MEDZSID APÓ TALIZMÁNJÁRÓL
Sok-sok évvel ezelőtt, lehet ennek talán már száz éve is, élt Afrikában, a kabil hegyek között, egy nagy-nagy erdőben, egy nagyon öreg, ráncos, barnabőrű apóka, Medzsid apó.
A magas hegyek között már nagyon
régen ezüstöt találtak az ottlakók. A bányákban talált ezüstből mindig vittek
egy keveset Medzsid apónak is, aki csodálatos ügyességgel formálta a fehér
fémet. Ékszereket kalapált belőle és a tengerparton élő halászoktól szerzett
piros korallal díszítette a karkötőket, nyakláncokat, függőket, fülbevalókat,
bokapereceket.
Medzsid apó egész évben
dolgozott, de különösen sok volt a dolga ősszel és télen. Közeledett a
máshitűek, a gyaurok nagy ünnepe, a Karácsony. Ilyenkor messze földről, nemcsak
a szomszéd Tunéziából és Marokkóból, de a tengerentúli Spanyolországból,
Franciaországból, Hollandiából és Angliából is eljöttek Medzsid apóhoz a
kereskedők, hogy megvásárolják ékszereit. A kabil ékszereket szívesen
ajándékozták egymásnak az európaiak.
Egyik decemberben nagyon hideg
volt a tél. Méteres hó borította a kis berber falucska, Tizi-Ouzou körül a
keskeny hegyi utakat. A szél, mint hatalmas orgona, búgott az évszázados
fenyőkön. De a kereskedők ezidén is eljöttek Medzsid apó ékszereiért. Mindent
megvásároltak tőle.
Amikor az utolsó távozó szán
csengője is elhalkult a hidegfényű csillagok alatt, Medzsid apó fáradtan nézett
körül ki műhelyében. A szoba egyik sarkában, az ajtórésen át beszökő széltől
imbolygó lángú mécses fényében, hirtelen megcsillant valami. Egy borsószemnyi
ezüst. Medzsid apó szeretettel hajolt le érte. Fáradtan és kimerülten, de az
ihletett mesterek alkotó lázával fogott hozzá, hogy a parányi ezüstszemcséből
ékszert kalapáljon.
Úgy gondolta: szerencséthozó
ékszert, talizmánt formál belőle. Alakját, a ferde négyszöget, az arabok
szerencsecsillagzatáról, a Dél Keresztjéről mintázta. Talált még egy picinyke
koralldarabkát is: azt illesztette a közepébe. Volt sárga festéke, olyan sárga,
mint a Szahara homokja; és kék zománca is, olyan kék, mint a nyári tenger kékje
Algéria partjainál. Ezzel színezte a talizmánt, aztán fáradtan nyugovóra tért.
Halk kopogás riasztotta fel
álmából. Nagy, fekete kendőbe burkolt asszony állt kinn a hideg télben,
kislányával. Eltévedtek az erdőben, bebocsájtást kértek.
Medzsid apó teát főzött a didergő
vendégeknek, a teát friss fodormenta-levéllel fűszerezte. A fodormentás teától
hamar felfrissültek az éjszakai vendégek. A kislány sem volt már fáradt.
Csillogott nagy, dióbarna szeme és érdeklődve nézett körül a kis szobában.
Egyszerre csak meglátta a finom kis ezüst ékszert, Medzsid apó talizmánját.
Vágyakozva nyújtotta ki felé párnás kis kezét.
Medzsid apó nagyon jószívű ember
volt. Nagyon szerette a mesterségét, a szép ékszereket – de még ennél is jobban
szeretett örömet szerezni másoknak. Felállt hát, kezébe fogta a piciny kis
ezüst négyszöget, aminek közepén ott villogott a piros korall és a Kis
Fatimának nyújtotta, ezekkel a szavakkal:
„Neked adom, kislányom, ezt a
talizmánt. Akinek ez a tulajdonában van, az szerencsés ember lesz, mert
szeretet költözik a szívébe. Szeretni fogja a jót, a szépet, az embereket, az
állatokat, a felhőket, a virágokat, a pillangókat és a gyermekeket.
Apróságoknak is tud majd örülni – és nagyon sok jót fog tenni életében.
De ne légy önző, kicsi Fatima!
Nem szabad, hogy ez a talizmán több mint 10 évig legyen nálad. Tíz év múlva,
ilyenkor, karácsonykor, add oda másnak, aki megérdemli, akit szeretsz. Mondd el
neki is ezt a történetet.”
Így került Medzsid apó talizmánja
a kicsi Fatimához, aki megtartotta a tanácsot és tíz év múlva továbbadta, hogy
a jóság sokasodjon a világban.
Nekem egy nagy, barna szemű,
törékeny kis öregasszony, Akila adta, tíz évvel ezelőtt, Algériában.
Én most neked adom tovább.
Vigyázz rá nagyon – és tíz év
múlva, karácsonykor add tovább.
Meséld el annak, akinek
továbbadod, a karácsonyi mesét: Medzsid apó talizmánjának történetét.
Régi blog: 2010. december 7.
