Ghardaïai "lap"

SZAHARAI KÉPESLAPOK

Fény, szél és tavasz: ez volt Laghouat.
Sétáltunk csak a pálmafák alatt,
gondtalanul, nevetve nagyokat.
Az utca népe tarka forgatag,
színes szőnyegek és fehér falak
- az ég fényei elvakítanak.
Nincs vágy, nincs emlék, nincs akarat,
lustán megáll az álmos pillanat.
Nekünk mennünk kell. Boldog, ki marad.

Homok, pálmafák, tevekaraván.
Sziklák, örök nyár, örök délután.
Aztán hirtelen, egy kanyar után
kéken és fehéren feltűnt Berriane.

Biblikus táj ez: nyájak, pásztorok,
az alfafű s a végtelen homok.
Mi rohanunk, nyugtalan vándorok
- fejünk felett idegen csillagok.

Képre kép villan, sorra váltja a
színeket a laterna magica:
Berriane, Beni Isguen, Ghardaïa, Bou Noura.
Széttört tükrök. Emlékek halmaza.

Régi blog: 2009. augusztus 4.
10:37:29 +

Afrika felé

CÍM NÉLKÜL

Isten veled nem-ismert Európa,
te kedves, aki nem voltál enyém
- pedig de nagyon szerettelek én
s hogy kívántalak, gyermekkorom óta!

Csapodár lány, mindenki szeretője,
takargattad szépséges arcodat,
nékem nem adtad sohasem magad
- és most már késő: indulok az őszbe.

Annyi elveszett, tartalmatlan óra,
annyi bolond, szertelen szerelem,
kifakult selymek: álmok lobogója,

néhány igen és mennyi-mennyi nem:
kínáld hát ajkad első - s búcsúcsókra,
végigsimítva őszülő fejem...

Budapest-Párizs, 1966. november 11.

Régi blog: 2008.november 5.
22:26:42

Különbéke

MAGÁNYOS HAJÓS

Elhagyom hát a partokat, a meghitt otthon melegét,
búcsút intek a völgyeknek, ahová soha nem térek vissza már.
Emlékeim batyuját is eldobom, az is csak húzná a vállam,
és lassan lefoszlanak rólam a mindenféle illúziók is.

Hajóra szállok és nekivágok a tengereknek.
Társtalan indulok próbára tenni lelkem.
Nem a szelekben bízom, ők sem barátaim,
nem tudtam szövetséget kötni az elemekkel.

Egykedvűen nézem a felhők vonulását
és amikor a hullámok tornyosulnak, nem remeg a szívem.
Rabságból szabadultam bár,
nem tudok örülni mégsem.

Ha bűnöm van, hát vezekelek érte,
bár azt is tudom, hogy ez mit sem ér.
Gyenge voltam, mert megtagadtam magam
s erőmből már csak a megadásra futotta.

Belenyugodtam a dolgok változtathatatlannak hitt rendjébe,
különbékét kötöttem önmagammal és a világgal.
Képmutatóan hordtam a megalkuvás köpenyét,
mint révedt szerzetes a szőrcsuhát.

Hűtlen voltam fiatalkorom álmaihoz,
kihullattam kezemből a nagyravágyás talizmánját.
A megszokás és a közöny börtöncelláiban
elárultam önmagam, lemondtam vágyaimról.

Sötétedik az ég, a nap már hullni készül.
Szelek kopogtatták meg ablakom.
Halott barátok hangja szólít.
Hallom a hívást, indulok.

Szemem a csillagokra szegezem,
bár fényük változó és némelyik elhomályosult.
Meguntam már, hogy a közönyös sors hányjon-vessen,
meguntam meghajolni, meguntam belenyugodni.

Egyedül maradtam.
Nincs, amit féltsek, nincs, amire vigyázzak.
A láthatáron szigetek integetnek.
Nem is nézek feléjük: csodákban nem bízom már.

Hosszú az út és a sirályok is elmaradnak.

Régi blog: 2008. november 5.
22:18:02

1966. november 11.

SZONETTEK ÁTREPÜLVE EURÓPA FELETT

Ím, kiröpített sorsom katapultja,
megtörtént hát a már-nem-várt csoda:
mind messzebb már az otthon, a haza,
és repülünk, a tengeren túlra…

Alattunk lenn, méretlen messze, mélyen,
soktornyú, büszke városok sora
- arcuk nem látom meg talán soha
és nem taposom egynek kövét sem.

Sorsom-példázó-ívű átkelés,
rejtve maradó, sejtett örömök,
elmaradt bánat, akart tévedés,

magam-emelte, makacs börtönök:
ég veletek. Búcsúzni int az óra.
Isten veled, nagy hazám, Európa!

Isten veled, nem-ismert Európa,
te kedves, aki nem voltál enyém
- pedig de nagyon szerettelek én,
s hogy kívántalak, gyermekkorom óta!

Csapodár lány, mindenki szeretője,
takargattad szépséges arcodat,
nékem nem adtad sohasem magad
- és most már késő: indulok az őszbe.

Annyi elvesztett, tartalmatlan óra,
annyi bolond, szertelen szerelem,
kifakult selymek, álmok lobogója,

néhány igen – és mennyi-mennyi nem…
Kínáld hát ajkad első- s búcsúcsókra,
végigsimítva ősz fejemen.

Bpest-Párizs, 1966.nov.11.*

*
1966 egy ködös novemberi reggelén indult a családunk - Párizson keresztül - Algírba. Kooperáns orvosként Apám Constantine-ban, a kórház laboratóriumában dolgozott több mint 3 és fél évig.

                          A Függőhíd, a Sidi M'Cide háttérben a kórház kupolái.

Régi blog: 2007. november 11.
17:19:23 

Boldog idők

SKIKDA

Itt boldog voltam néhány napon át,
hallgattam csak a hullám moraját,
néztem a tenger színjátékait
és vallattam a vizek titkait.
Hétköznapok hajótöröttjeként
szelet kortyoltam és ittam a fényt.
Kagylóba zárt a tenger és az ég.

Régi blog: 2007. november 6.
23:39:08 

Búcsú

AVE ATQUE VALE

Az öböl fölé kupolát feszítve
a mediterrán ég tüze vakít
Sirályok röpte    Szárnyalásuk íve
Titkosírás     A múltat vallatod

Kendőt lenget az ősz a szemhatáron
Vágtatnak fenn a felhőlovasok
A tavasz elmúlt     Vissza sose várom
A hegytetőn az alkonyat lobog

Emlékeinkbe balzsamozva állnak
halott szeretők sápadt arcai
Korallzátonyán a rideg magánynak
miről is tud a vers még vallani

Hullám dördül a partra     Hömpölyögve
árad felénk a fény a víz színén
Isten veled     Ég áldjon mindörökre
Ki tudja hányszor vettem búcsút én

Régi blog: 2007. október 29.
22:34:01

Boldogság-sziget: Ziama

2007.július 19.
23:26:34 

ZIAMA MANSOURIAH

Halászkikötő, sziklák, Hold-sziget.
már rakosgatom emlékeimet
s míg összeáll a tarka mozaik,
újra látom a tenger képeit.

Felszíne, mint a tükörcserepek,
vibrált, tükrözve a sima eget,
a parti fákat, a hegycsúcsokat,
sziklákcsipkézte szigetfokokat

s a mélyben lenn, mint tündérpalota,
úgy csillogott a ház fehér fala.
Tótágast álló pálmafák között
árnyék suhant: testtelen ördögök,

a vízi manók – vagy csak egy polip
nyújtogatta tintaszín karjait?
A párás fényben, kristály víz alatt,
szinte forrongtak a füstszín halak,

só és halszagú volt a kikötő,
felette szinte megállt az idő.
Liánok lengtek, lassan, álmatag,
hétöles mélyben: rozsdás iszalag

mérföldeken át terítette szét
kaland-kínáló, sűrű dzsungelét
- s szerettem volna felujjongani:
a fűzöld algák tarka csokrai

rétet idéztek, régi tavaszok
fényeit… míg a mélyzöld moszatok
úgy lepték be a fehér köveket,
mint feledés az emlékeket.

Csobbant néha lustán az evező,
játszott velünk a víz és az idő,
hívogatott a lenn-alvó világ,
a titokzatos, néma tarkaság.

Lassan oldódott bennem a jelen,
az éber világ: ott, a mélyben lenn,
a múlt rejtőzött és az ifjúság.
A víz mormolta meg-nem-únt dalát

és hívogatva, kézenfogva szinte,
vezetett vissza gyermekéveimbe.

Meditáció - cigarettával

2007. július 1.
22:33:48

CSILLAGÁSZ

Hol vagytok, fiatal éveim káprázatos tűzijátékai,
lángokban álló horizontok sarki fénye
és az agy tízezerfokos protuberanciái?

Csillagképek távolába sodródtak álmaim
és mindenféle szerelmek galaktikái
hűvös zümmögéssel keringenek a végtelenben.

Negyven évem árnyékában ülök itt a Terra nevű bolygón,
bezárva az idő hullámzó koordinátái közé,
méregetve a fényéveket bolygók és spirálködök között,
lélektől – lélekig.

Itt ülök egyedül és dísztelen.
Lefoszlottak rólam a fiatalság hiú díszei,
a rajongás ünnepi palástja
és homlokomról a költészet koszorúi.

Műszereimhez menekültem.
Regisztrálom a távoli robbanásokat
és a lélek rezdüléseit.

Kihűlt bolygók suhannak át az emlékezés égi térségein:
barátság és szerelem eltűnő meteorjai,
s mérhetetlen távolokba szédült hajdani önmagam.

Ülök, figyelek.
Mérem az időt és a távolságokat.

Számolgatom: mi vár még.

Romok között

2007. július 1.
21:19:35

TIMGAD

A romok közt fürge gyík szalad.
Tűnődve nézem furcsa sorsomat.  

Nemrég kis falvak s lágy pannon hegyek
keretezték be negyven évemet

- és íme: most antik tragédiák
díszletei, ciprusok, píneák

s évezredeket visszhangzó romok
között elnyúlva, lustán napozok.

Az égen fehér felhőcafat száll,
ki tudja, mennyi századéve már,

időtlen a kék fejünk felett
- s a romok? Tán kétezer évesek…

A lángtüdejű, barbár nap alatt
fonnyad, hervad a kurta pillanat.

Didergő lelkem árván napozik
a köveken, mint ez a gyík is itt…

Őrizd a lángot!

2007. június 6.
11:04:53 

LEÁNDEREK       

        Két változat egy témára

Mikor a völgybe bevonul
a sötétség, az alkonyat,
fellobbannak az őrtüzek:
leánderek parázslanak,

ametiszt lángjuk kiveri
csillagokkal az éjszakát,
vigasztalón világlanak
a növekvő sötéten át.

Égessétek lelkembe, ti,
ó lobogó leánderek,
a meg-nem-alkuvás tüzét,
jóslatos lidércfényetek,

s ha majd reám is rámborul
a fojtogató alkonyat,
lássam lobogni lángotok,
a nem-hamvadó parazsat,

égesse salaktalanná
emlékeimet tüzetek
s ragyogja be az éjszakát
sors-őrző csillagképetek.

                   ***

Fordult az út és Hammam-Bouzianenál
már ömlött felénk a fojtó sötét,
de lenn a völgyben hátráltak az árnyak:
leánder-sor gyújtotta őrtüzét,

lidérces fénnyel, ametiszt-lilásan
ezer lángnyelv röpdösött, lobogott,
fényjelekkel harsogták vallomásuk,
s kiáltóan néma szózatot,

hogy él a fény és világít a lélek
és nem gyűri le soha a sötét,
aki megőrzi magában a lángot,
a soha meg-nem-alkuvás tüzét.

Pacsirtaszó

2007. május 4.
23:27:31 

A HAMMAM-MESKOUTINI PACSIRTA            

Végig, míg jöttünk Hammam-Meskoutinból,
a magasban pacsirta csattogott.
Az ég gyászolt: bíbor-violában
búcsúztatta a hanyatló napot.

A fordulónál szembejött a táj és
valószínűtlen túlvilági fény
derengett fel a kocsi belsejében
s Laci szelíd, tűnődő arcívén.

Senki sem szólt. A motor zümmögése,
félálomban, alig volt hallható.
A szürkületben olyan volt a táj, mint
acheroni, borongó vízió.

Az égen lassan már feltünedeztek
a furcsafényű, ferde csillagok
- és fenn, a nap bukását nem siratva,
egy önfeledt pacsirta csattogott.

Afrikai varázslat

2007. május 4.
22:03:53 

LEVÉL IDEGENBŐL

Mit írhatnék neked, távolszakadt barátom,
kit jól ismert vidék dajkál, mint hű fiát?
Amíg fogalmazok, a fátylas szemhatáron
vigyázba merevednek a karcsú pineák.

A precíz rendező, az alkonyat, az égre
kitolja sorra mind szokott díszleteit:
félhold és néhány csillag kerül a balközépre,
ciprusok, szikla, kaktusz – de mindez nem segít.

Otthont-idéző este lopakodik a tájra
s mikor a hegy mögött kilobban már a nap,
a tékozló fiú szakadt daróc-csuhája
szorítja mellemet, borítja vállamat.

Hogy készülődtünk egykor – tíz vagy tizenöt éve? –
délkörök rácsa közt szűknek tűnt a világ…
A Dóm előtt, a téren, a május-éji égre
milyen térképeket rajzolt az ifjú vágy!

Amíg itt kopogok a pelyhező homályban
megvillan újra száz szétpattant buborék:
kalandok, utazások, mint meg-nem-írt sagákban,
lám, itt van most előttem – de most már nem elég…

Itt vannak szinte már tapintható közelben
a pálmák közt búvó, legendás városok
- úgy mondom ki nevük, a szemem meg se rebben,
a délibáb fakó, a varázs megkopott.

Elmondom sorra mind a mágikus igéket,
idézve újra s újra, erőtlen Prospero,
az ifjúság kalandját, az álmokat, az évek
ködfüggönyét cibálva, mint mohó utazó:

Bou Saada, Biskra, kapui Kantarának,
tikkadt toroknak hűs korty, Sétif, El Gólea,
csengői kincsvivő, szomjanhalt karavánnak:
Djidjelli, Timimoun, Laghouat, Ghardaia…

Hiába, mind hiába! Nem fog már a varázslat,
palackjából a szellem már régesrég kiszállt
és ahogy gyülekeznek köröttem az árnyak,
úgy foszlik semmibe szép arcod, ifjúság…

Romok között

2007. április 26.
20:09:03 

TIDDIS                                                        

Vízmart köveken, vörös falakon

ezüst sávként csillan a csiganyom.

A romok közt okos állatok

vertek tanyát, madarak és gyíkok

s a fellegekkel dunnás őszi ég

melengeti a hűlt tüzek helyét.

A Forum kopott kockakövein

visszhangtalan koppannak lépteim:

rezzenéstelen, üvegszerű csend

fogad engem, a vándor idegent.

Itt dolgoztak a régi mívesek,

agyagmintázó, szorgos mesterek,

az Urbstól távol, itt, a sivatag

szélén születtek kezeik alatt

nemzedékeken, századokon át

a kancsók, korsók, urnák, amforák.

Hány hadmenetből tértek ide meg

a sebesültek és a győztesek?

Otthont keresve s találva hazát,

hány ölelte elhagyott asszonyát?

Éltek, szerettek, temetkeztek itt,

ránkhagyva kopár sorsuk díszeit:

honvágyfaragta oszlopok sorát,

melyen a virág Rómát imitált;

a színesmázu, égetett agyag

peremén a kanyargós vonalak

meánderét, e naiv vallomást,

életükre a vélt igazolást,

s tanúságként, jövendő századok

vándorainak, intő szózatot.

Milyen hordák, kabylok, berberek

dúlták fel itt e csöndes tűzhelyek

szentélyeit? Hány század törte szét

a fazekasok színes cserepét?

Az utakon pár tikkadt fűcsomó,

kiszikkadt, szomjas vegetáció

s meg-megborzong egy satnya fügefa,

mint aki tudja: meg kell halnia.

A századokat percek temetik,

szél söpri el az élet jeleit.

 

Ennyi maradt: az üvegszerű csend,

néhány csont a sírokban odalent

és szanaszét, rombadőlt otthonok
négyszögében a cserépdarabok…

A mélységből...

2007. március 20.
22:43:00

DE PROFUNDIS

Kazamatákba zárt minket a század
a magányba mely meg nem osztható
Ints búcsút hát a könnyű boldogságnak
Tűnő szivárvány  Korcs illúzió

Minek neveltünk törékeny virágot
Kertünk kapuját szelek döngetik
Embertelenné torzult a világ  Most
fújják meg az ítélet kürtjeit.

Készülődve a végső számadásra
hány imát mondtunk  Milyen istenek
nevét imádtuk a porig alázva
Mellünket verve vonjunk mérleget

Amiben hittünk fonákjára fordult
ó bölcsek köve kristály értelem
Sarkaiból e század már kifordult
Nem maradt szív Nem maradt szerelem

Szikláinkon Hamletként meditálva
még vallatjuk a jelent hogy mi lesz
Kifakult lelkek színeváltozása
A szívátültetések kora ez

Szótárainkban összezsúfolódtak
a mindenféle aberrációk
Varázsigét kerestünk  Egyre mondtuk
De nem találtuk az igazi szót

Menekültünk  S hányféle mámorokba
Választottunk  S hány idegen hazát
Hamis istenek égő csipkebokra
kínálta nékünk hitvány igazát

Körülzárnak részvétlen égitestek
Csordává nőtt a sokszoros magány
Foszló vásznán a megunt szerelemnek
sikoly világít Házam és hazám

Így hullt köröttünk minden darabokra
Mormoljuk hát az unt litániát
Menekülnénk a távol csillagokba
Ott még akad tán ránk-szabott világ.

Ők ketten...

2007. március 20.
22:36:29 

KÉTEZERÉVES SZERELEM

A zápormosta kopott szarkofágról,
mit benőtt már a szürkészöld moha,
kihunyt emlékek fényével dereng egy
rég sírbaszállt szerelem mosolya.

A síremlék szűk négyszögébe zárva
szimbólumként áll Férfi és a Nő.
Kő-ujjaikkal egymásba-fonódva
balzsamozta be őket az idő.

Hány nemzedék szállt föld alá azóta
- de ők itt állnak, mindig-győztesen
nem-múló glóriával koronázva:
kétezeréves, boldog szerelem…

Emlékjel

2007. március 17.
21:55:16

KERRATA  

Olyan szép, hogy már nem igaz,    
nem igaz, vagy csak félig az:
káprázat, varázs vagy csoda,
gigászi sziklák halmaza,
vad és fenséges katlana,
egy őrült festő vázlata
e szakadék, Kerrata

Felhőkbe fúrva fejüket
füstölögnek a zord hegyek.
Kis falukon suhanunk át,
elhagyva már Kabyliát
s őrszemként álló pálmafák
sora utánunk integet.
A völgyekben mint őrtüzek
lángolnak a leánderek.

Sárga falakon lánglila
fény villan: bougainvillia;
mélyzöld a hegyi tó vize,
színe a feledés színe;
emlékeim Atlantisza:
az ifjúság harangszava
csendül a tótükör felett
s visszhangozzák a vad hegyek. 

Ó hány táj vár még, hány vidék,
ahol tán még kékebb az ég,
hány rejtett öröm, hány csoda,
amit nem látok meg soha? 

Suhan a kocsi, csak tovább,
integetnek a pálmafák
s a hegyi szél dalol, dalol:
téged is várnak valahol… 

Valahol nyárfa bólogat,
porfelhőt húznak az utak,
nincs ciprus, nincsen pálmafa,
leánder, bougainvillia
- de jobban érted, amit a
füledbe súg a szél szava.
A völgyekben ott rejtezik
gyermekkorod, emlékeid;
a csillag ott mind ismerős,
rövid a nyár s szelíd az ősz
- s ha van is, aki elfeled,
páran még tudják nevedet.

Ott van a házad és hazád,
mely nyugtot ád, ha nyugtot ád
s tán már készül, ki eltemet,
hogy megfaragja sírköved…
És tán még olyan is akad,
aki idézi szavadat
s mormolva fakult rímedet
emlékjelet állít neked…

1969.augusztus

Tenger

2007.március 17.
21:29:58

TENGERPARTI MEDITÁCIÓ 

Látod, ez való már nekem,
a mediterrán nyugalom,
elringatózni a vízen,
elnyúlni lenn a homokon
s miközben mások napba-tárt
pupillákkal isszák a fényt,
zárni pilláim sátorát,
hallgatni más és szebb zenét,
szélzúgást, hullám moraját,
mely tovafut s a partra csap
- feledve mindent, ami fájt:
múltat s jövendő múltakat.

Ki gyűjti össze emlékeimet...

2007. február 25.
16:31:51

EMLÉK ZIAMÁBÓL

Képek    Kavalkád    Színes forgatag

Felémrohannak jönnek az utak

Sziklacsúcsok szigetek lagúnák

visszhangozzák a tenger moraját

Dobhártyámon ott dobol dübörög

az emlékek zárt sorfala mögött

Rózsát virágzik délen a homok
Felhő füstölög    Kanyon kanyarog

Recehártyámon vonul a menet

Ki gyűjti össze az emlékeimet

hogy Ziamában milyen volt a nyár

Matrózkocsmában hogy szólt a gitár

                                  

Egy sánta fiú játszott farandole-t

Egy rekedthangú tengerész dalolt

egy másik meg a szoba közepén

riszálta magát mint egy víg legény

 

Szuvas fogakkal is csak nevetett

Hasán a háj gyűrődött remegett

Délelőtt volt vagy tán délután

Receptet írtam söröscédulán

Habzott a sör    Csillogott a konyak

A csapos is kurjantott egy vígat

                                                                    

Ujjak doboltak minden asztalon

Nem emlékeztem hogy van bánatom

Testvérek lettünk ott mind    Emberek

Széltépte arcok és sómart kezek

 

Forgott a szoba    Megállt az idő

Nem volt már jelen   Se múlt   Se jövő

Lángolt a nyár körül a hegyeken

Halászbárkák ringtak lenn a vizen

Dalolt a vén és pengett a gitár

egy dalt amit nem tud senki már

Hihetetlenül kék volt fenn az ég
És mindünk tudta már hogy élni szép