Öböl Béjaiában

10.

A CONQUISTADOROK ÜZENETE

Míg vad vágtában, mint lovascsapat,
felhők zúdulnak le a Gurayáról,
nézem a várost. Nézem, mi maradt
Naciriából és a legendákból
- s vonakodva kérdezem magamat:
mondd hát, lélek, mi az, amire vágyol?
Jóslatosan huhognak a szelek,
kancsukával veri a tájt’ a zápor
s én keresek valami képletet
az exisztenciális algebrából,
hogy megfejtsek, ha csak egy részletet
- most sem rettenve meg a szfinx szavától.

Mért is kergettél délibábokat?
Mi űzött-vonzott ide, idegenbe,
hol a táj már nem fiaként fogad?
Mért kell neked közel helyett a messze?
Mért hagytad el a józan dokkokat,
bízván magad bizonytalan szelekre?

S felelnek ők, a régholt kapitányok,
Vasco da Gama, Ponce da Leon,
akiknek lelke rég lelkembe szállott,
a mélyvizekről; mit nem mér az ón
s hangjukban orkán szava s óceánok
hullámverése dördül számadón:

„ Költő, aki egy más korba születtél,
hol más az erkölcs, más az értelem,
nyugtalan szív, ki mindig mást kerestél
s nem voltál boldog poshadt vizeken,
kit zátonyokra hajt tán a heves szél
s tornádó süllyeszt el a tengeren,

mi élünk benned, hontalan, tovább,
mi, a hajdani conquistadorok,
akik legendát kergettünk, csodát
- s csak a viharban voltuk boldogok.
Reánk tekints, ne nézd a Gurayát,
a fényt nézd, mely a tengeren lobog!”

Régi blog: 2007. november 28.
20:36:18