Egy költözködés margójára

2007. július 4.
23:25:59 

AVE ATQUE VALE

Istenhozzádot hogy is mondjak Néked?
Gazdagabb volt Veled az életem.
Fölénkhajoltak lombosodó évek
- s éveim számát Véled felezem.

Fáradt agyam laterna magicája
képvásznaimra, lásd, miket vetít:
ülünk hátul, házunk hűs udvarában
s nézzük augusztus csillagképeit,

a Sarkcsillagot, a Cassiopeiát,
a hétcsillagú Göncöl szekerét,
méregetvén, ahova szemünk nem lát,
a jövendőt, mely bizonyára szép;

Kövestetőn a sátrak újra állnak,
és a tábortűz könnyű füstje száll,
epresed körül lopakodó árnyak
csapata gyermek-lépteidre vár;

a sorsunkhoz szimbólumot kínáltak
az utak: kanyart, sziklást, meredélyt,
de mi vállaltuk, mi voltunk a bátrak,
tudtuk és vállaltuk a veszélyt;

a hóhullásban feldereng Bakóca
és a szánkóban egy dundi gyerek,
aki meséli: füstöl a ló orra
és odahozza nékem Eriket;

és valahonnan felrepül egy sárkány,
kiszáradt-medrű tó partjára hull,
felhők között kifeszül a szivárvány
s egy szőke kislány színeket tanul,

képeskönyve a rét és a virágok,
pirosak, kékek, sárgák és lilák
- s én véle együtt mindent megcsodálok,
mert csodálatos az egész világ…

Együtt szerettük második hazánkat,
a Nagy Kalandot együtt éltük át,
s bár utamon sokasodnak az árnyak,
napfényben látom még Algériát,

sós tajtékát baráti tengerednek,
kaktuszt, pálmafát, bougenvilliát
- s az alkonyat csontvárys fénye reszket
a gorge felett, mint lidérc-lila láng…

Settenkedik felém az emlék, rámszól,
úgy suttog, mint a régi balladák
- s a philippevillei álom-vitorlásról
újra hallom a rézharang szavát…

Rigófüttyöt idéző verseimre
milyen vigasztalás volt válaszod!
Kiáltottam – s visszhang jött, rím a rímre
- akkor lehettünk volna boldogok…

S az Erkel utca délutáni fénye,
ahová hajdan, régen hoztalak…
Olyan régen volt ez, mint a mesében,
s most, hogy elmentél, már legenda csak…

Negyedszázad múlt el immár azóta
és a kislányból asszony lett, anya.
Már mindkettőnk más dallam hallgatója:
érlelt az idő negyedszázada.

Beleszoktam, kudarcaimmal hálni,
napjaimtól sem várok már sokat.
Szitok vagy siker, jöhet immár bármi,
nem leszek boldog – s boldogtalanabb.

Megéltem már egy emberélet hosszát,
szaporodnak rajtam az évgyűrűk,
meg is jártam néhány gonosz Canossát,
s nem az vagyok már, aki visszaüt.

Ilyenné lettem. Keserűvé érlelt
néhány csalódás és maga a kor.
Nemesítettek hűvös pincemélyek,
de nem lett aszú, bár leforrt a bor.

Alázatra tanítanak az évek
és nehéz lecke lesz ez énnekem,
mert lázadáshoz szokott ez a lélek
és nem szelídül könnyen énekem.

Így távolodsz hát lassan az időben,
mint régi énem, mint az ifjúság.
Csupán az emlék marad meg időtlen
s kongatja felém szép harangszavát.

Virágok hullnak, hullnak szakadatlan:
az istenhozzád szirom-szavai.
Az én bűnöm, ha magamra maradtam
és ha kedvem már nem a hajdani.

Kicsi Lányom! A növő zűrzavarban
maradj ember, próbálj kitartani!
És szívedben, ahol tán nem harag van,
próbálj apádnak megbocsátani…

Székesfehérvár, 1981.július 1.