Tovább!

2007. március 4.
20:09:45

Emlékek, versek, képek, hangulatok, megannyi sárguló papír, megkopott betűkkel… Próbálnék csupán a háttérből, a verseket váltogatva, felidézve megörökíteni egy Embert, megragadni a múlt pillanatait, visszaálmodni Őt ide, a jelenbe a szavaival, a rímeivel, a játékaival. Olyan ólomszerűen mély, és mégis annyira felszabadító az érzés, ami a Faller János verses blog írása közben tört rám az elmúlt hetekben, hogy hagynom kell mégis,hadd törjön felszínre néha: Apámról írok itt…
Beleborzongok, mikor volt mindarra ideje, ami itt fekszik előttem, több ládányi papíron?
Műfordítások és saját versek? Töredéke csupán annak, mi mindent tett, írt, kutatott, vagy éppen csak hóbortból, fellelkesült hangulatból írógépét gőzerővel verve papírra vetett. Szakmája megszállottja volt, szinte óvatosnak kellett lennünk, rá ne kérdezzünk laborja ügyeire, azonnal a legmodernebb labordiagnosztikai módszerek átfogó tudományos előadásán találhattuk magunkat. J Magam már nem is emlékeztem, a most előkerült szakmai önéletrajzok döbbentettek rá, hány komoly szervezetnek, társaságnak volt tagja.
Mikor? Édes Istenem, mikor volt minderre ideje?
Nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, amikor azt mondta volna: „majd később” vagy: „nem érek rá” vagy: „dolgom van, ne zavarj.” Pedig zavartam, hisz dolga volt, nem ért rá, talán csak később lett volna ideje, mégis figyelt, kérdezett, meghallgatott. Persze kedvenc szava volt eközben: „Tovább!” meg az, hogy „Folytasd!”
Mennyire igaza volt. Hiszen sietnünk kellett…

Ez a lázas, lelkesült és az olykor kapkodónak tűnő sietség kerít hatalmába engem is, míg válogatom az írásait – egyszerre annyi mindent szeretnék azonnal, gyorsan elmondani Róla, megmutatni mindent, mert most van erőm, gyűjtögettem 20 éven át.
Nehéz a szívem, amikor régi barátokhoz fűződő, kedves emlékeket találok. Nincs kitől engedélyt kérjek, hogy beírhassak ide egy-egy levélrészletet, versfordítást. Vagy az idő sodorta el őket tőlem messzire, vagy a halál. Remélem megbocsátanak, ha mégis idézek tőlük.
Mert ők is, mindannyian Apához tartoznak, különösek és csodálatra méltók, elméjük, tudásuk, műveltségük és az a megannyi közös játék, de sokszor elkápráztatott gyerekkoromban. Bárcsak sok hozzájuk hasonló élne a Földön.

Mégis, lassítanom kell a tempón, hogy hűen, a teljességre törekedve, bár azt sosem elérve visszaadhassam mindazt, ami Benne élt, ahogy élt.

„Chi va piano, va lontano….”