Dömörkapu

A LA RECHERCHE…

Tizenhat éve! Elnézem a tájat:
az is, szívem is sokat változott.
mint vak gyermek az örökös homályban:
széthullt emlékek után kutatok.

Felhők vonulnak el a szemhatáron,
mögöttük kéklő hegyek ködlenek.
Utolsó randevúra hívlak, ifjúságom,
- utoljára idézem képedet.

Emlékeink belepnek, mint a sziklát
a hangtalanul növekvő moha.
Ki talál ki az évek dzsungeléből?
A visszhang kondul: senki – és: soha.

Itt fenn a csúcson még minden a régi,
a sziklák, a fenyők, a régi pad.
Miről álmodtál lázongó szívem, te,
az elsuhant tizenhat év alatt?

Konok szigorral vallatom a tájat:
az ifjúság tán még itt rejtezik,
- de a hegyi szél időtlen zúgása
ma sem súgja meg sorsom titkait.

Dömörkapu, 1962.júl.20. reggel 6

Régi blog:2010. február 20.
18:31:40

Nyugtalan szívű...

NEGYVEN FELÉ                                    

Negyven felé már egyre bölcsebb 
az ember, nem sokat beszél.
Bólint fejével, hümmög néha
és tudja: mindez mit sem ér.

Nézem, ahogy az ősz aranyló
méze csorran az utakon.
A fecskék is már gyülekeznek,
csivitelésük hallgatom.

Ez az ősz csupa készülődés.
Lombjukkal búcsút intenek
az esti szélben jajgató fák
s hideg hold kél a hegy megett.

Indulnék én is. Nyugtalan lett
szívem, mint költöző madár.
Meg-megrebben, szárnyát próbálja:
valami égi jelre vár.

Régi blog: 2007.október 28.
21:44:14

Ősz-szín: sárga

ŐSZI REGGEL

Az október ködöt zúdít a láthatárra
foszló felhők között suhog a szél tovább
s amíg a gethes nap unt fészkét szétzilálja
rakétaként lobognak a sárga dáliák.

Amíg az alig-elszállt álom igézetében
egy elfelejtett dal rímeit mormolom
emlékeim közt megvillan fenn az égen
kamaszgőgtől fehér húszéves homlokom

A soha-el-nem-mondott szorongó vallomások
lázaktól tikkadó kietlen éjszakák
a soha-vissza-nem forduló jóbarátok
s a hűtlen szerető az álnok ifjúság

itt kavarognak mind az álom horizontján
míg eső permetez s mindent elönt a köd
Kábultan kutatok harminchét évem romján
és lassan kihűlő emlékeim között

Régi blog: 2007. október 11.
22:06:38 

Dallam, emlék, kép...

2007. május 24.
21:49:38 

RÉGI NÓTA

 

Itt bujdosik valami régi nóta

a szobám körül. Fel-felzendül a

fülemben vad, szomorú dallama.

Ez a dallam kísér már napok óta.

Hol hallottam már keserű hangjait?

Nem ismerik e nótát csak a holtak.

Ők dalolták ezt, ők, a régen-voltak,

háborgó szívük csitítgatva így.

 

Hallgatom a sírból szálló zenét,

mely meg-megcsuklik, fölzokog és lágyan

kirajzolja a pelyhező homályban
apám szelíd, szomorkás arcívét.

Hatvanas évek

2007. március 17.
21:07:36 

TÖREDÉKEK

                        *

Az életben, bizony nem sokra vittem:
nincs házam, kincsem, birtokom.
A fojtogató éjszakai csendben
botló szívem verését hallgatom.

A könyvespolcom: eltemetett álmok.
Asztalfiókom: emlék, ifjúság.
Már többet nézek hátra mint előre.
Nem érdekel a merre s a tovább.

Néha még a niklai remetére
gondolok és Tibullust olvasom.
Pihenésre vágyok és nyugalomra.
Meglelhetem-e végre otthonom?

                        *                                    

Magam maradtam újra. Éveimnek
változó-egű hűvösében állok.
Szemembe már az elmúlás tekinget
és szívemben csatavesztett királyok
bíbor gőgjétől fuldokló alázat.

Számon az ízek keserűre váltak,
nem építek már se hazát, se házat
s ha még e szív megdobban s pártot üt
a bordák kongó börtöne mögött:
nem más ellen, csak maga ellen lázad.

                        *

A szerelem szívenlőtt madarával
kezeimben, hol lelek menedéket?
A boldog évek raja messzeszárnyal
vadlúdhangú hívogatás szavával
az őszi égbe ütvén messzi éket.

Ha van még nap a fellegek mögött,
hadd hullana rám egy utolsó sugár csak!
Honnan az öröm messzeköltözött:
simogatná meg zaklatott szívem
vigasztaló kezével bölcs alázat.

Illanó boldogság

2007. február 25.
17:50:57

LÁZONGÓ HAJNAL

A kertben, künn a fák között,

felharsan a madárdal.

Bőséges, ízes reggeli,

vajjal, mézzel, tojással:

éhező, sovány kisdiák,

így álmodtam meg régen

az ébredést – s beteljesült,

úgy mint egy szép mesében.

A szóló szőlő mosolyog,

hamvas barack kínálja

telt ízeit s fejem felett

az ősz lágy glóriája

sugárzik. Alszik gyermekem

és dalol feleségem.

Boldog lehetnék így talán

- s a szív megdobban: mégsem!

Mert negyven évhez már közel

megalkudtam a mával,

különbékét kötöttem az

elaljasult világgal.

Feladtam minden vágyamat,

a lázat elfeledtem

- készültem én valamire

de lám: még mit se tettem…

Hová lett hát az ifjú hit

kamaszos, tiszta láza?

Fiatal, nagyot-akaró

éveim szárnyalása?

Az emberség zord partjain,

az otthon melegében

kuksolok csak és hüldögél

már lassacskán a vérem.

Ó szív, te örök lázadó,

nyugtalan forradalmár,

bordáim börtönrácsa közt

fogoly mért is maradtál?

Miért, hogy unos-untalan

csak ellenemre lázadsz?

- S mért mondasz mindig nemet az
illanó boldogságnak?

XX.század

2007. február 24.
21:02:04

CIVILIZÁLT EMBER LITÁNIÁJA A XX. SZÁZADBAN

A nagyvárosok poklaiból
                                    szabadíts meg minket, Uram!

A hőség infernójából,
a forró aszfalt dzsungeléből,
a fojtogató füst fellegeitől,

                                        szabadíts meg minket, Uram!

A szállongó korom örvényeiből,
a csikorgó gépek csordája közül,
a közlekedés kaotikus kavalkádjából,
a televíziós antennák zűrzavarából,
a mozireklámok orgiájától,

                                        szabadíts meg minket, Uram!

Az Eb-csillagzat ártó sugarától

                                          ments meg, Uram, minket!

Az elembertelenedés mocsarától,
a személytelenné-válás kínjaitól,
az uniformizálódás rettenetétől

                                          ments meg, Uram, minket!

A kicsinyesség és anyagiasság szörnyűségeitől,
a gyötrelmesen közönséges álmoktól,
az aljas vágyakozásoktól,
érzelmeink végleges elfásulásától,
mindennapos neurózisainktól

                                        ments meg minket, Uram!

És vezess el minket, Uram, a Te erdeidbe,
a mohák, zuzmók és kövek közé,
a primitív életforma gyönyöreibe,
a prediluviális vegetáció problémátlan burjánzásába

                        távol az emberektől

                                       és közelebb az éghez.

Altass el minket csillagok susogásával,
ringass el minket fellegeid puha párnáin,
kócold hajunkat szélvészek roppant fésűivel,
fürdesd meg szívünket a fényben és a füvek keserű illatában
és vigy minket ismételten a megújuló kísértésbe,

hogy lerázhassuk magunkról a mindenbe-belenyugvás nyálkás alázatát,
hogy visszataláljunk emberi önmagunkhoz
hogy értelmet hazudhassunk közönséges napjainkba
és mentséget találhassunk egész elrontott életünkre

                      most

                            és mindörökkön örökké

                                                                          Ámen.