Különbéke

MAGÁNYOS HAJÓS

Elhagyom hát a partokat, a meghitt otthon melegét,
búcsút intek a völgyeknek, ahová soha nem térek vissza már.
Emlékeim batyuját is eldobom, az is csak húzná a vállam,
és lassan lefoszlanak rólam a mindenféle illúziók is.

Hajóra szállok és nekivágok a tengereknek.
Társtalan indulok próbára tenni lelkem.
Nem a szelekben bízom, ők sem barátaim,
nem tudtam szövetséget kötni az elemekkel.

Egykedvűen nézem a felhők vonulását
és amikor a hullámok tornyosulnak, nem remeg a szívem.
Rabságból szabadultam bár,
nem tudok örülni mégsem.

Ha bűnöm van, hát vezekelek érte,
bár azt is tudom, hogy ez mit sem ér.
Gyenge voltam, mert megtagadtam magam
s erőmből már csak a megadásra futotta.

Belenyugodtam a dolgok változtathatatlannak hitt rendjébe,
különbékét kötöttem önmagammal és a világgal.
Képmutatóan hordtam a megalkuvás köpenyét,
mint révedt szerzetes a szőrcsuhát.

Hűtlen voltam fiatalkorom álmaihoz,
kihullattam kezemből a nagyravágyás talizmánját.
A megszokás és a közöny börtöncelláiban
elárultam önmagam, lemondtam vágyaimról.

Sötétedik az ég, a nap már hullni készül.
Szelek kopogtatták meg ablakom.
Halott barátok hangja szólít.
Hallom a hívást, indulok.

Szemem a csillagokra szegezem,
bár fényük változó és némelyik elhomályosult.
Meguntam már, hogy a közönyös sors hányjon-vessen,
meguntam meghajolni, meguntam belenyugodni.

Egyedül maradtam.
Nincs, amit féltsek, nincs, amire vigyázzak.
A láthatáron szigetek integetnek.
Nem is nézek feléjük: csodákban nem bízom már.

Hosszú az út és a sirályok is elmaradnak.

Régi blog: 2008. november 5.
22:18:02