2007. február 24.
17:56:23
VISSZATÉRÉS HETÉNYBE
Részletek egy 1971-ben írt önvallomásból
Pályám kezdetén kutatóintézetben dolgoztam, majd
rendelőintézetben, kórházban, klinikán, falun és városban, itthon és idegen
országban. Minden emberi sorsnak megvan a saját gravitációja, szinte már
kiszámítható röppályája. Az enyém ide vezetett.
Körzeti orvos vagyok, falusi körzeti orvos. Nem nagy rang,
de szép elhivatás annak, aki szereti a mesterségét. Én szeretem.
És szeretem ezt a furcsa falut is, amely hozzámnőtt. Kevés
háza van, amelyben nem jártam, kevés lakosa, akinek ne ismerném búját, baját,
betegségét. Be kell ugyan vallanom, hogy ehhez a megismeréshez a sors eléggé
meg nem becsülhető segítséget adott. Feleségemet, aki itt született, és itt
töltötte gyermekkorának javarészét. Ő segített tájékozódnom, amikor
idekerültem, ahogy ő segít ma is, munkámban, mindennapjaimban. Az ő
elbeszélései alakították ki bennem a mai falu hajdani képét. Szavai rajzolták
meg számomra, mint régi faliszőnyegek színes alakjait, régmúlt tragédiák,
hajdanvolt szerelmesek történetét, elporladt családok öröklődő viszályait,
feledésbe merülő legendákat, a sokféle, tarka emberi sors szövevényét. Ha
ezeket a különleges, érzelmi telítettségű adatokat nem ismerném, sokszor
nehezen érteném meg betegeim panaszát is. Betegeimét, akik nemcsak gyógyulást,
de megértést is keresnek nálam.
Akit szeretünk, annak a hibáit is elnézőbben ítéljük meg.
Így vagyok én is Heténnyel. Barátaim, más tájakról érkező látogatóim sokszor
dicsérték már falumat. Mondják szép, rendezett, meglátszik házain, utcáin a
jólét, az igényesség. De aki idegen letelepszik itt, hamarosan elpanaszolja:
sokszor furcsák az itteni emberek. Másfélék, rátartiak, büszkék. Magam is
tapasztaltam kezdetben: nehéz prófétának lenni saját szűkebb hazánkban. Nem
egyszer kedvetlenedtem el, amikor elgondoltam: idegen országban idegenként, egy
háromszázezer lakosú városban, egy hatalmas, két és félezer ágyas kórház egyik
orvosaként sokszor több megbecsülés volt jutalma munkámnak, mint itt, ahol
pedig itthon érezhettem és éreztem magam.
De az elszálló évek kárpótolnak és megvigasztalnak. Hozzák a
számomra olyan kedves pannon táj vigaszát: a kilométerhosszan virágba boruló
cseresznyefák* minden tavasszal megújuló
varázsát, az ősz lángoló színeit a Hármashegy oldalában és a tél elől a
kertembe menekülő cinkék seregét.
Kárpótlást, vigaszt, örömet találok munkámban is. Betegeim sorában már kevés az ismeretlen. Fiatal édesanyák jönnek karjukon kisgyermekükkel – és én emlékszem: nemrég még őket vezették hozzám kézen fogva szüleik. Deresedő halántékú férfiak keresnek fel és emlékezem: tán voltam hajdan a lakodalmukon. Reszketős fejű, ezüsthajú anyókák szeméből pereg a könny és bennem felzsong hajdani bányásztemetések zenéje, amelyet az őszi szél tépett jajgató foszlányokra. Minden arc, alak egy-egy történet már számomra. Emlékeket idéznek: fájdalmakat és betegségeket, vidám és tragikus történeteket, születést és halált. Ha megjövök a városból, a falu szélén már figyelem, integet-e házuk vasrácsos kerítése mögül hétéves kis barátnőm; megismerem a faluvégi kocsmából kilépő- sőt, valljuk be, néha kitántorgó alakokat is. Így nőtt össze és olvadt bele sorsom a falu életébe, így lettünk egy színjáték szereplői –vagy ahogy néha, ellágyult pillanataimban érzem: egy hatalmas család tagjai…..”
„Jómagam, lehet, kissé idejétmúlt alkat vagyok, többre becsülöm a falu meditációt sugalló csendjét a városi zajnál, a meghitt, csöndes esték fényét a városi csillogásnál. Kár, hogy ezek a meghitt, csöndes esték olyan ritkák a mi életformánk mellett…”
„A kezdetben ösztönös felismerés tudatossá vált bennem. Hittem és hiszem, vallom és hirdetem: a jó orvos nem elégedhet meg a betegek gyógyításával. Ki kell lépnie és nemcsak a szó fizikai értelmében, rendelője falai közül. Együtt kell élnie, és együtt kell éreznie a gondjaira bízottakkal. Ismernie kell nemcsak vérnyomásukat és szívhangjukat, de beteljesületlen vágyaikat is. Ismernie kell, és segíteni is, ahol tud. Ez a szerepe és vállalnia kell szerepét. Ha ezt nem ismeri fel, és nem teszi meg: lehet jó szakember, de nem válik belőle sohasem jó orvos, jó ember.”
„Pályakezdésem éveiben szokás volt ma már fellengzősnek tűnő
jelzőkkel aposztrofálni a falusi körzeti orvost. Az egészségügy első vonalában
harcoló közkatonákként emlegették őket. Bár a hasonlat letagadhatatlanul
költői, úgy érzem, ma is helytálló. Ma is akadnak, akik hajlamosak az
általánosításokra. A falusi orvost sokszor maradi szemléletű, kényelmes, csak a
pénzzel törődő figurának képzelik. Kevesen gondolnak arra, hogy a mi hivatásunk
állandó készenlétet jelent. Lépések koppannak éjjel az utcán, kocsi zörög,
motor zihál felfelé a lejtőn, és máris elrezzen az álom. Fülelek a sötétbe:
értem jönnek? Hány és hány éjszakát töltöttem gondjaim és könyveim között,
keresve a megoldást egy-egy nehéz problémára, magyarázatot egy-egy szokatlan,
aggasztó tünetre. És talán ez az izgalom, a hivatásnak ez a nem fakuló
szerelme, a kutató-elemző-nyomozó hajlam az, ami ma is megszépíti munkámat és
életemet. Elfogult vagyok: hiszem és vallom, hogy az én hivatásom a legszebb
mesterség. Amikor a fájdalomtól eltorzult arc vonásai lassan kisimulnak, a
bágyadt szemekben újra felcsillan a fény, a száj mosolyra nyílik – van-e
szívmelengetőbb érzés ennél? És az ész öröme, amikor egy nehéz kóreset
felderítése után, hosszú, kitartó munka nyomán végre feldereng az oly
türelmetlenül várt javulás? Mindezek felett pedig a hivatás legforróbb
magasfeszültségű pillanatai, a ritka, de mindig izgalmas próbatétel, amikor a
gyors elhatározáson múlik a siker, az élet vagy a halál…
A falusi orvos közkatona, egyszerű, szerény munkát végez. Az
ismétlődő esetek egyhangú sorában ritkán jut osztályrészül, hogy gyors, okos
beavatkozása életet menthet. Hogy valóban elmondhassa magáról: ez az ember nekem
köszönheti az életét. Ritka az ilyen eset, de ahogy múlnak az évek, ezek az
emlékek is szaporodnak. Felejthetetlen emlékek, mámoros pillanatok, amikor
istenkísértő vakmerőséggel úgy érzem: most erősebb voltam a halálnál…
Ezek az emlékek adnak új és új erőt a sokszor fárasztó munkához. „
„Három és fél évet külföldi kiküldetésben töltöttem.
Afrikában dolgoztam, Algériában. Más, furcsa világ. Exotikum, ezeregyéjszaka.
Álomba vesző legenda. Életem legszebb évei között tartom nyilván azt az időt.
Bevallom: nem volt könnyű búcsút mondani a tengernek, a hihetetlenül kék mediterrán
égnek, a sivatagok, pálmafák, fantasztikus hegyek, különös sorsok és történések
országának. Nagy iskola volt számomra, orvostudományból is, emberségből is. Az
én gorkiji egyetemem.
S hogy visszatértem a lágyabban kék pannon ég alá, a Hármas oldalába: úgy érzem, ez is vallomás. Szavaknál többet mondó.”
(* A cseresznyefákat Nagyapám
ültettette. Az orvoslakást is, akkor még mit sem sejtve arról, veje lakik, s
dolgozik majd ott, tucatnyi évet. Minden körbeér egyszer, minden kör bezárul…)
Komment-próba
VálaszTörlés