"Őrizd görcsösen az emlékeid"

SKIKDAI ALKONYAT                                        

Nézz, nézz a fénybe. Az öböl fölött
fehér fátyolként terül szét a köd,
míg odafönn, a hegyek ormain,
lilára válik már a rózsaszín
s valami káprázatos, szertelen
játékba kezd a fény s az ég velem.

Vésődj agyamba, ritka este, te,
szép alkonyat eltűnő remeke
- s az emlékezet úgy őrizze meg,
híven idézve majd, e perceket,
mint ritka lepkét régi kőzetek:
szárnyaikban finom erezet,
ez az egyszer-volt, törékeny remek,
rejtve, lapulva századokon át
hirdeti a szép örök igazát…

Mert ami most jön: naptalan napok.
Elfeledünk majd fényt, eget, napot,
Mocsok borít el mindent, ami szép,
a rajongást, az ifjúság hitét,
kócsagröptű, tündöklő álmokat,
szép szerelmeket, szelíd vágyakat
- s üres kezekkel, kopár ég alatt
várjuk a számonkérő szavakat,
mikre felelni, s igazolni kell,
hogy életünket hogy herdáltuk el…

Mert hitvány ez a kor. A szellemet
lealjasítják cenkek, stréberek;
buzgólkodnak a sunyi besúgók,
a gyáva talpnyalók, képmutatók,
és glóriával a fejük felett
látod a megdicsőült spicliket.
A förtelem Walpurgis-éje ez:
nincs már köze senkinek, senkihez
s ha akad néha még egy hű barát,
torkára fojtják hitvalló szavát.
Hamis hiteket hirdető papok
szavalják a betanult szózatot;
a rothadás fémjelzi ezt a kort,
kiütközik testén a hullafolt,
a tettre gyáva gyengék serege,
hívő, kinek nincs miben hinnie,
torz szándékok és aljas módszerek,
elvetélt hitek, színlelt kételyek.

Korcs Cézárok s galád hatalmasok
Közt életünk, jaj, mivé változott!
Ez a gerinctelenség százada,
hol az ember embernek farkasa.
Magad maradsz, pompéji katona.

Látod, nem marad más vigasztalás,
gyarló létünkre vélt igazolás,
mint ez a hamar eltűnő varázs:
fények játéka, illó alkonyat,
emlék-idéző, megkopott szavak,
pár kedves arc, egy dallam – elfakult
vásznak színén a darabokra hullt
idő szilánkja: pár maroknyi múlt.

Nézd hát az ég eltűnő fényeit,
fénytelen sorsod égi jeleit.
Emlékké vált már ez az alkonyat,
Agysejtjeidbe rögzítve marad
- s nincs isten, ember, törvény, rendelet,
aki belőle bármit elvehet!

A nap lassan a hegy mögé bukik.
Őrizd görcsösen az emlékeid.

Ehhez a vershez nincs dátum 2007-ből. Pedig a blog indulásakor talán épp az elsők között volt, mégis lemaradt a visszaszerzettekből ez az egyik szívemnek legkedvesebb. A vers is, Skikda is, a felejthetetlen philippeville-i nyár emlékei. Amikhez ragaszkodom, őrzöm őket, vigasztalásul, hisz nem maradt más...