Az alábbi bejegyzés, hosszú, de érdemes végigolvasni.
(Sőt, a következő is ide tartozó lesz, folyt.köv.😏)
Rövid bevezetőül:
Sok-sok évvel ezelőtt került a blogba az alábbi levél, akkor is és most is csodálattal vegyes döbbenettel olvastam végig. Hálát adtam és adok ma is, amiért ismerhetem őket, Apámat és a barátait, Amiért a versek szeretetére, szépségre, igazra, jóra és olyan értékekre tanítottak meg, amik nem pénzben mérhetők. Hogy ezt kaphattam útravalóul, ezt, ami végig átsegített életem nehéz időszakain, örökre hálás leszek a sorsnak.
LEVELEK
HULLÁSA - NAPNYUGTA ELŐTT
avagy: Miért
szép nekem egy különös versfordítás
Mit mond nekem Decsi László angol
nyelvű Rilke-fordítása?
Hevenyészett
tanulmány, de még inkább meditáció, főképpen pedig szabad asszociációs
önvallomás.
Vannak emlékeink, amelyek –
akarjuk, nem akarjuk – sírunkig kísérnek. Emlékek, élmények, átélt és megélt
helyzetek: primer élmények. És vannak irodalmi remineszcenciáink, emlék-idéző
verssorok, dallamok, képek, épületek, tájak leírásai: szekunder élményeknek nevezhetném
őket. Az emlékezés engrammái különlegesen változóak és változékonyak. Megfelelő
lelkiállapotban egy elkoptatott, banális, giccses sláger-töredék éppen olyan
mély és évtizedeken át minket hűen kísérő-követő, belénk-növő emléket hagyhat
bennünk, mint egy Rilke-sor vagy Chopin-dallam.
„ Gott lebt in dem Liebenden,
nicht in der Geliebten”- írja Thomas Mann. Nem a ránk ható emlék, nem az
élmény, az átélés folyamat, hanem annak hevessége és a befogadó psziché
pillanatnyi állapota dönti el, mi lesz bennünk a maradandó és a nem-múló.
Így vagyok én is Rilke
versével, a Herbsttaggal. Magyarul-németül együtt ismertem meg, Szerb Antal
kamaszéveink bánatai fölé hajló, felejthetetlen és egész nemzedékünk számára
revelációként ható antológiájából, a "Száz vers”-ből.
Erről a versről bizonyára sokat
és sokat írtak már – én egy sort sem ismerek. Nincs hát, ami befolyásoljon.
Szeretem és
visszhangot kelt bennem az eredeti német szöveg; jónak találom és élvezem a
magyar szöveget. Sokat visszaad az eredeti inkább sejtető, mint keményen
fogalmazó, igazán rilkei lágyságú és kaffkai homályú víziójából.
A vers azok közé tartozik, amelyeket –
néhányszázad magammal – annak idején, 14-15 éves koromban mindkét nyelven
megtanultam és sokat, sokszor mondogattam.
(Felvillan
egy emlékkép: katonakoromban hétvégi szabadságra utazom Erdőkürtről Pécsre. A
vonaton zsúfoltság, a folyosón állva utazom. Pest felé közeledve az egyik
fülkében eszméletét veszti egy idős, kövér férfi. Nálam semmi, az ájult
zsebében kutatva Nitromintot találok. A beteg jobban lesz, hamarosan
előkerítenek egy másik orvost is. Néhány percig beszélgetünk. A másik orvos is
álmodozó fajta. Amikor bezötyögünk a végállomásra, egymást túllicitálva mondjuk
a „Herbsttag”-ot.)
Az „Őszi nap” családi verssé vált nálunk.
Feleségem is, leányom is kedvenc versei közt tartja számon. Velünk él,
családtag. Része életünknek.
Nyár van, kánikulai hőség, fullasztó meleg.
A laborban, ahol ezeket a sorokat kopogom, fáradt és kimerült, nyári
szabadságukra váró asszisztenseim gyürkőznek a napi munkával. Csörög a telefon,
betegek reklamálnak. Semmi őszi hangulat. A verssel, amelyről írok, az elmúlt
hónapokban szinte megfeledkeztem. Nem volt találkozásunk, semmi nem idézte, nem
zsongatta meg bennem sorait.
És most, hirtelen, itt van előttem. Angolul.
Jóbarát műve. Magyar orvos, osztrák költő német nyelvű versét angolra
fordította.
Olvasom, ízlelgetem a sorokat, a szavakat.
Hasonlítgatom az eredetivel, a jól ismert magyar fordítással.
Aki fordít, ferdít is egyben – elcsépelt
közhely, olcsó szellemesség. Szerintem: aki fordít – no nem határidőre, előre
kialkudott összegért, hanem szíve szerint választva a fordítandó verset, maga
is átélve, újra fogalmazva az eredeti élményt, hangulatot – aki tehát fordít,
mindig magából is hozzátesz valamit a vershez. Minden fordítás átköltés,
áthangszerelés is. Egy kissé önarckép, egy kissé önvallomás is.
(Valaha, amikor még komolyan gondoltam arra,
hogy egyszer majd csak megjelenik verseim és műfordításaim szerény kis kötete,
az „ARC ÉS ÁLARC” címet szándékoztam adni a füzetnek. Sajnos Szentkuthy most
megjelent könyve „lelőtte” előlem a címet; ugyanúgy, mint egy amerikai szerző
„A nagy blöff” című szociológiai-politikai-művészeti tanulmány-tervem címét
vagy „Az emberi tényező” című novelláskötet-tervezetem címét… Sok mindenről
lekéstem már életemben, ez sem ráz hát meg alapjaimban…)
Herr, es ist Zeit. Itt az idő, Uram.
Ősz van, őszülünk, készülünk a télre, az
évszakok futása – tudjuk – hamarosan végetér bennünk. A magyar fordítás pontos;
nyelvtanilag is, hangulatilag is. „Fall time, my Lord” – fordítod te. A hullás,
a lehullás ideje, Uram. Hullani készülsz hát? Ne feledd: az angol szó, amellyel
m a g a d b ó l, a magad hangulatából tettél hozzá az eredetihez, nemcsak a
német és magyar, a beletörődés, megbékélés hangulatát sugárzó kifejezéshez ad
hozzá egy sötétebb árnyalatot, a kiszolgáltatottság, az elítélt, a
reménytelenül de még mindig lázadó embert idézve; nos, az angol szó nemcsak a
levelek hullására utal, hanem a birkatenyésztők nemzetének állattenyésztési
asszociációira is: lamb fall – a bárány kihullik az anyaméhből, új élet
születik. Te, tudom, nem erre gondoltál. De most már erre is gondolnod kell.
Ezentúl…
„Leg deine Schatten auf die
Sonnenuhren” = „A napórákra árnyékod bocsássad”
– mindkét nyelven biblikus csengésű ige jelzi a költő istenközelségét, az Isten
közellétét – az út végének, a túlvilágnak közeledését. És a Decsi-féle angol
fordításban ez is sötétebbé válik, komorabb és komolyabb, szinte már végzetes
zengést kap: „Lay thy shadows on the expiring sun clocks”. Az eredetiben
– és a magyar fordításban nem létező, meg nem lévő jelző már az angol fordító
lelke, az ő hangulatát festi és tükrözi. Nem véletlen az orvosinak is
minősíthető műszó használata sem…
„… und lass die Winde auf die Fluren los.” =
„… és a szeleket engedd a földre már.” A magyar fordítás itt szegényebb egy
kevéssel: a „loslassen” –elengedni, elbocsátani, s z a b a d o n engedni igénél
az engedd kevesebb, másképpen árnyalt értelmet sugall. És az angolban: a
„speady” és az „outbreak” ismét közelebb van az eredetihez, többet mond el
Rilkéről és ismét mond valamit Decsiről, a fordítóról, - és Decsiről, az emberi
lényről is…
Gyorsak és sebesek a szelek, elfújják
nyomunkat, röpül az idő; hajdan hatalmas metropoliszokat romvárossá koptatnak,
hegyeket változtatnak kopárrá, lemosva róluk, emlékezésünk hegycsúcsairól a
hajdan zöldellő emlékerdőket. És ezek a szelek kitörnek, kitörhetnek, mert az
Úr szabaddá tette őket: kiengedte őket, mint Aeolus zsákjából a szeleket.
Kiengedte, reánk engedte heves, gyors szeleit az Úr – és nekünk nincs más
választásunk: bele kell törődnünk az ő akaratába. A Sors szelei fújnak ránk,
ezt érzi és érezteti – az én megérzésem szerint, ha talán ösztönösen,
öntudatlanul és nem tudatosan is – a fordító, Decsi László, fiatalkorom
barátja, öreg éveim utolsó mohikánjának egyike, akihez nem bántam, hogy közöm
volt valaha…
„Befiel den letzten Früchten voll zu sein” =
„Parancsold, a gyümölcsök érjenek be”. A magyar fordítást értelem szerint
ekvivalensnek kell elfogadnom, - de az eredeti számomra valamivel többet mond,
még többet sejtet. „Voll” és nem „reif” – nem érett, több annál: teljes,
tökéletes, a már meg-nem-haladható teljesség, a tökéletesség állapotában lévő.
Az angol ismét közelebb áll az eredetihez: visszaadja a nem lényegtelen jelzőt:
a „letzte Früchte” = „last fruits” nemcsak grammatikailag és szó szerint egyező
fordítás, hanem egyformán sejteti a napnyugta előtt meditáló, életének futását
számbavévő és felmérő, végső számadásra készülő Rilke – és a fordító Decsi
László! – hangulatát. Igen, ezek a végső gyümölcsök, amelyeket most még talán
beérlelhetünk, utolsó verseinket írjuk, utolsó szerelmeinket éljük – ha éljük
és ha szerelmeknek minősíthetjük ezeket a hajdani lángolásokhoz képest oly fakó
fénnyel, alighogy felderengő érzéseket – utolsó szüretre készülünk. Imádkozzunk
hát legalább néha-néha a Felettünk Valóhoz, akiben oly nehéz hinni ma már:
adjon még sugarat, fényt, illatot, ízt, hadd gyűjtsék be ezek az utolsó
gyümölcsök az egész élet édességét, hadd legyen idejük még „to collect every
tide”.
"dränge sie zur Vollendung hin” = „add, hogy
beteljesedjék mindenik.” =”bring them to perfection”. Mindhárom megoldást
megfelelőnek és jónak tartom. Legtöbbet itt a német szöveg mond számomra: a
„dränge” = szorítsd, kényszerítsd, Uram, lelkemet a tökéletessé válásra; legyen
meg rajtam is, a sorsomban is a Te akaratod, még ha ez fáj is nékem, még ha
akaratom ellenére van is, hiszen fájdalom nélkül nem juthatunk el a
tökéletességhez, még annak közelébe sem – Michelangelo, Beethoven és sok más
nagy művész példázza ezt, hogy kedvenceim közül csak Berliozt, Chopint,
Shelleyt, József Attilát, Váci Mihályt említsem…
„…und jage die letzte Süsse in den schweren
Wein” = „ s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe” = „open them ways to
press/final sweetness in the heavy vine”.
Rilke azt kéri, hogy az Úr hajtsa, kergesse,
kényszerítse végső, az utolsó, a tökéletesség legfelső csúcsán található
édességet a nehéz borba. Kardos László* – úgy
emlékszem az ő fordítását idézem végig – egy szép régi magyar szóval adja
vissza ezt a gondolatot, a méz színű szőlő, a „szóló szőlő” aszúborral
egyenértékűvé nemesedett ómagyar kifejezéseket, szóhasználatot idéznek bennem. A
„final sweetness” kifejezést én ismét nemcsak szó szerint, hanem – talán éppen
pontosságáért! – többnek érzem, mint a kardosi megoldást, a „dús” szőlőszemekbe
gyűjtött „méz”-et. A dús töltelékszó csupán a fordításban, - mint feljebb a
„már” volt /a szeleket engedd a földre már/.
Prozódiai szerepük van: egy szótag kell ide – de ez a szótag-képviselő szó nem
ad hozzá az eredetihez, csak kitölti a hézagot, perfektuálja a ritmusképletet.
A „press” közelebb áll az én lelki-nyelvtani-szótani, hangulati horizontomon a
„age” igéhez, mint a barokkosabb vagy lágyabb, viktoriánus puhaságot idéző,
egyszerű és köznapi „gyűjtsd”. És még valami: másnak talán az „open them ways”
túl prózainak tűnik. De nekem ez is többlet: Decsi-beleírta-többlet, a magam
lelkének is visszhangja. „Sors, nyiss nekem tért” – rémlik fel Petőfi sora. A
Sors Neked is, nekem is nyitott valaha tért – nyithatott volna tágabb teret is.
De ötven felett már mindenki felelős legalább egy kissé az arcáért – mondta G.
B. Shaw – és talán a sorsáért is – mondhatnám hozzá én – és mondták bizonyára
már sokan. Másképpen is választhattunk, másképpen is élhettünk volna – mi ezt,
így, itt választottuk. Uram, bocsásd meg nekünk a mi bűneinket,
megalkuvásainkat, gyávaságunkat!
A dús szőlőszemekbe gyűjtött méz minden
bizonnyal nehéz aszúbort ad m a j d, az értelem logikai áttételein keresztül,
kikövetkeztethetően. De a „schwere”, a „heavy” jelzők azonnal és közvetlenül
érzékeltetik, hogy nehéz bor születik, tömör és súlyos, zamattal teli, nehéz
bor, amely megzavarja fejünket. Pedig mi már kihörpintettük a kupát, életünk
borát, ezt a nehéz bort, kiittuk a javát…
Az utolsó öt sort, a vers legszebb sorait
tán mindhárom fordításban egyenértékűnek érzem – pontosabban: az eredetivel
egyenértékűnek érzem a két fordítást.
Egy kivétellel: a „write letters no matter
whom to” ismét egy adag, néhány milligramm többletet ad számomra, nekem.
Decsiből ad hozzá ismét, Decsiből, a fordítóból, a napnyugta előtti számadásra,
az utolsó napfogyatkozás sötétségébe készülő barátról.
Hanyag és
kamaszos vállrándítás számomra ez a kifejezés, egy kissé nemtörődömség, egy
kissé pesszimista megnyilvánulás. Mindegy már, mit érdekel engem, olyan mindegy
már, hogy kihez, de írni kell, levelet, verset, novellát, tanulmányt, cikket –
no matter what, but you must write: írni kell! Meg kell még mutatni magunkat!
Igen, írni kell.
Levelet, bármit.
Engem Rilke fordításod arra
késztetett, hogy Neked írjak.
Hogy ezt írjam.
Köszönöm, hogy megírhattam.
1982.jún.29.
11.20-13.17
Átolvasva,
pótlólag:
Még egy
plusz-pont: az utolsó sor ritonellszerűen ismétli a vers /angol/ kezdőszavát:
„Fall time…
és
„…when leaves
are trembling in fall time’s to and fro…”
Örök
visszatérés…
*******
Minden
megnyilvánulás: mimika, arcrándulások, kézmozdulat, gesztus, szó, írás, beszéd:
egy kissé önvallomás is. Magunk mutogatása.
Ez a pár sor
sem más: hiú páváskodás, önvallomás, szelíd önmarcangolás.
A Rilke
fordítás: ürügy csupán.
Nagyszerű
ürügy!
Mozgasd meg
máskor is hasonlókkal rozsdásodó szürkeállományomat – és korhadozó szívemet …
Eddig a
levél. (Apa levele Decsi Laci bácsihoz aki gyermek,-és ifjúkorom része, feledhetetlen és meghatározó része volt)
Emlékezetből,
gépelési és egyéb apróbb hibák javítása nélkül kerültek be a német és magyar
verssorok a szövegbe. Fellelkesülten, emlékezéssel, meditálással teli
sietséggel készült. Kimondatlanul, ám a sorok között könnyen, jól felismerhető
nagy szeretettel és csodálattal. A Barát iránti tisztelet és gyengéd féltés
együttese, az elismeréssel vegyes, jó értelemben vett irigykedés, sejtések és a
mára már múltba merült titkok íze mind-mind át meg átszövik a szöveget. Érzések
és emlékek rengetege, valamiféle fájó öröm, hogy barátok lehettek, ez engem is,
ennyi évtized múltán is vigasztal és visszarepít az időben.
* Kardos sok-sok fordítással gazdagította az említett
Száz vers kötetet –is. Az itt idézett Őszi nap azonban Komlós Aladáré. Jel,
utalás ez arra, a laborban, távol az otthoni könyvespolctól íródott ez a
levél-féle.
Régi blog: 2008.január 24.
17:38:11.
