Igaz történet

 

*

                           

REZAZGA MOHAMED BOLDOGSÁGA ÉS HALÁLA

 (R.M. nyomorúsága és halála)

Bizonyára nem véletlen, hogy itt, ebben az idegen országban, ahol ezrek és ezrek vonulnak el mindennap a szemem előtt, egy álomszerűen valószínűtlen, szinte már fiktív lét ösvényein, gyanútlanul topogva az irodalom mezsgyéin, felkínálva esendő sorsukat a megfigyelő szemnek és az írásra mozduló tollnak, hogy itt, ebben az ezeregyéjszakai forgatagban éppen őt, Rezazga Mohamedet választottam írásom tárgyául, ha úgy tetszik novellám hőséül.

(Hogy megérdemli-e a magasabb „novellahős” kategóriába történő sorolását, azt nálam magasabb fórumoknak kell eldönteniük - ha ugyan jut idejük arra, hogy akár Rezazga Mohamed életét, akár ezt az írást behatóbb vizsgálat tárgyává válasszák.)

Mások életük fordulatos kavargásával, örömeik és bánataik tarka szőttesét teregetve elénk, kétes értékű és múló dicsőségük gyorsan halványuló glóriájával tévednek az irodalom ingoványos mezeire – ő halálával fizette meg a belépőjegyet ebbe a külvárosi szenzációkat kínáló harmadrangú panoptikumba.

Amilyen mértékben hatalmába kerít a gondolat, a tárgyválasztás és sorsunk-determinálta kényszer cselekvése, úgy szomorodom el mind jobban, és jobban.

Mindannyian, akik írásra vetemedünk, akarva akaratlan önvallomásaink meg-megszakadó, rapszodikus monológjával küszködünk. A magunk tűnt szerelmeit csókoljuk újra, megszépítve emléküket az emlékezés megbocsátó fényében, a magunk hervadozó bánatának könnyeit hullatjuk el hőseinkkel.

Én is, nyomorúságom és befelé-keseredő megalázottságom, emberhez már méltatlannak érzett kiszolgáltatottságom meg-megsajduló seblázában kapaszkodtam Rezazga Mohamed sorsgyötörte és megszomorított alakjába – példaképet vagy vigasztalást keresve, magam sem tudom… 

Monsieur Rezazga a hegyekből jött, mint az igazi novellák hősei, a ma már balladai homályú múlt idők ködéből. Az Aures valamelyik falucskájából, egy néhány házat számláló duárból indult el a maga kanyargós életútjára, egykedvűen vállalva sorsa csak számunkra meglepő fordulatait, amelyeket mi, a tengeren innen, könnyelműen és kissé nagyképűen kalandoknak is nevezhetnénk. Valaha, néhány évtizeddel ezelőtt fiatal volt, jóképű, életerős. Huszonéves lehetett, amikor elszegődött az olajkutatókhoz. Számlálatlan éveket töltött a Szaharában, a forró homok poklaiban, verte a kegyetlen napfény, tikkasztotta a szomjúság, gyötörték legyek és szúnyogok, vacogott maláriás lázrohamában éjjel egyedül sátrában, kezelték kígyómarás és skorpiócsípés miatt – szóval szinte semmi rendkívüli nem történt vele kezdetben – legalábbis ő nem tartotta annak.
A geológusok jól fizettek és Rezazga szorgalmas volt, tanulékony és kisigényű. Hamarosan házat vett magának és hogy a ház ne álljon üresen hónapokig tartó távollétei alatt, megnősült.

Akila, ahogy ma elnézem, valaha tán még csinos is lehetett, az a gazellaszerű karcsúsággal mozduló, könnyed és mégis félénkléptű, olajosbőrű berber szépség, akit ma már csak nagyritkán csodálhatunk meg, akinek búcsút intő keze már csak rég elporladt költők verseiből hajladozik felénk. Szerette Mohamedet és alig múlt el egy év, megszületett a család szemefénye, Rachid, a Fiú.

Ebben az időben Rezazga már munkavezető volt. Úgy illett hát, hogy autót vegyen magának. Büszke és boldog család voltak ők ezidőben – és Sidi Rezazga Mohamed falucskájának tiszteletben álló és jómódú polgára. Rachidot néhány év múlva Fatiha követte, a kislány, akinek gyerekarcából a korán hervadó Akila mélyfekete szembogara fénylett elő valamiféle sajátságosan bársonyos szomorúsággal.

Aztán kizökkent sarkaiból a világ és Mohamedet is elragadta a hirtelen támadó forgószél.
Besorozták katonának. Ott volt Tubruknál és harcolt El Alameinnél, fogságba került és megszökött, majd megsebesült – de ebben, legalábbis szerinte, még mindig nem akadt semmi különös. Allah akarta így, hát így is történt.

Ami a sebesülést illeti, azt, ha éppen úgy akarjuk, Allah ajándékaként is elkönyvelhetjük. Elég könnyű volt ahhoz, hogy Mohamed életben maradjon és elég súlyos ahhoz, hogy a háborút követő forradalom évei alatt ágyához kösse. Így aztán Allah és a sebesülés jóvoltából a sors megkímélte Rezazgát a legkegyetlenebb és legvérengzőbb évek szörnyűségeitől: a felégetett erdők fojtogató füstjétől, a pincebörtönök éhezésétől, kínzókamrák poklaitól és koncentrációs táborok apokalipszisétől.
A forradalom hétéves gyötrelme után kiderült Mohamed hazája felett az ég: az ország függetlenné vált.
Rezazga az egyszerű emberek mérsékelt lelkesedésével és ösztönös gyanakvásával figyelte a változásokat. Gyanakvása az adott esetben indokoltnak tűnt. A geológusok hajóra szálltak, az olajkutató társaságot államosították. Rezazga állás nélkül maradt.

Nem szerzett magának érdemeket a szörnyű hét év alatt, és hogy érdemeket hazudjon magának, ahhoz nem rendelkezett sem elegendő ravaszsággal, sem a szükséges életbölcsességgel.

A felégetett ország és megkínzott népe lassan tért magához. A gyárak, üzemek nagy része sérülten vagy bezárt kapukkal köszöntötte a függetlenség hajnalát. Kevés volt a munkaalkalom és sok a kiéhezett. Állás ugyan termett bőven, hiszen a berendezkedő új rezsim úgy követte a parkinsoni törvényeket, mint az emeleti ablakból kiugró öngyilkos teste a szabadesés törvényeit. Megürültek az íróasztalok és a párnázott székek, a kisebb és nagyobb funkciók – de ezek csak állást jelentettek, nem munkaalkalmat. Rezazga pedig, születésétől determináltan adottságaival és nem eléggé kárhoztatható szerénységével legfeljebb csak arra lehetett volna alkalmas, hogy dolgozzék.
A munkahely kevés volt, az új rezsim nem volt ment rokoni kapcsolatoktól. Az íróasztalok mellé és a párnázott székekbe az igazi, életben maradott ellenállók, a halott hősök érdemes vagy érdemtelen hozzátartozói és a magukcsinálta ellenállók, az ál-marquistadorok ültek be.
Egy országban, ahol nem ritka a 10-12 gyermek a családban, mindenkinek nagyon sok a cousinje… Rezazgának is voltak, de Allah úgy akarta, hogy egyik se kerüljön be a függetlenné vált új ország gondosan kiválogatott és különben is sokszor változó összetételű vezető rétegébe. A sors komplikálatlanabb sorsot tartogatott Rezazga unokatestvéreinek: sokuk sorsának végére a háború tett pontot, az életben maradottak pedig több-kevesebb szorgalommal túrták az Aures-vidék sovány földjét vagy legeltették a kopár hegyoldalakban néhány ösztövér kecskéjüket.

Kezdetben nem is volt sok baj. Rezazga meghányta-vetette sorsát. A számadás kimozdította sorsa fizikai tehetetlenségéből és egy határozott lökéssel elindította őt és családját életének lefelé ívelő szakaszán, amelyet hanyatlásnak neveznék, ha nem félnék a nagy szavak használatától akkor, amikor egy ilyen egyszerű ember sorsát beszélem el, mint Rezazga Mohamed.
Mohamed eladta az autót, a házat, a kis kertet és búcsút vett az olajfáktól és a kis sárgafalú ház ormain lobogó bougainvillia lila virágaitól, a földes szobák jóleső nyári hűsétől, a kis kút megszokott éjszakai csikordulásától és beköltöztek a városba.

A város nagy volt és idegen. A háború után megindult a falvak feltartóztathatatlan népvándorlása. A karcsú, Le Corbusier álmait idéző bérházak kiszolgáltatottan kiáltották a világba nyomorúságukat, golyóktépte sebeikkel kérkedve, mint az utcák koldusai leprától torz arcukkal vagy legyekmarta sebeikkel. Rezazga elindult munkát keresni, elindult a többi százakkal és ezrekkel, akik helyüket keresték ebben a gyötrelmek közt születő új társadalomban.

Néha sikerült is elszegődnie valami alkalmi trógermunkára, amit nem is akart bevallani családjának, hiszen ő képzett ember volt a geológusoknál: mécanicien. Munkája ritkán akadt, egyre ritkábban és a család tartaléka lassacskán elapadt.
Aztán jöttek a csapások, a sors újabb és újabb galád csapdái és útvesztői, jöttek sorban, egymásután és könyörtelenül.
Először a kis Fatiha betegedett meg. A fénytelen városi odúlakás, a bidonville nyomorúsága, a rossz táplálkozás megtette a magáét. Mikor hónapok múltán végre összekuporgattak annyit, hogy orvosra is tellett, a kislány már vért köpött.
A toubib csak futtában vizsgálta meg a kislányt. Hajnali ötkor kezdte a munkát, a hegyekből érkező betegek és népes családjuk zsivaja betöltötte a szűk várószobát és az emberi izzadtság és a felböfögött fokhagyma illata már szédítette. Alig várta már, hogy befejezze a rendelést és letusoljon, az ablakon kipillantva bosszúsan látta, hogy felesége már elhajt a sötétkék Citroenjén. Ő már megy a teniszpályára, - nem is tagadott irigységgel.

A szakmai rutin visszalendítette a maga kopár valóságába. Még egyszer meghallgatta a gyerek hátát, megsimította impozánsan őszülő haját, aztán szórakozottan kitöltött egy röntgenbeutalót. Gondosan begyakorolt, cirkalmas és olvashatatlan aláírást kanyarított a nyomtatvány alá, aztán végignézett a megtörten álló Akilán és az ítélethirdetést váró rab tartásában görnyedező Mohameden. Bosszúsan eltépte a beutalót. Minek, hiszen úgy sincs pénzük rá!
Mormogott valamit arról, hogy a gyereket jól kell táplálni, adjanak neki sok húst, tojást és tejet, aztán szinte kituszkolta Rezazgáékat a rendelőből. Még voltak kinn néhányan, és őt várták a barátai a Hotel Transatlanticban, a szokásos délutáni bridzspartira.

A tuberkulózis jó táplálkozást és sok gyógyszert követel. A tojás nem olcsó, a tej sem, a hús pedig nagyon drága. A gyógyszer meg egyesen megfizethetetlen. Fatiha csenevész, görnyedthátú, sápadt, mindig köhögős kamaszlánnyá serdült, nagy fekete szemeiből a megvert kölyökkutyák csodálkozással vegyes megalázottsága és félelme könyörgött.

A következő csapás Akilát érte. Ekkor már ő is munkába járt. Alkalmi munkát vállalt, ha akadt, aki megfogadta. Mosta, súrolta, sulykolta a nagy, lobogó lepedőket naphosszat – míg egyszer rá nem dőlt a katlan forró vize. Hónapok múlva került ki a kórházból, csontig soványodva, megtört szemekkel és karomszerűen megmerevedett ujjakkal.

A család most már éhezett. Rezazga cementtel teli zsákokat rakodott éjszakánként a pályaudvaron – míg egy rosszul lódított zsák le nem verte a lábáról. Nem volt nehéz: Rezazga Mohamed, a hajdani mécanicien, a világháború veteránja ekkorában negyvenkét kilót nyomott. Kórlapján ez a súly volt feltüntetve – de az is lehet, hogy az ápoló meg sem mérte. Bizonyára mérleg nélkül se sokat tévedett.
Ez volt a kegyelemdöfés, a sors galád kegyelemdöfése a Rezazga családnak.

Mohamed másfél évig feküdt a kórházban. A toubib külön bejött hozzá egy délután, hosszasan mutogatta neki a gerincéről készült röntgenfelvételeket és buzgón magyarázott. Érdekes eset volt és a toubib még nagyon fiatal. Rezazga tekintete ide-oda villant a röntgenfilm opálos foltjairól a lelkesen gesztikuláló kis szemüveges arcára, majd a háttérben fenséges kövérségében nagyúri, elnéző mosolyát kegyesen megvillantó ápolóra. Az orvos lelkesen távozott, az ápoló pedig leereszkedően közölte Mohameddel a hosszú és számára is érthetetlen szavaktól hemzsegő magyarázat tömör összefoglalását:

- Feküdnöd kell, Yahuya. Nem fogsz tudni járni. Eltört neked ott hátul valami.

Aztán kivonult mázsás fenségében, hegyeset köpve a kórterem közepére.

Mohamed figyelembe feszült arcán kisimultak a gyűrődések. Anyanyelvének jólismert szavai ott tolongtak tudata körül, mint gyerekek a bezárt iskolakapu előtt.  Nem fogsz tudni járni – zakatolta fejében egy hirtelen meglódult malomkerék az ismerős és érthető szavakat. Feje hátrahanyatlott a foszladozó fejvánkosra és a menekülők görcsös erőfeszítésével belefúrva magát a párnába, elaludt. Még fél évig feküdt a kórházban, aztán hazaszállították bidonvillebe, a lakására.

A lakás kopár volt, mint az Aures télen, Akila már eladta a bútorokat, a falakról lekerültek a villogó, fényes réztálcák, hiányzott a karcsú vonalú sárgaréz mosdókancsó és a filigrán narancsolajszóró. És a couscoussier, a szép, nagyhasú vörösréz couscoussier, melyben a hajdani boldog jólét ünnepnapjain a kuszkusz készült, sem volt már sehol…
Kopár volt a lakás, csupasz és meztelen. Az arasznyi szobácskában egy vaságy, egy ütött-kopott láda és egy színes rongyokkal megfoltozott szalmazsák árválkodott.
Lehet, hogy a baleset következménye, lehet, hogy még a csontigható szaharai éjszakák vagy az esős lövészárkok emléke, vagy csak egyszerűen a magatehetetlen kétségbeeséstől és az éhezéstől legyengült szervezet magamegadása – de Mohamed hamarosan újra megbetegedett. Negyvenegy fokos lázzal került az éjszakai ügyeletre – itt ismerkedtünk meg egymással.

A vesegyulladást megállapítani nem nehéz – kezelni is lehet – gyógyítani már nehezebb. A futó ismeretségből tartós viszony lett: betegsége hű maradt Rezazgához és három-négyhavonta meglátogatta. Újra és újra felvettem a kórházba és itt tartottam, amíg lehetett. Hálás volt érte, legalább addig nem éhezett.

A család utolsó reménye a Fiú maradt, a közben 17 évessé serdült Rachid. Villogótekintetű, sasorrú, göndör éjfekete hajú, nyúlánk legénnyé nőtt. Igazi arab férfiszépség. Ma is rejtély, hol szerzett, kuporgatott össze Akila annyi pénzt, hol és miből és hogyan, hogy Rachidot taníttatni tudta. A fiú szorgalmas volt, jó eszű, szerény és ritka jómodorával hamar megszeretette magát. Szerette a szüleit és szerették őt. Egészséges volt, az egyetlen egészséges a családban. Ő volt a remény.
Gyors és gépíró tanfolyamot végzett, ebben az országban még elég gyakoriak a hímnemű „gépírókisasszonyok”. Állást már nehezebb volt találnia. Hónapokig járta a különböző fórumokat. Nem volt szükség rá.
Akila büszkén mutatta „diplomáját”, Rachid iskolai végbizonyítványát.
Mert akkor már újra dolgozott Akila, megfogadtuk bejárónőnknek. Hetente háromszor jött, reggel 7 óra tájban, gyalog a város pereméről, a bidonville-ből, át a kamionokkal teli utakon, a külvárosok gyerekzsúfolta utcáin, a pályaudvar reggeli nyüzsgésén. Boldogan és büszkén jött. Hivatása volt: ő tartotta el a családot.
Némán, szinte bocsánatkérően kopogott az ajtón, a számlálatlan mosástól szinte már szürkésre fakult fekete voile-ban, mindig hófehér fátyla fölött hibátlanul kirajzolt, feketére árnyalt szemei gyermekkorom kedves farkaskutyájának hű pillantását idézték. Reggelire kávét ivott. Keksszel. Tej nélkül. A tej nagyon zsíros a gyomrának- vallotta be szégyenkezve.

Szorgalmas volt és nyomorékságához viszonyítva ügyes is. Ha véletlenül betévedtem a fürdőszobába, ahol a cementpadlóra kuporodva mosta a szennyesünket, csodálkozva és zavartan figyeltem, hogy dörzsöli csuklóban is merev kezével, karomszerűen meggémberedett, torz ujjaival az irdatlan kórházi lepedőket. Takarított, felmosta a szobákat, sürgött-forgott a házban – és néha még dalolt is.
Sokszor csodálkoztam ezen -hiszen akkor már elmondta életük történetének nagyját-, hogyan sikerült megőrizni magában ennek a meggyötört és megalázott léleknek egy vidám dalfoszlányra elegendő optimizmust?
Persze a kereset nem volt elég a négytagú családnak, ahol két fekvőbeteg volt a házban.
Pedig Akila takarékoskodott. Büszke volt rá, hogy milyen ügyesen be tudja osztani a keresetét. Hetven dinárt keresett nálunk és negyvenet kapott Rezazga is valamiféle nyugdíjpótlékként. Az olajkutató társaságnak nem akadt jogutódja Mohamed számára, alkalmi munkáltatói pedig bizonyára elfelejtették őt bejelenteni a betegbiztosítónál, nem igyekeztek járulékot fizetni a különben is gyenge munkaerő után. Így aztán még a baleseti kártérítést sem sikerült kipréselnie senkiből. Végül a sok utánjárás után még elengedték a kórházi ápolás díját és megszánta valami jótét lélek a mairie-n, egy távoli cousin, kitalpalt számára havi negyven dinár segélyt. A segélyre való jogosultságot hathavonta újra és újra igazolni kellett. Addigra Rezazga kórházi dossziéja már közel másfél kilós volt, benne tucatnyi igazolással, végleges munkaképtelenségét okozó betegsége diagnózisaival.

Akila tehát spórolt. Elmondta, hogyan. Reggelire nem tellett, ez volt a legnagyobb spórolás. Reggelit különben sem szokás enni. Délben általában krumplit ettek egy kiskanál olajjal, sóval meg egy kis darab kenyérrel, és vizet ittak rá, sok, nagyon sok vizet. Vacsorára jutott néha egy kis avas vaj, egy-egy paradicsom vagy paprika. Ha ez nem akadt éppen – és úgy vélem ez volt a gyakoribb eset- akkor üres kenyér volt. Vízzel, nagyon sok vízzel –magyarázta Akila. Mert az megtölti a gyomrot és nem fáj az éhség – magyarázta Akila.
Aztán eljött a nagyböjt, a Ramadan ideje. Ilyenkor minden igazhitű muzulmán házában kötelező a lakomázás. A napfelkeltétől napnyugtáig tartó böjt után este, amikor megdördül az ágyú és a müezzinek kara rákezdi az elnyújtott Allah-dicsérő jajongást, kitör a vidámság. A fazekakban rotyog a birkák, és a gyenge bárány húsa, fehér gőz, pára és fokhagyma illata tölti be a konyhát – és az igazhitű, aki hajnal óta nyálát sem nyelhette le, korgó gyomorral és csorgó nyállal készül a napkeltéig tartó vigasságra. Cydre kerül az asztalokra, a gyerekek narancslevet szörpölgetnek, pengnek a zeneszerszámok, durrognak a petárdák, dalfoszlányok aggatják tele a nyomor ünnepi fényben megszépülő díszleteit.
Ramadan idején úgy illik, hogy a legszegényebb konyhában is hús kerüljön a fazékba.

A hegyekből megindul a vándorárusok vonulása. Színes, tarka szőtteseiket, virágos, friss faggyúillatú szőnyegeiket átvetve vállukon, szemükben színlelt ravaszsággal, de homlokuk mögött ősemberi riadalommal bolyonganak a város utcáin, kínálva áruikat. Mert el kell adni a színes takarókat, a kecskeszőrből szőtt szatyrokat, a fogatlan öregasszonyok-csomózta szőnyegeket. Kell a pénz, Ramadan van, és Ramadan idején drágább a birkahús.

Nagy volt a gond Rezazgáéknál. Szomorúsággal köszöntött be a hónap. Hiába takarékoskodott Akila, hiába ittak vizet, sok-sok vizet a vacsoraként tálalt kenyérszelethez, nem volt pénz a házban. A biztosítótársaság benyújtotta a számlát: Mohamed túllépte a jogos kórházi ápolási időt. Vissza kellett téríteni az ápolási díj egy részét, huszonöt dinárt.
Ebben a háztartásban, amely a nincstelen napok hullámverésében zátonyról zátonyra sodródott, ahol egy dinár is egy ember kétnapi élelemadagját képviselte, az a pár dinár véglegesen felborította az amúgy is ingatag költségvetést.
Itt volt hát a Ramadan, és nem volt pénz a házban, nem lesz hát hús. Mit szólnak majd a szomszédok? A szomszédok, akik az ötlépésnyi udvar tucatnyi ajtajából kandikálnak át kárvallató kíváncsisággal egymáshoz, nyomorúságukban is irigyen inkább, mint résztvevően?

A kis Fatiha sírt  - talán csak azért, mert éhes volt. Akilának már nem volt könnye, az elmúlt évek kiapasztották benne a könnyeket. Rezazga Mohamed pedig csak feküdt a földön a színes rongyokkal foltozott szalmazsákon, mindig patyolatfehér ingében - mert a víz nem kerül pénzbe és Akila nagyon ügyesen tud mosni - és a semmibe meredt. Kissé sípolva lélegzett, de ez nem a felindultságtól vagy a gondoktól, hanem inkább a lassan elhatalmasodó asztma miatt.
Ekkor történt, hogy Rachid, a család szemefénye, a Fiú, az egyetlen egészséges, a Remény, Akila büszkesége, akiben még a megalázottság és a nyomor ilyen dantei poklában is töretlenül világlott az emberi jóság és az emberi méltóság valamilyen elpusztíthatatlan fénye, végzetes tettre szánta el magát.

Míg a többiek tehetetlen kétségbeesésükbe merevedve szinte már elszakadtak a valóság kegyetlen díszleteitől, Rachid kisettenkedett a konyhába. Az egyik sarokban, egy szakadt függönnyel elkerített részben, amely mint egy jelzett díszlet, a ruhásszekrényt képviselte, volt a család ruhatára. Rachid kikereste a fényesre koptatott, de gyűretlen sötét kabátját. Nem mondhatom, hogy ünneplős kabátját, hiszen nem volt több kabátja. Ennek az egyetlen kabátnak a zsebében volt Rachid vagyona, rejtegetett és titkolt vagyona. A vagyon keletkezésének magyarázata egyszerű. Nagy ünnepnapokon Akila el-elcsípett tíz centime-ot a szűkre szabott konyhapénzből és odaadta a Fiúnak. Rachid ünnepnapokon társaságba járt –barátaival kisétált a Brêche-re, leültek a kőlapokra, a lépcsőkre, vagy a virágágyak kőszegélyére és nézték a járókelőket. Ez volt a mozi és a színház, a szórakozás és az ünnep. A ritka luxust Akila tízcentimesei jelentették. Tíz centime-ért két cigarettát lehetett kapni. Az öreg Rezazga már régen leszokott a dohányzásról – leszokott, mert nem futotta cigarettára. De ő is, fia is szenvedélyes dohányosok voltak. Így hát ünnepnapokon Rachid is vett magának két cigarettát és lassan elfüstölte – lassan és óvatosan, takarékoskodva a szippantásokkal és keleties álmodozással eregetve a könnyű füstöt, amelynek bodrozódó fellegeiben talán egy új kabát vagy egy megtalpalt cipő képe jelent meg vágyálomképpen – egy kedves leányarc helyett…

De Rachid előrelátó volt és szerette a szüleit. Már több mint fél éve nem vette meg magának az ünnepi cigaretta adagot, hanem elrejtette a pénzt. Ezt a rejtett pénzt kereste most elő a kabátból, az ünnep másik tartozékának zsebéből.
Belemarkolt a sötétbe és számolatlanul zsebretéve, elindult a város felé.
A város messze volt. Az első utcai lámpa fényénél Rachid megszámolta vagyonát. Sok volt, nagyon sok: több, mint 7 dinár. Korgó gyomorral és nyálazva számolt: ezért majdnem 1 kiló mergeszt vehet. Mergeszt, kis kolbászkákat, finom kis fokhagymás kolbászkákat. Sokat, nagyon sokat…

Rezazga Mohameddel az éjszakai ügyleten ismerkedtem meg. Ha van, aki a sorsunkat igazítja, ezt a darabot stílusosan rendezte meg. Utolsó találkozásunk is a kórház éjszakai ügyeletes vizsgálójában zajlott le.

Hajnali három óra tájban hozta be a mentőautó Rezazga Mohamedet. Arcát nem ismertem meg, csak a beutaló kitöltésekor kaptam fel a fejem: Monsieur Rezazga Mohamed.
A hashártyagyulladást nem nehéz diagnosztizálni.

Reggel szokás szerint, mielőtt átadtam az ügyeletet, végigjártam az osztályokat. Ezen a reggelen a sebészeten kezdtem. Az ügyletes sebész csapzottan, karikás szemekkel őgyelgett a folyosón. Amit meglátott, nekem támadt: „Na, te is szép kis eseteket küldesz, hallod! Nem volt elég a két appendix, az emeletről leesett commotiós meg egy autóbusz-szerencsétlenség, még idelököd nekem azt az átkozott ileust is. Mondd, mégis mit képzeltél? Mire annak a nyomorultnak rendbe lehetett volna hozni a keringését, hogy megbicskázzam, hát nem kifingott?! Szép kis éjszaka volt, mondhatom!”

Ez volt Monsieur Rezazga Mohamed halotti beszéde.

Ínyét máris bevonta a régen élvezett falat felidézett íze, táguló orrlukai szinte magukba szívták a mergesz képzelt illatát és éhségtől fátyolos szemei előtt megjelent a gőzölgő tál képe és a szomszédok megszégyenült arca… Hát mégis lesz ünnepi vacsora Ramadan első napján Rezazgáéknál. Sokat fognak enni, nagyon sokat, sok mergeszt, sok krumplit és kenyeret és vizet isznak rá sokat, nagyon sokat, hogy tele legyen a gyomor és el lehessen felejteni a hónapos éhezéseket….

* A csészécskét Akilától kaptam, 1968-ban, gyönyörű, icipici porcelán. Elfér a tenyéremben, féltve őrzöm. 
(Nagyon szerettük egymást. Emlékszem, gyerekként is csodálva néztem, micsoda patyolattisztaság van a csöppnyi lakásukban. Apám aztán szerzett Rachidnak munkát. Itthonról még sokáig leveleztek a fiúval. Vajon mi lett velük? ) 

Régi blog: - 2010.május 16.
20:25:12