Hetény

2007.március 13.
06:21:11

ÉJFÉLI HÍVÁS

Az alvó házat csengő veri fel.
Beteghez hívnak. Értem: menni kell.

A lámpafénynél szemem hunyorog.
Veszem a táskám, lassan indulok.

Látod, barátom: itt s így élek én.
Nem vagyok már a régi nagylegény.

Nem akarok fontosnak látszani
és a kamaszkor lázas álmai

nem kísértenek őszi éjeken,
mikor ködülte, nyirkos réteken

baktatok, szinte félálomban, át.
Köröttem minden néma. A világ

tömör sötétbe befalazva áll.
Minden sötét. Nem villan meg sugár.

Fel-feljajdul a magány panasza:
egy-egy virrasztó tücsök jajszava.

A falu lassan mindent betemet:
a vágyakat és az emlékeket,

a lázadásokat, a terveket…
Lassan megnyugszik már a képzelet.

Magam vállaltam, így szép a magány.
Éveimnek immár a derekán

járok s talán már nem is tartogat
nékem a sors új csalódásokat.

A tűz kialszik. Hűvösek az esték.
A nyarakat az árnyak eltemették.

Igen barátom. Itt s így élek és
ha megszólal a végső csengetés

veszem a táskám, lassan indulok,
a réteken át csöndben baktatok

s nyugodtan lépek majd a hídon át.
Mögöttem a sötétbehullt világ,

hol nem ragyog fel soha már a nap
és egy virrasztó tücsök zengi csak

a kitágult éj távolain át
az éber magány örök panaszát.