Túl a hét határon

BÚCSÚ AZ ITTMARADÓKTÓL

Búcsúzom fáktól, fénytől, fellegektől,
búcsút mondok madárnak és virágnak.
Én hamarosan a mennybe megyek föl,
hanyagul félrecsapva glóriámat

s játszom tovább: elíziumi rétek
pitypangját fújva, mint a gyermekek

várnak rám illatos estebédek,
melyekhez habos sört vedelek;

Göncölszekéren járok majd s nem Fordon,
és a Tejúton száguldok tovább,
csak nevetek a sok sznobon és lordon
s nem játszom tovább már az ostobát.

Bizony, elmegyek, túl a hét határon,
ahová nem követhet senki se,
ahol már vár rám sok régi barátom,
jó Francois, tőr és rím mestere,

s egy szőlőfürtös csapszék mélyén ülve,
borostás arcú, pityókos clochard,
valami trágár dallamot fütyülve,
borok tudósa, a vén Jean Cotard.

Úgy élek majd mint költők és királyok,
hálóruhámhoz is jár majd babér,
mindig mesélek, sokat hahotázok
és legendám a Szíriuszig ér.

Nektek pedig, akik itt lenn maradtok,
és akiket –valljam be? – szeretek,
néha-néha majd, őszi alkonyatkor,
az Alkonycsillag fényén üzenek.

Hogy emlékeztek még rám vagy az emlék
már elfakult mint régi metszetek:
nem érdekel – hisz ha köztetek lennék
sem tudhatnátok igaz nevemet

s nem láthatnátok csillagos glóriámat,
mit oly hetykén s hanyagul viselek
- mert búcsút mondtam minden fénysugárnak
s játékos lettem, mint a gyermekek… 

1977

Régi blog: 2007. november 12.
22:59:53