Dal - mindhalálig

RIGÓDAL DECEMBERBEN

Nyolcvankettő december elsején,
hajnalban, negyed hétkor,
mikor úgy hittem, nincsen már remény
s mindenfelé sötét volt,

míg szennyesszürke felhőlovasok
száguldoztak az égen
és én batyuként cipeltem kopott
álmaim át a téren,

egy lombjavesztett, kopár jegenyén,
didergő pirkadatban,
mint gyermekkorom régmúlt reggelén,
íme, rigódal harsan.

Egy eltévedt rigó rikoltozott
a párás szürkeségben:
nekem dalolt a kis madártorok,
kiáltott, hogy megértsem.

Sorsom-példázó díszletek között
mi ad erőt, madárka
hogy a dísztelen, gyászba-öltözött,
télre-készülő tájra

széthintsd ujjongó, vidám éneked,
himnuszát a tavasznak,
s dalolj, dalolj, míg torkod bereked,
gazoknak s igazaknak?

Példázatod ha csak megérteném,
s követni hogyha tudnám,
ha elhihetném, hogy még van remény
és hogy van még kiút tán,

tudnék dalolni én is önfeledt-
rajongón, lázas szóval,
hirdetve, amíg a torkom bereked,
míg szól az ujjongó dal:

„Bár itt az ősz és a tél közeleg,
nem volt a nyár hiába,
bár összegyűjtve emlékeimet
indulok új hazába,

mégis, mégis csak ez a menedék,
a dal vigasztalása,
remédium, mely sosem elég
a világ bánatára.

Mondhassam hát és mondjam versemet,
míg van fény, mely világít,
ne hallgattassák el novemberek
s daloljak – mindhalálig! „

Régi blog: 2007. december 3.
20:35:41