakkendőjében úgy nézett ki, mint egy felújított Albert Schweitzer, és járta, járta, járta a táncot. Egyre gyorsabb ritmusban játszottam, mintegy incselkedve vele, tudja-e követni hirtelen jött és kegyetlenkedő szertelenségemet.
Tudta!

Kipilledve ült le, csendesen mosolygott, mint ki tette a magáét, mintha tudta volna, hogy ez a tánc a Halálnak szánt tánc volt.

Este elbúcsúztunk egymástól, megígértette velem, hogy kimegyek hozzá Algériába. Megcsókoltuk egymást és Ő elment.

Harmadnap tudtuk meg, hogy azért jött haza*****, mert acut myeloid leukémiát diagnosztizált magán és azt is, hogy végső stádiumban van.

Hetek múlva minden orvosi igyekezet ellenére meghalt. Halálos ágyán ontotta a szarkasztikus csujogatókat,******fityiszt mutatva a halálnak, s vigasztalt mindenkit, akiről tudta, hogy hiányozni fog neki.

Még partecédulájának mottóját is Ő fogalmazta meg:

"Nem kell koszorú, ciprus-ág,
és értem ne könnyezzetek,
aki szeretett, mosolyát
tegye le majd sírom felett,
az több nekem, mint a virág
és bármiféle kegyelet!"

Ahogy múlnak az évek, úgy szeretem egyre jobban.

A testvérbátyám volt!

* Gimnáziumi évei alatt a Piusban latint és ógörögöt is tanult. Az olasz tudását ki tudja mikor szerezte?
** 1966.november 11-től 1971. májusáig dolgozott Constantine-ban.
*** Visszatértekor, 1984.januárjától Béjaiában dolgozott.
**** Szabadságra jöttek haza, a szerződés szerint ez egy év kinti munka után volt lehetséges. Nem volt váratlan, tervezgettük hónapokon át. Sajnos hiába, alig láttuk egymást, és máris a Klinikára kellett befeküdnie.
***** Valóban magának diagnosztizálta a leukémiát, de az itthoni laborjában, április elsejei "tréfaként". Reménykedem, hogy a március 25-i hazaérkezéstől az a pár nap még gondtalan, felhőtlen együttlétet jelentett az unokáival, velünk, a családdal. Éjfélre értek haza Ferihegyről, és másnap reggel már a nyitásra ott volt az OTP-ben, hogy a mi nyári, algériai utazásunkra kivegye repülőjegyeink árát. Ha azt remélte, újra együtt lehetünk majd Algériában, akkor talán még nem tudta a betegségét...
****** És csodaszép verseket, búcsúzó balladákat. 

Naplórészletek 2.

2007. április 20.
22:12:58

2.

A kettős vonzás mágneses terében

hányódtam eddig, bár nem céltalan..

Most már tudom, mivel kell szembenéznem

s fogadkoznék: nem adom meg magam.

Sorsigazító csillagom fénye
találgatom, még mit is tartogat: 

                        *
 

Mit kezdjek egy akút leukémiával?

Erről is írjak tán egy balladát?

Aki a sorssal szembenézve vállal

komédiát s ha kell tragédiát

költőnél több, megérdemli, hogy ember,

rangjára méltó lény lehessen itt,

magát becsülve végig türelemmel

viselje s játssza el szerepeit.

                        *

Úgy érzem magam, mint a repülő, mérhetetlen
magasságokból tekintve le a földre.
Eltörpülnek az élet eddig fontosnak hitt
dolgai, a mindennapok problémái
miniatűr méretekre zsugorodnak. Csak egy
gondolat tölti be az innen még látható
horizontot: minden erőmmel az életben
maradásra kell koncentrálnom. S ha ez
sem elég: magamhoz méltón készülni és
vállalni sorsomat.

Naplórészletek 1.

2007. április 20.
22:10:03 

1.

 85.04.12.

A kettős vonzás mágneses terében hányódtam eddig.

Harminc éves korom óta készülök a halálra – mindig bízva benne, hogy a Láthatatlan Angyal, aki oly sokszor mentett meg, avatkozott bele sorsom futásába, mutatott jó irányt bizonytalannak és reménytelennek tűnő helyzeteimben, újra és újra megment. Visszatekintve ezekre a szituációkra, ma bizony nevetségesen bagatellnek tűnik akkori aggodalmam.

Most komolyabb veszélyekkel kell szembenéznem. Az akut leukaemia már nem képzelt életveszély.

Lehet, hogy néhány hét, talán néhány hónap, szerencsés esetben néhány év vár még rám.

Felkészültem. Remélem, lesz erőm szembenézni mindazzal, ami rám vár.

A mektoub, a megírt sors, a végzet.

Úgy látom és érzem, mindent megtesznek értem, ami itteni körülményeink között lehetséges. Gyors diagnózis, azonnal elkezdett masszív therápia, jó elhelyezés, kedves, emberi szó, messzemenően kollegiális magatartás.

Szeretnék még élni.

Egy kis történelem...

2007. április 1.
08:18:45 

Részletek, érdekességek egy városról, ami annyi versnek adott aztán témát, szimbólumaival, történeteivel segítve a költőt... Ő pedig, lányának címezve, leírta a tényeket, adatokat Béjaiáról. Hogy mikor volt ideje-ereje összeszedni mindezt, felkutatni és sűríteni, levélbe írni? Ki tudja megmondani már?

Íme a "versmelléklet":

BÉJAIA

A város római neve: Saldae; berberül Vaga= tüskék; kabyl nyelven: Begaya; arabul a középkorban: En NAssiria, később Naciria; az újkorban: Bédjaia vagy Béjaia; franciául: Bougie.

A város hajdan erdőkkel borított, de ma már kopár, meredek lejtésű, teraszos hegyek oldalában fekszik, a sziklák és a tenger közé beékelve. A hegy, a Djebel Gourayának a tengeröblöt félkörben koszorúzó lejtőin, átriumszerű, jellegzetesen mediterrán elrendezésben –vagy inkább festői rendetlenségben!- helyezkednek el az épületek.

A viszonylag védett öböl ősidők óta kikötőhelyet kínált a hajósoknak, így már a föníciai kereskedők is szívesen vetettek horgonyt itt. A római hódítás korában Augustus császárveterán katonáinak, a Harmadik Légió kiszolgált harcosainak jelölte ki lakó- majd pihenőhelyül.

A mai várost a XI.században alapította a Beni Hammad törzs feje, En Nassr. Róla nevezték el En Nassriának, amely név később Naciriára módosult. En NAssr fővárosa eredetileg a hegyek között fekvő Kalaa Beni Hammad volt. Fia El Mansour, 1090-ben áthelyezte országa fővárosát, a hammadita birodalom székhelyét Nacíriába, amelyet szép palotákkal díszített. A mai város a hajdani paloták romjain épült: a régi dicsőség palotáiból ma már csak nevük maradt fenn: Palais de l’Étoile, Palais de Perles, a Csillag Palotája, a Gyöngyök Palotája…

A főváros átköltöztetésének időszakában történelmi katasztrófa sújtotta a Maghrebet, így a hammadita birodalmat, Béjaiát is. A kairói Fatimidákat Ifrikijában, a mai Tuniszban visszahagyott helytartóik, a Ziridák elárulták. Bosszúból a Fatimidák felbíztatták a vadságukról és kegyetlenségükről híres beduin törzseket, hogy elhagyva felsőegyiptomi lakóhelyüket, terjeszkedjenek nyugat felé. A hilal-invázióról a történetírók mint „pusztító forgószél”-ről, „sáskajárásról” emlékeznek meg.

A beduinok virágzó hammadita birodalmat találtak itt:1148 –ban Yahia, az utolsó hammadita uralkodó áthozatta a régi főváros, Kalaa Ben Hammad műalkotásait is Béjaiába. Ebben az időszakban Naciria a hammadita birodalomnak – ami kb. megfelel a mai Algériának- politikai és kulturális központja volt. Híre az iszlám határain túlra is eljutott. Leo Africanus szerint ebben az időben a városnak kb. 100 ezer lakosa volt.

A békés és virágzó hammadita birodalmat a beduinok tűzzel és vérrel árasztották el. Felperzselték a városokat és falvakat, felégették a termést, kivágták a gyümölcsfákat. Ez a borzalmas „razzia” 1053-tól 1057-ig tartott.

A virágzás időszakában a keleti és keresztény hajósok nagy forgalmat bonyolítottak le Naciria kikötőjében: a város piaca a Szahara és a Maghreb árucikkeinek fontos cserepiaca volt.

1136-ban génuai hajósok támadtak a városra, 1152-ben pedig az almohád Abd El Moumene véget vetett a hammadita birodalomnak.

1184-ben az almoravidák Ali Ybn Ghaniya vezérletével a Baleárokról áthajóztak Béjaiába és elfoglalták a várost, majd visszafoglalták az egész központi Maghrebet, Algertól a Chott el Djeridig.

1230 táján Béjaia az első hafszida tuniszi uralkodó, Abou Zakariya hatalmában volt, de 1284-ben önálló királyság székhelyévé vált. Ennek következtében állandó villongás és rivalizálás tárgyát képezte a két hafszida uralkodó, a tuniszi és béjaiai között.

Az az időszak volt Béjaia második szellemtörténeti fénykora. Ekkor látogatta meg a várost a középkor híres teológusa, Raimundus Lullus, akinek tanait egyébként a muzulmán hittudósok igen kedvezőtlen fogadtatásban részesítették…

A XIV. század elején Sbou Bekr visszaállította a hafszida egységet, egyesítette a tuniszi és béjaiai királyságot – így sikerült megmentenie országát a tlemceni zianida uralkodók hódítási kísérleteitől. Ügyes politikájával sikerült elérnie, hogy az általa felbiztatott fezi merinidák elfoglalták Tlemcent – viszont ezért bosszúból megölették Abou Bekrt…Az iszlám történelme (is) kegyetlenségek története…

Abous Abbasnak sikerült 1366 és 1390 között visszaállítania a hafszida egységet.

A XVI. század elején a város és a kikötő elvesztette jelentőségét. Béjaia kalózkikötővé vált. A kalózok merészségére felfigyelő spanyolok Pedro Navarro vezényletével elfoglalták a várost és 1509-ben garnizont rendeztek be, a 660 m magas Gourayán pedig erődöt építettek.

1512-ben a vörös szakállú Kheireddin, az arab Barbarossa egyik testvére, Aroudj, megkísérelte bevenni a várost, de az ostromot visszaverték és Aroudj fél karját elvitte egy ágyúgolyó. Újabb kísérlete 1514-ben szintén kudarcot vallott.

1541-ben V.Károly császár, miután hiába kísérelte meg bevenni Algert, novemberben rövid ideig itt tartózkodott Béjaiában.

1555-ben az algeri pasa, Salah Reis elfoglalta Béjaiát és kormányzójául Peraltát nevezte ki. A török uralom alatt a város földig rombolták. Amikor 1674-ben d’Arvieux lovag meglátogatta a várost, kb. 5-600 lakosa volt…

1830-ban, miután a franciák bevették Algert, a béjaiaiak kiűzték a törököket – és sikerült visszaverniük az első francia támadást is.

Amikor 1833-ban a franciák végre elfoglalták, a városnak 2000 lakosa volt.

A lakosok száma tavaly, 1983-ban kb. 180 ezer volt…

Bougie, a francia városnév gyertyát jelent. A középkorban zsírból vagy olajból készített mécsessel világítottak Európában. A kabyl hegyekben bőségesen élő méhek viaszából Béjaiában készítettek gyertyát és innen szállították Európába. A bűzös, gyér fényt adó mécseshez (amelynek francia neve chandelle) képest a Bougieból érkező viaszgyertya, a bougie-i mécses (chandelle de Bougie) nagy haladást jelentett. A név az idők folyamán lerövidült és a „chandelle de Bougie”-ból egyszerűen bougie= gyertya lett. Ez a város adott hát nevet a fény és világosság hajdani terjesztőjének…

Esti fények: a Guraya és Bougie

A római korban Saldae, a mai Béjaia vízhiányban szenvedett. A prokonzul, Petronius Celer Numidia konzuljától kért segítséget, aki el is küldte a 3. Augustusi Légió hadmérnökét, Nonius Datust, hogy segítsen a saldaebelieknek. Ezek ugyanis a várostól 20 km-re, a hegyek között fekvő és bővizű forrásokkal áldott Tudjából akarták a vizet bevezetni – de az útjukban álló hegyen keresztül hiába fúrtak hónapokon át alagutat – a hegy két végén megkezdett vágatok csak nem találkoztak… Nonius Datust útközben rablók fogták el, megkínozták, kirabolták, meztelenre vetkőztették – de a büszke római polgár, akit a parancs és a feladat hajtott, megszökött. elcsigázva, meztelenül, legyengülve jelentkezett a prokonzulnál – és hamarosan megtalálta a hibát: rosszul tájolták a két vágatot. A római flotta legénységének segítségével megépítették az alagutat és Saldae hamarosan vízhez jutott. A vízvezeték ünnepélyes felavatásán részt vett a prokonzul és a konzul, nevüket márványtáblán örökítették meg. A franciák az 1800-as évek végén felújították az alagutat, újjáépítették a sérült vízvezetéket – és megtalálták azokat a dokumentumokat, amelyek a konzul és a prokonzul levelezését őrzik – így maradt ránk a hadmérnök, Nonius Datus neve. Emlékét Béjaia eldugott kis terén, egy obeliszken elhelyezett latin és francia nyelvű felirat hirdeti…