Cilus

2007. május 22.
06:00:22 

KÉSEI VALLOMÁS

Többé már nem a kamaszkori lázak

bíbor lángjait lobbantom feléd,

felejthetetlen társ: az ifjúságnak

megültük immár édes ünnepét.

Úgy formálgatom ezt a verset én,

mint nemes fémet régi ötvösök:

lámpa mellett, kitartón, éj felén,

míg szél zúg künn a kert fái között.

Az éji szél, idézgetvén a múltat,

rég elhalkult szavakat suttogó,

ígéri: újra virágba borulnak

a fák – tavasz jön, olvad már a hó.

Hogy is mondjam el néked, hogy szeretlek?

A férfiének szava elakad.

Magam találtam újra meg tebenned,

hívó szavamra visszhang volt szavad.

Hiányzó része lettél életemnek,

énemnek drágább, szebb, jobb fele,

a gyümölcshozó nyár rejlik tebenned

s az arany ősz szelíd ígérete.

Nélküled, mint bolygóközi térben,

úgy élek itt. Törékeny csend a váram

s nem hoz szívemnek vigaszt még az éj sem,

a csillagtalan, kietlen magányban.

(*a balatonfüredi Szívkórház és Hosszúhetény közötti távolság, no meg a betegség súlyos árnya „íratta” ezt a verset 1965-ben.

** a fénykép talán 1952-ben készülhetett, mindig kint volt Apa szeme előtt, az utolsó évtizedben a laborjában)