2007. június 3.
23:25:05
HAJNALI JÓZANSÁG
Hajnal felé – lehetett tán fél három-
felébredtem. Felriasztott az álom,
egy álom, mellyel vadul hadakoztam
valami sötét odúban, sarokban,
párnám cibálva, takaróm lerúgva,
egy feneketlen kút mélyére hullva,
ahol egy sosem-látott szörnyalak
szorongatta fuldokló torkomat…
Felugrottam,
kutatva szerte-széjjel,
s az alvajárók kábult reflexével
rágyújtottam. Az erkélyre kiálltam,
hogy a megszokott panorámát lássam.
Nem pihegett,
némán aludt a város,
Naciria - ha tetszik: Béjaia –
hidegen fénylett a lámpák sora
a kikötőben és a boulevardon.
A szememből végképp kiszállt az álom.
Számoltam: a
hajnali rémületben
a pulzusom lehetett tán száznegyven
s mint éji tolvaj, kit váratlan tetten
ér a felébredt gazda,
úgy álltam ott, kábán és megriadva.
Köd szállt – s én fel, a csillagokra néztem,
félig álomban még, félig már ébren
- s mint akinek a múlt határain túl
lavinaként emléke mind megindul
és rázúdul, a jelent elsodorva,
ami addig volt, a múltja, a sorsa,
míg ragyogott fenn és lenn a sok láng itt,
őt idéztem, a költőt, Kosztolányit,
aki egy rég beomlott balkonon
így állt, cigarettázva, a költő-rokon,
s rádöbbent, hogy a végső állomás
felé indulva már valami más
csoda tárul itt a szemünk elé:
a felismerés, az öregeké…
Körülnéztem
a csend-bélelte afrikai éjben,
sors-igazító csillagok alatt.
Mögöttem benn, a szoba anya-melegében
moccanatlanul aludt feleségem,
olyan békében, mit csak álom ad.
És akkor, ott,
abban a pillanatban
átlobbant rajtam a felismerés,
hogy már valóban öreg lettem és
attól, ami van, milyen távolra szakadtam
- és hogy immár végleg magam maradtam.
Kihez szólhatok
még, kihez kiáltsak?
Hová lettek a barátok, a társak?
A dombról már lefelé ballagok,
süvítenek felettem a napok.
Nem várhatok már semmilyen csodára
- készülnöm kell a végső számadásra.
Mint látomás, úgy
vonult el az égen
az életem, ötvenvalahány évem:
megcsúfolt hitek, szikkadt szenvedélyek,
torz káprázatok, makacs tévedések
- és az a láng, mely oly lobogva égett,
hogy most is vakít még, ha visszanézek…
Ha számbaveszem
ma, hogy mi maradt még,
amiről tán szívesen számot adnék,
látom, tudom, hogy egyre kevesebb:
eltékozoltam, lám, az éveket.
Ma már tudom mi
fontos és mi számít.
Nem hiszem már a szerelem csodáit;
hamis próféták, kókler messiások
szónoklata többé már sosem ámít.;
egyre kevesebb már, mit megcsodálok:
lassan a dolgok lényegére látok.
Hiába hívom,
idézem a múltat:
zászlóim kifakultak.
Megkopott a hit, megviselt a hűség
- s halmozódik bennem a keserűség…
Mert más világ
van. Akármerre nézz szét,
más lett a Törvény, más a Mérték
s devalválódott minden érték,
amiben hittem valaha,
amit
vallottam valaha,
amit hirdettem valaha –
és én egy evakuált égnek
kiálthatom csak a miértet…
Ha volna még,
amiért égjek!
De nincs már miért harcba szállnom:
lomtárba került minden álmom
s hiába várok kakasszóra,
ez a kora hajnali óra
rádöbbent, hogy hiába keresgélek.
Kudarc hirdeti, merre jöttem,
lángnyelv már nem lobog fölöttem:
elveszett
belőlem a Lélek
s hitem
kiégett.
Pedig hogy
hittünk – én s a nemzedékem!
Nekünk jelent meg a csillag az égen
s követni véltünk hívó szózatot…
Hogyan vágtuk sutba a tegnapot!
Hittük: repítenek
új égboltok felé
fényes szelek,
építeni új
hazát, nemzetet
- s hogy megforgatjuk az egész világot!
Hiába volt
szabadság, szerelem,
mert csapdába csalt a történelem:
torz diktátorok, fennkölt renegátok
árnyékában hunytak a lobogások.
Hányan haltak meg helyettem és értem!
Köd-alakjukat ha még felidézem
ma is elönti arcomat a szégyen…
Hányszor is
tévedt tévutakra lábunk!
Mi mindenért kiálltunk
és mi mindent kiálltunk!
Meaculpázva hiába
kiáltunk:
torkunk berekedt, megrokkant a hátunk.
Van-e még, aki szóljon
védelmünkre – van-e ki igazoljon?
Bűnbánatunk gyötrelmes töredelmét
menteni van-e mentség?
Aláaknázott táj a
lelkünk:
aknazáron át meneteltünk
mi több mint ötven éven át.
Hányszor vártuk és hogyan a csodát!
Ma már tudjuk, hogy nincsenek csodák.
Hűvös szél támad.
Jön a pirkadat.
A hegyen túl készülődik a nap.
A kikötőben, mint neon-lidércek,
hunyorognak a fények.
Lassan felszáll a köd
s az öböl felett, mint megtépett fátyla
az éjszakának, szétfoszlik a pára.
Kutya ugat, egy gépkocsi zörög:
ébred a város. Megindul az élet.
A számonkért
emlékek lavinája
visszazúdul az elmúlt éjszakába.
Készülj hát te is, készülődhetsz, lélek.
Nézd: felragyognak a reggeli fények
az öböl vizén s megrezzen a pálma,
ahogy a tengeri szél megcibálja.
Elhangzott az ítélet.
Legyen erőm, hogy véle szembenézzek!
Béjaia, 1984.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése