IMÁDSÁG
Én Istenem, ki pontosan kimérted
a bolygók röptét, csillagok futását,
kinek kezében halál és az élet,
aki méred a kontinensek lázát,
spirálködökbe rejteztél előlünk,
eltakarnak a tág galaktikák.
Figyelsz még ránk? S vajon mit tudsz felőlünk?
Hisz mindegyikünk egy külön világ…
Sejtjeink szédült bolygórendszerében
ott lüktet-árad a múlt s a jövő.
Determináltan élünk s minden génben
munkálkodik a megrontó idő.
Micsoda rejtett félelmek feszülnek
gyermekkorunkból jelenünkbe át?
Hétköznapok közt hány és milyen ünnep,
ha ránkköszön a régvolt ifjúság?
Lázadoznak már tán a bomlott sejtek,
ellenünk rontó, ártó enzimek:
a napjaink tudatlanságban telnek
és sorsunk titkát ki sem fejti meg.
Kényszerből élünk és hány vélt parancsra
mozdul a tett és szólal meg a szánk,
hogy képernyőnkön néha felvillantsa
az emlékezés katódsugarát?
Szemünk előtt elfutnak még a tájak,
hallunk még néha távol hangokat,
de a szív már csak maga ellen lázad,
nem oszt parancsot – és nem is fogad.
Készülünk már a végső számadásra,
ahol nem segít semmi szerelem.
Köröttünk nő a csend s a szív magánya.
Akad-e még számunkra kegyelem?
Mert vétkeztünk, mivel álmodni mertünk
s ezért lázadtunk, Uram, oly sokat.
Sokszor átkoztuk, amiért megszülettünk,
sokszor kerestük az igaz utat,
de tévutakon botolt csak a lábunk,
hamis imákat dadogott a szánk.
Bocsáss meg hát, hogy mi is megbocsássunk
s áldásod add a távozókra – ránk.
Régi blog: - 2008. február 26.
2008 21:09:28
Nagyon szép és fájó...
VálaszTörlés