TAVASZ VAN ÚJRA
Tavasz van újra, én meg őszülök.
Uramisten, milyen napokra készülök?
Felhőtlen éggel köszönt rám a nap,
de szívverésem csupán számadat,
a régi tüzek lángja kialaudt,
csillag sem int, nincsen már visszaút.
Kamaszkoromnak emlék-dzsungelét
elrejti már az irigy messzeség.
Nem tartja számon immár senki sem,
hogy mennyit ér le-nem-élt életem.
Tengelyén a föld unottan forog,
rámhullanak a növő alkonyok
s míg az éjszaka lemeztelenít,
kitűzi fölém csillagképeit.
Szétfoszlok lassan, mint a könnyű köd
és eltűnök a fátylas fák között.
Szikkadt emlékek sivatagain
hervadnak el kifakult szavaim.
Magam maradtam ismét, egymagam:
nincs már, akinek értem gondja van.
Körülöttem a világ idegen.
Itt voltam, éltem. S megyek jeltelen.
Régi blog: 2008. február 26.
21:24:27
Sokan éppen így érezhetik most magukat. Csodás az én-időből az embereknek szólni.
VálaszTörlésNahát, én pont erre gondoltam! Én is így érzem magam. Emberi és örök.
VálaszTörlésAz a megdöbbentő, hogy mintha üzenne. Már nem először. Persze tudom, véletlen, (amiben meg nem kellene hinne?!), meg az aktuális érzéseimet, helyzeteket "ráhúzom" a verse.
VálaszTörlésDe hát sorban, a régi blog szerint veszem a verseket. Most ez jött, múltkor a Ballada az eltűnt fiúkról. (Eddig csupán egy őszi témájú Rilke fordításról egy verselemző prózát/levelet hagytam ki, októberre lesz majd jobb)