Szerelem

2007. március 31.
21:02:13 

ÉJFÉLI VALLOMÁS

Szeretlek – mondanám, de már te nem vagy ébren,
örvények közt lebegsz az álom mélyvizében

s találgatom: az emlék álmodban megkísért-e?
És holnap, ha felébredsz, énhozzám visszatérsz-e?

Éber magány kerülget, míg itt szuszogsz a párnán,
számlálgatom, hogy hány nap, esetleg hány év vár rám,

hány pirkadat köszönthet, hány öröm, mennyi vágy még,
amíg majd elhanyatlom, mint völgyekben az árnyék.

Most véd az éjszaka párórás fedezéke,
hogy holnap újra indulj a sors pergőtüzébe,

újra színpadra lépj, hadakozz ostobákkal,
nem kötve különbékét a rádzúdult világgal,

melengetvén szívedben igaz, emberi szókat
és mindig hazavárva hazátlan bujdosókat.

Szeretlek – mondanám, de tudom: mit sem ér ez.
Hiába bújnék hozzád, szívednek melegéhez,

visszhangtalan magányban hiába is kiáltok,
énrajtam rég nem fog már sem áldás, sem az átok.

Pilládnak rebbenését nézem a félsötétben,
harangként konduló legendánk felidézem:

a régi villanást a gyermekkori házban,
elfoszló bánatom, sok kamaszkori lázam,

az emlék vásznain a múltak elmosódott,
kifakult képeit, mandula-ízű csókod,

kisgyerek-nevetésed, egy galagonya ágát,
egyszer-volt szerelem naiv liturgiáját.

Szeretlek – mondanám, de messze vagy, de messze,
az álom parttalan távolaiba veszve,

míg én virrasztok itt, zátonyain az éjnek
s fölöttem furcsa-fényű, ferde csillagok égnek.

Vallatnám sorsodat, hogy hozzám visszatérsz-e,
de téged fogva tart egy más világ lidérce,

az álom mélyvizében hánykódol föl-le, föl-le
- s egyszer majd elmerülsz, elmerülsz benn örökre……