11.
ÚJRA ZIAMÁBAN
A kikötő, a táj a régi:
dal, melyből soha nem elég.
A voltat, a múltat idézi
a tenger, a part és az ég.
Reámzúdulnak, felémszállnak
emlékeim, mint madarak.
Érzem: itt engem visszavártak,
itt megtalálom magamat,
régi magam, hajdani énem
szóval és szívvel dalolót,
aki nem töpreng a miérten,
elfogadja s áldja a jót.
Emlékszem még a hajnalokra:
köd szállt fel, fél öt volt talán,
fény gyúlt a tengeren lobogva,
Les Bougainvillées teraszán
üldögéltem cigarettázva,
merengve furcsa sorsomon
s magnóliák szelíd virága
simított végig arcomon.
Akkor azt hittem sose látom
viszont e tájat, Ziamát,
s ez az utolsó búcsúzásom
tőled, tündérkert, ifjúság.
Lám most itt vagyok újra s nézem
szemben a kicsi szigetet
a partról felém integet.
Nem volt hát meddő csodavárás
ez a közel két évtized,
mert megtanít a viszontlátás,
hogy meglássam a lényeget:
kopár szikláin éveimnek
kagylóként tapad a remény
s még mindig kísértésbe visznek
a múlt s valami égi fény.
Én Ziamám, mennyedbe szállok,
időtlen vagyok, lebegek,
s úgy tudom nézni, mint királyok,
bölcs fenséggel az életet
- mint a tájat itt Ziamában,
hol minden újra csodaszép
- s úgy tudom nézni: meg se lássam
a parton mennyi a szemét…
Régi blog: 2008. január 23.
16:50:05
(Ziama-versek a Levél idegenből ciklusban :
Emlék Ziamából
Ziama Mansouriah)
"kopár szikláin éveimnek
VálaszTörléskagylóként tapad a remény"