SZÜLETÉSNAPOMRA
Úgy illene tán: verssel ünnepeljem,
hogy éveimnek száma huszonegy –
hisz kívülem e nevezetes napról,
bizony, mindenki megfeledkezett.
Kiket szerettem és akik szerettek,
a sok baráti szív ma merre van?
Nem újság már és nem is meglepő, hogy
a lélek mily árva s társtalan.
Huszonegy év! Milyen furcsa: az ember
egy kissé bölcs, egy kissé még gyerek.
Nem álmodozik: fanyarul, lemondón
nézi – és sejti már! – az életet.
Gyermekéveit régen elsiratta
s ó, ifjúsága merre rejtezik?
Versekbe bútt tán? Megtalálhatod még
a tájakat s tűnő szerelmeit?
Jövője van? A sötét horizonton
felleg fellegre gyűl és száll a nap.
Hűvös a szél s mint aki éjbe indul,
úgy figyelem a növő árnyakat.
Megyek tovább, hanyagul fütyörészve,
tán akad néha még, aki szeret,
szelekbe szórom könnyű csókomat már
s az út porába néha versemet.
Nem várok már csodákra, csak legyintek
ha bánattal köszönt az éjszaka,
a fájdalom mint kéreg nő körém és
a lélek virraszt már csak egymaga.
Megpróbáltam és ifjan is tudom már,
hogy a magánynak súlyos ára van.
Az élettel nem ér fel semmi, mégis
vallom, hogy a lét hiú és céltalan.
Amit keresünk: soha nem találjuk,
az álmok csalnak s a való hazug.
Hiába nézzük: semmi sincs mögöttünk
s előttünk nincsen semmi más, csak út.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése