A versek közé néha
besurran egy-egy régi írás. Hol véletlenül, hol nosztalgiából, máskor meg pár
régi emlék felbukkanása kapcsán. Mert Faller János írt, s nemcsak verset:
mindenfélét, sokszor, sokat. Csak úgy is néhanap. Írt, lelkesen, magamagát is
fellelkesítve, s grafománként szükségből talán. Az alábbi írást – bár jó
harminc éve olvastam – jól ismerem, emlékszem rá nagyon. Abból a fajtából való,
amit „hirtelen felindulásból”, egy átélt, erős érzéseket kiváltó élmény
hatására kopogott a gépbe.
Milyen különös, egy művész-műkorcsolyázóról
ír fellelkesülten s közben mennyi mindent tudunk meg Róla…
Íme:
CRANSTON ÉS KOHUTEK
Nem kis izgalmat –
és jóval nagyobb csalódást okozott a közelmúltban a kongatva beharangozott
Kohutek üstökös végül is hiába várt tündöklése.
A müncheni
jégpalota közel tízezres nézőserege és korunk közönsége, a TV nézők milliói az
elmúlt napokban ennél váratlanabb, elő nem jelzett, tehát meglepő, az
ismeretlenség sötétjeiből sistergő fényességgel feltűnő szupernova
megjelenésének lehettünk ámuló és csodálkozó, remegő és lenyűgözött, boldog
tanúi.
A műkorcsolyázás
szerelmesei és szakértői és a lassanként már közönybe-unalomba fulladó, a
megszokott langyos, újdonságot és élményt egyre ritkábban kínáló, évenként
konok monotóniával visszatérő téli sportadás-sorozatok elfásult nézői
emlékeznek még a jég kisebb és nagyobb csillagaira, hirtelen feltűnő vagy
fényüket lassan növelő üstököseire: Donald Jackson káprázatos,
csillagrugó-magasságú ugrásaira, a Román-testvérpár fegyelmezett szépségű futására,
Protapopovéknak az orosz balett legszebb hagyományait idéző romantikus
poézisére, Alain Calmat-ra, az aranyinges medikusra vagy Nicole Hassler-re, a
pirouette-királynőre –és a jég más, felvillanó és eltűnő fényeire.
A riporterek és
szakemberek csodálkozva és elragadtatással nyilatkoztak az új kanadai
jég-üstökösről, Toller Cranstonról. Dicshimnuszaik és talán elhamarkodottnak
tűnő nyilatkozataik szerint a műkorcsolya-sport történetét immáron két
korszakra kell osztani: egy Cranston előtti és egy Cranston utáni korszakra. A
riportereknek és szakembereknek talán igazuk van. De Cranston több ennél:
túlnőtt rajtuk, nézőkön és bírálókon, szakértőkön és laikusokon, zsűritagokon
és csodálókon, elragadtatottakon és hitetlenkedőkön. Cranston jelenés és jelenség,
szupernova, a kor jelenése és jelensége. Futásának csillogó ívei lendületes
hurkokkal kötik a sportot a tánchoz, a baletthez és a pantomimhez, a brechti
színjátszáshoz és Peter Brook meghökkentő Shakespeare-rendezéséhez, a múlt élő
hagyományaihoz és a jövő még csak sejthető, születőben lévő kifejezési
formáihoz: a művészethez, korunk, napjaink művészetéhez – talán a jövő évek
művészetéhez…
Cranston úgy
robbant be erre az arénai hangulatú mutatványos térre, a műjég porondjára,
amelyet valóban újszerű és egyénien eredeti produkciójával korunk
színjáték-terének szinte shakespearei szintű rangjára emelt, mint Théophile
Gautier vörös mellényében az Ernani bemutatójára, mint Djagilev balettjében
Nizsinszkij hihetetlen kilencméteres ugrásával a színpadra. Benne, mint minden
valóban modern, tehát nemcsak korszerű, de a kort kifejező művészetben a
közlendő és közölhető megtalálta kifejezési formáját. Esztétákat és az
artisztikum kedvelőit elriasztó-meghökkentő, vérnyomást-emelő vagy gunyoros
szájbiggyesztésre ingerlő, sokak számára kegyeletsértőnek vagy profánnak tűnő
hasonlat és képzettársítás kívánkozik-sorakozik-törekszik szavaim közé:
Cranston művészetében – mert művészetnek kell neveznem produkcióját! - ott
érzem a XX. század legnemesebb művészi törekvéseit: Bartók metropolis-lidércű
Csodálatos mandarinját, Jean-Louis Barrault évtizedek múltán is
megborzongató-emlékű pantomimjét, Modigliani szenvedően torzra nyúlt, grecoi
karcsúságú portréit, Picasso Guernicájának apokaliptikus kavargását, Béjart
balettművészetét, Hemingway öreg halászának magát-soha-meg-nem-adó mégis
kétségbeesett heroizmusát – vagy akár, hogy közelebbről vegyem a példát, a
Pécsi Balett koreográfiai kísérleteinek néha megdöbbentően elgondolkoztató
problematikáját.
Cranston „koreográfiája”,
mozgásművészete a közlés primitív-kultikus formáinak felhasználásával és
továbbfejlesztésével, speciális közegben és speciális eszközökkel előadott
pantomim-balett. Nem színjáték és nem színjátszás: művészet. A műkorcsolyázás
művészete, amely túlnőtt a mesterség korlátain és terein, új dimenziókba
lendülve közli és fogalmazza meg korunkat, napjaink mondanivalóit. Groteszknek
tűnő mozdulatai és testtartása Rilke-megénekelte archaikus torzók és Rodin
calaisi polgárainak kiegészítésre-váró csonkaságát vagy lázgyötörte, némán
kiáltó szenvedését, Arp szobrainak örvénylését és Vasarely pillantást-kuszáló
grafikáit egyszerre juttatja eszembe. Fejtartása krisztusi és lázadó,
megalázott és rebellis, szenvedő és kiáltó, megváltó és megváltásra váró.
Vannak szóval jelző művészek – Cranston eltáncolja sorsunk-kényszerítette
közlendőit. Rátalál a megfogalmazásra és megfogalmazza a megfogalmazhatatlant,
a szóval-ki-nem mondhatót: sorsunkat, életünket, szerelmeinket és a mindennap
megújuló kísértéseket, létünk és eszmélésünk, hitünk és kiábrándulásaink
felejthetetlen szép tragikumát
https://www.youtube.com/watch?v=y7AZboQ0R08
https://www.youtube.com/watch?v=2eG30izLTX8
Régi blog: 2008. január 22.
23:49:26
