*REZAZGA MOHAMED BOLDOGSÁGA ÉS HALÁLA
Bizonyára nem véletlen, hogy itt,
ebben az idegen országban, ahol ezrek és ezrek vonulnak el mindennap a szemem
előtt, egy álomszerűen valószínűtlen, szinte már fiktív lét ösvényein, gyanútlanul
topogva az irodalom mezsgyéin, felkínálva esendő sorsukat a megfigyelő szemnek
és az írásra mozduló tollnak, hogy itt, ebben az ezeregyéjszakai forgatagban éppen
őt, Rezazga Mohamedet választottam írásom tárgyául, ha úgy tetszik novellám
hőséül.
(Hogy megérdemli-e a magasabb
„novellahős” kategóriába történő sorolását, azt nálam magasabb fórumoknak kell
eldönteniük - ha ugyan jut idejük arra, hogy akár Rezazga Mohamed életét, akár
ezt az írást behatóbb vizsgálat tárgyává válasszák.)
Mások életük fordulatos
kavargásával, örömeik és bánataik tarka szőttesét teregetve elénk, kétes értékű
és múló dicsőségük gyorsan halványuló glóriájával tévednek az irodalom
ingoványos mezeire – ő halálával fizette meg a belépőjegyet ebbe a külvárosi
szenzációkat kínáló harmadrangú panoptikumba.
Amilyen mértékben hatalmába kerít
a gondolat, a tárgyválasztás és sorsunk-determinálta kényszer cselekvése, úgy
szomorodom el mind jobban, és jobban.
Mindannyian, akik írásra
vetemedünk, akarva akaratlan önvallomásaink meg-megszakadó, rapszodikus
monológjával küszködünk. A magunk tűnt szerelmeit csókoljuk újra, megszépítve
emléküket az emlékezés megbocsátó fényében, a magunk hervadozó bánatának
könnyeit hullatjuk el hőseinkkel.
Én is, nyomorúságom és befelé-keseredő megalázottságom, emberhez már méltatlannak érzett kiszolgáltatottságom meg-megsajduló seblázában kapaszkodtam Rezazga Mohamed sorsgyötörte és megszomorított alakjába – példaképet vagy vigasztalást keresve, magam sem tudom…
Monsieur Rezazga a hegyekből
jött, mint az igazi novellák hősei, a ma már balladai homályú múlt idők
ködéből. Az Aures valamelyik falucskájából, egy néhány házat számláló duárból
indult el a maga kanyargós életútjára, egykedvűen vállalva sorsa csak számunkra
meglepő fordulatait, amelyeket mi, a tengeren innen, könnyelműen és kissé
nagyképűen kalandoknak is nevezhetnénk. Valaha, néhány évtizeddel ezelőtt
fiatal volt, jóképű, életerős. Huszonéves lehetett, amikor elszegődött az
olajkutatókhoz. Számlálatlan éveket töltött a Szaharában, a forró homok poklaiban, verte a
kegyetlen napfény, tikkasztotta a szomjúság, gyötörték legyek és szúnyogok,
vacogott maláriás lázrohamában éjjel egyedül sátrában, kezelték kígyómarás és
skorpiócsípés miatt – szóval szinte semmi rendkívüli nem történt vele kezdetben
– legalábbis ő nem tartotta annak.
A geológusok jól fizettek és
Rezazga szorgalmas volt, tanulékony és kisigényű. Hamarosan házat vett magának
és hogy a ház ne álljon üresen hónapokig tartó távollétei alatt, megnősült.
Akila, ahogy ma elnézem, valaha
tán még csinos is lehetett, az a gazellaszerű karcsúsággal mozduló, könnyed és
mégis félénkléptű, olajosbőrű berber szépség, akit ma már csak nagyritkán
csodálhatunk meg, akinek búcsút intő keze már csak rég elporladt költők
verseiből hajladozik felénk. Szerette Mohamedet és alig múlt el egy év,
megszületett a család szemefénye, Rachid, a Fiú.
Ebben az időben Rezazga már
munkavezető volt. Úgy illett hát, hogy autót vegyen magának. Büszke és boldog
család voltak ők ezidőben – és Sidi Rezazga Mohamed falucskájának tiszteletben
álló és jómódú polgára. Rachidot néhány év múlva Fatiha követte, a kislány, akinek
gyerekarcából a korán hervadó Akila mélyfekete szembogara fénylett elő
valamiféle sajátságosan bársonyos szomorúsággal.
Aztán kizökkent sarkaiból a világ
és Mohamedet is elragadta a hirtelen támadó forgószél.
Besorozták katonának. Ott volt
Tubruknál és harcolt El Alameinnél, fogságba került és megszökött, majd
megsebesült – de ebben, legalábbis szerinte, még mindig nem akadt semmi
különös. Allah akarta így, hát így is történt.
Ami a sebesülést illeti, azt, ha
éppen úgy akarjuk, Allah ajándékaként is elkönyvelhetjük. Elég könnyű volt
ahhoz, hogy Mohamed életben maradjon és elég súlyos ahhoz, hogy a háborút
követő forradalom évei alatt ágyához kösse. Így aztán Allah és a sebesülés
jóvoltából a sors megkímélte Rezazgát a legkegyetlenebb és legvérengzőbb évek
szörnyűségeitől: a felégetett erdők fojtogató füstjétől, a pincebörtönök
éhezésétől, kínzókamrák poklaitól és koncentrációs táborok apokalipszisétől.
A forradalom hétéves gyötrelme
után kiderült Mohamed hazája felett az ég: az ország függetlenné vált.
Rezazga az egyszerű emberek
mérsékelt lelkesedésével és ösztönös gyanakvásával figyelte a változásokat. Gyanakvása az adott esetben
indokoltnak tűnt. A geológusok hajóra szálltak, az olajkutató társaságot
államosították. Rezazga állás nélkül maradt.
Nem szerzett magának érdemeket a szörnyű hét év alatt, és hogy érdemeket hazudjon magának, ahhoz nem rendelkezett sem elegendő ravaszsággal, sem a szükséges életbölcsességgel.
A felégetett ország és megkínzott
népe lassan tért magához. A gyárak, üzemek nagy része sérülten vagy bezárt
kapukkal köszöntötte a függetlenség hajnalát. Kevés volt a munkaalkalom és sok
a kiéhezett. Állás ugyan termett bőven, hiszen a berendezkedő új rezsim úgy
követte a parkinsoni törvényeket, mint az emeleti ablakból kiugró öngyilkos
teste a szabadesés törvényeit. Megürültek az íróasztalok és a párnázott székek,
a kisebb és nagyobb funkciók – de ezek csak állást jelentettek, nem
munkaalkalmat. Rezazga pedig, születésétől determináltan adottságaival és nem
eléggé kárhoztatható szerénységével legfeljebb csak arra lehetett volna
alkalmas, hogy dolgozzék.
A munkahely kevés volt, az új
rezsim nem volt ment rokoni kapcsolatoktól. Az íróasztalok mellé és a párnázott
székekbe az igazi, életben maradott ellenállók, a halott hősök érdemes vagy
érdemtelen hozzátartozói és a magukcsinálta ellenállók, az ál-marquistadorok
ültek be.
Egy országban, ahol nem ritka a
10-12 gyermek a családban, mindenkinek nagyon sok a cousinje… Rezazgának is
voltak, de Allah úgy akarta, hogy egyik se kerüljön be a függetlenné vált új
ország gondosan kiválogatott és különben is sokszor változó összetételű vezető
rétegébe. A sors komplikálatlanabb sorsot tartogatott Rezazga
unokatestvéreinek: sokuk sorsának végére a háború tett pontot, az életben
maradottak pedig több-kevesebb szorgalommal túrták az Aures-vidék sovány
földjét vagy legeltették a kopár hegyoldalakban néhány ösztövér kecskéjüket.
Kezdetben nem is volt sok baj. Rezazga
meghányta-vetette sorsát. A számadás kimozdította sorsa fizikai
tehetetlenségéből és egy határozott lökéssel elindította őt és családját
életének lefelé ívelő szakaszán, amelyet hanyatlásnak neveznék, ha nem félnék a
nagy szavak használatától akkor, amikor egy ilyen egyszerű ember sorsát
beszélem el, mint Rezazga Mohamed.
Mohamed eladta az autót, a házat,
a kis kertet és búcsút vett az olajfáktól és a kis sárgafalú ház ormain lobogó
bougainvillia lila virágaitól, a földes szobák jóleső nyári hűsétől, a kis kút
megszokott éjszakai csikordulásától és beköltöztek a városba.
A város nagy volt és idegen. A
háború után megindult a falvak feltartóztathatatlan népvándorlása. A karcsú, Le
Corbusier álmait idéző bérházak kiszolgáltatottan kiáltották a világba
nyomorúságukat, golyóktépte sebeikkel kérkedve, mint az utcák koldusai leprától
torz arcukkal vagy legyekmarta sebeikkel. Rezazga elindult munkát keresni,
elindult a többi százakkal és ezrekkel, akik helyüket keresték ebben a
gyötrelmek közt születő új társadalomban.
Néha sikerült is elszegődnie
valami alkalmi trógermunkára, amit nem is akart bevallani családjának, hiszen ő
képzett ember volt a geológusoknál: mécanicien. Munkája ritkán akadt, egyre
ritkábban és a család tartaléka lassacskán elapadt.
Aztán jöttek a csapások, a sors újabb
és újabb galád csapdái és útvesztői, jöttek sorban, egymásután és könyörtelenül.
Először a kis Fatiha betegedett
meg. A fénytelen városi odúlakás, a bidonville nyomorúsága, a rossz táplálkozás
megtette a magáét. Mikor hónapok múltán végre
összekuporgattak annyit, hogy orvosra is tellett, a kislány már vért köpött.
A toubib csak futtában vizsgálta
meg a kislányt. Hajnali ötkor kezdte a munkát, a hegyekből érkező betegek és
népes családjuk zsivaja betöltötte a szűk várószobát és az emberi izzadtság és
a felböfögött fokhagyma illata már szédítette. Alig várta már, hogy befejezze a
rendelést és letusoljon, az ablakon kipillantva bosszúsan látta, hogy felesége
már elhajt a sötétkék Citroenjén. Ő már megy a teniszpályára, - nem is tagadott
irigységgel.
A szakmai rutin visszalendítette
a maga kopár valóságába. Még egyszer meghallgatta a gyerek hátát, megsimította
impozánsan őszülő haját, aztán szórakozottan kitöltött egy röntgenbeutalót.
Gondosan begyakorolt, cirkalmas és olvashatatlan aláírást kanyarított a nyomtatvány
alá, aztán végignézett a megtörten álló Akilán és az ítélethirdetést váró rab tartásában
görnyedező Mohameden. Bosszúsan eltépte a beutalót.
Minek, hiszen úgy sincs pénzük rá!
Mormogott valamit arról, hogy a
gyereket jól kell táplálni, adjanak neki sok húst, tojást és tejet, aztán szinte
kituszkolta Rezazgáékat a rendelőből. Még voltak kinn néhányan, és őt várták a
barátai a Hotel Transatlanticban, a szokásos délutáni bridzspartira.
A tuberkulózis jó táplálkozást és sok gyógyszert követel. A tojás nem olcsó, a tej sem, a hús pedig nagyon drága. A gyógyszer meg egyesen megfizethetetlen. Fatiha csenevész, görnyedthátú, sápadt, mindig köhögős kamaszlánnyá serdült, nagy fekete szemeiből a megvert kölyökkutyák csodálkozással vegyes megalázottsága és félelme könyörgött.
A következő csapás Akilát érte.
Ekkor már ő is munkába járt. Alkalmi munkát vállalt, ha akadt, aki megfogadta.
Mosta, súrolta, sulykolta a nagy, lobogó lepedőket naphosszat – míg egyszer rá
nem dőlt a katlan forró vize. Hónapok múlva került ki a kórházból, csontig
soványodva, megtört szemekkel és karomszerűen megmerevedett ujjakkal.
A család most már éhezett.
Rezazga cementtel teli zsákokat rakodott éjszakánként a pályaudvaron – míg egy
rosszul lódított zsák le nem verte a lábáról. Nem volt nehéz: Rezazga
Mohamed, a hajdani mécanicien, a világháború veteránja ekkorában negyvenkét
kilót nyomott. Kórlapján ez a súly volt feltüntetve – de az is lehet, hogy az
ápoló meg sem mérte. Bizonyára mérleg nélkül se sokat tévedett.
Ez volt a kegyelemdöfés, a sors
galád kegyelemdöfése a Rezazga családnak.
Mohamed másfél évig feküdt a
kórházban. A toubib külön bejött hozzá egy délután, hosszasan mutogatta neki a
gerincéről készült röntgenfelvételeket és buzgón magyarázott. Érdekes eset volt
és a toubib még nagyon fiatal. Rezazga tekintete ide-oda villant a röntgenfilm
opálos foltjairól a lelkesen gesztikuláló kis szemüveges arcára, majd a
háttérben fenséges kövérségében nagyúri, elnéző mosolyát kegyesen megvillantó
ápolóra. Az orvos lelkesen távozott, az ápoló pedig leereszkedően közölte
Mohameddel a hosszú és számára is érthetetlen szavaktól hemzsegő magyarázat
tömör összefoglalását:
- Feküdnöd kell, Yahuya. Nem
fogsz tudni járni. Eltört neked ott hátul valami.
Aztán kivonult mázsás fenségében,
hegyeset köpve a kórterem közepére.
Mohamed figyelembe feszült arcán kisimultak a gyűrődések. Anyanyelvének jólismert szavai ott tolongtak tudata körül, mint gyerekek a bezárt iskolakapu előtt. Nem fogsz tudni járni – zakatolta fejében egy hirtelen meglódult malomkerék az ismerős és érthető szavakat. Feje hátrahanyatlott a foszladozó fejvánkosra és a menekülők görcsös erőfeszítésével belefúrva magát a párnába, elaludt. Még fél évig feküdt a kórházban, aztán hazaszállították bidonvillebe, a lakására.
A lakás kopár volt, mint az Aures
télen, Akila már eladta a bútorokat, a falakról lekerültek a villogó, fényes
réztálcák, hiányzott a karcsú vonalú sárgaréz mosdókancsó és a filigrán
narancsolajszóró. És a couscoussier, a szép, nagyhasú vörösréz couscoussier,
melyben a hajdani boldog jólét ünnepnapjain a kuszkusz készült, sem volt már
sehol…
Kopár volt a lakás, csupasz és
meztelen. Az arasznyi szobácskában egy vaságy, egy ütött-kopott láda és egy
színes rongyokkal megfoltozott szalmazsák árválkodott.
Lehet, hogy a baleset
következménye, lehet, hogy még a csontigható szaharai éjszakák vagy az esős
lövészárkok emléke, vagy csak egyszerűen a magatehetetlen kétségbeeséstől és az
éhezéstől legyengült szervezet magamegadása – de Mohamed hamarosan újra
megbetegedett. Negyvenegy fokos lázzal került az éjszakai ügyeletre – itt
ismerkedtünk meg egymással.
A vesegyulladást megállapítani nem nehéz – kezelni is lehet – gyógyítani már nehezebb. A futó ismeretségből tartós viszony lett: betegsége hű maradt Rezazgához és három-négyhavonta meglátogatta. Újra és újra felvettem a kórházba és itt tartottam, amíg lehetett. Hálás volt érte, legalább addig nem éhezett.
A család utolsó reménye a Fiú
maradt, a közben 17 évessé serdült Rachid. Villogótekintetű, sasorrú, göndör
éjfekete hajú, nyúlánk legénnyé nőtt. Igazi arab férfiszépség. Ma is rejtély, hol
szerzett, kuporgatott össze Akila annyi pénzt, hol és miből és hogyan, hogy
Rachidot taníttatni tudta. A fiú szorgalmas volt, jó eszű, szerény és ritka
jómodorával hamar megszeretette magát. Szerette a szüleit és szerették őt.
Egészséges volt, az egyetlen egészséges a családban. Ő volt a remény.
Gyors és gépíró tanfolyamot
végzett, ebben az országban még elég gyakoriak a hímnemű „gépírókisasszonyok”.
Állást már nehezebb volt találnia. Hónapokig járta a különböző fórumokat. Nem
volt szükség rá.
Akila büszkén mutatta
„diplomáját”, Rachid iskolai végbizonyítványát.
Mert akkor már újra dolgozott
Akila, megfogadtuk bejárónőnknek. Hetente háromszor jött, reggel 7 óra tájban,
gyalog a város pereméről, a bidonville-ből, át a kamionokkal teli utakon, a
külvárosok gyerekzsúfolta utcáin, a pályaudvar reggeli nyüzsgésén. Boldogan és
büszkén jött. Hivatása volt: ő tartotta el a családot.
Némán, szinte bocsánatkérően
kopogott az ajtón, a számlálatlan mosástól szinte már szürkésre fakult fekete
voile-ban, mindig hófehér fátyla fölött hibátlanul kirajzolt, feketére árnyalt
szemei gyermekkorom kedves farkaskutyájának hű pillantását idézték. Reggelire
kávét ivott. Keksszel. Tej nélkül. A tej nagyon zsíros a gyomrának- vallotta be
szégyenkezve.
Szorgalmas volt és nyomorékságához
viszonyítva ügyes is. Ha véletlenül betévedtem a fürdőszobába, ahol a
cementpadlóra kuporodva mosta a szennyesünket, csodálkozva és zavartan
figyeltem, hogy dörzsöli csuklóban is merev kezével, karomszerűen
meggémberedett, torz ujjaival az irdatlan kórházi lepedőket. Takarított, felmosta
a szobákat, sürgött-forgott a házban – és néha még dalolt is.
Sokszor csodálkoztam ezen -hiszen
akkor már elmondta életük történetének nagyját-, hogyan sikerült megőrizni
magában ennek a meggyötört és megalázott léleknek egy vidám dalfoszlányra
elegendő optimizmust?
Persze a kereset nem volt elég a
négytagú családnak, ahol két fekvőbeteg volt a házban.
Pedig Akila takarékoskodott.
Büszke volt rá, hogy milyen ügyesen be tudja osztani a keresetét. Hetven dinárt
keresett nálunk és negyvenet kapott Rezazga is valamiféle nyugdíjpótlékként. Az
olajkutató társaságnak nem akadt jogutódja Mohamed számára, alkalmi munkáltatói
pedig bizonyára elfelejtették őt bejelenteni a betegbiztosítónál, nem
igyekeztek járulékot fizetni a különben is gyenge munkaerő után. Így aztán még
a baleseti kártérítést sem sikerült kipréselnie senkiből. Végül a sok utánjárás
után még elengedték a kórházi ápolás díját és megszánta valami jótét lélek a
mairie-n, egy távoli cousin, kitalpalt számára havi negyven dinár segélyt. A
segélyre való jogosultságot hathavonta újra és újra igazolni kellett. Addigra
Rezazga kórházi dossziéja már közel másfél kilós volt, benne tucatnyi
igazolással, végleges munkaképtelenségét okozó betegsége diagnózisaival.
Akila tehát spórolt. Elmondta,
hogyan. Reggelire nem tellett, ez volt a legnagyobb spórolás. Reggelit különben
sem szokás enni. Délben általában krumplit ettek egy kiskanál olajjal, sóval
meg egy kis darab kenyérrel, és vizet ittak rá, sok, nagyon sok vizet. Vacsorára
jutott néha egy kis avas vaj, egy-egy paradicsom vagy paprika. Ha ez nem akadt
éppen – és úgy vélem ez volt a gyakoribb eset- akkor üres kenyér volt. Vízzel,
nagyon sok vízzel –magyarázta Akila. Mert az megtölti a gyomrot és nem fáj az
éhség – magyarázta Akila.
Aztán eljött a nagyböjt, a
Ramadan ideje. Ilyenkor minden igazhitű muzulmán házában kötelező a lakomázás.
A napfelkeltétől napnyugtáig tartó böjt után este, amikor megdördül az ágyú és
a müezzinek kara rákezdi az elnyújtott Allah-dicsérő jajongást, kitör a
vidámság. A fazekakban rotyog a birkák, és a gyenge bárány húsa, fehér gőz,
pára és fokhagyma illata tölti be a konyhát – és az igazhitű, aki hajnal óta
nyálát sem nyelhette le, korgó gyomorral és csorgó nyállal készül a napkeltéig
tartó vigasságra. Cydre kerül az asztalokra, a gyerekek narancslevet
szörpölgetnek, pengnek a zeneszerszámok, durrognak a petárdák, dalfoszlányok
aggatják tele a nyomor ünnepi fényben megszépülő díszleteit.
Ramadan idején úgy illik, hogy a
legszegényebb konyhában is hús kerüljön a fazékba.
A hegyekből megindul a vándorárusok vonulása. Színes, tarka szőtteseiket, virágos, friss faggyúillatú szőnyegeiket átvetve vállukon, szemükben színlelt ravaszsággal, de homlokuk mögött ősemberi riadalommal bolyonganak a város utcáin, kínálva áruikat. Mert el kell adni a színes takarókat, a kecskeszőrből szőtt szatyrokat, a fogatlan öregasszonyok-csomózta szőnyegeket. Kell a pénz, Ramadan van, és Ramadan idején drágább a birkahús.
Nagy volt a gond Rezazgáéknál.
Szomorúsággal köszöntött be a hónap. Hiába takarékoskodott Akila, hiába ittak
vizet, sok-sok vizet a vacsoraként tálalt kenyérszelethez, nem volt pénz a
házban. A biztosítótársaság benyújtotta a számlát: Mohamed túllépte a jogos
kórházi ápolási időt. Vissza kellett téríteni az ápolási díj egy részét,
huszonöt dinárt.
Ebben a háztartásban, amely a
nincstelen napok hullámverésében zátonyról zátonyra sodródott, ahol egy dinár
is egy ember kétnapi élelemadagját képviselte, az a pár dinár véglegesen
felborította az amúgy is ingatag költségvetést.
Itt volt hát a Ramadan, és nem
volt pénz a házban, nem lesz hát hús. Mit szólnak majd a szomszédok? A
szomszédok, akik az ötlépésnyi udvar tucatnyi ajtajából kandikálnak át
kárvallató kíváncsisággal egymáshoz, nyomorúságukban is irigyen inkább, mint
résztvevően?
A kis Fatiha sírt - talán csak
azért, mert éhes volt. Akilának már nem volt könnye, az elmúlt évek
kiapasztották benne a könnyeket. Rezazga Mohamed pedig csak feküdt a földön a
színes rongyokkal foltozott szalmazsákon, mindig patyolatfehér ingében - mert a
víz nem kerül pénzbe és Akila nagyon ügyesen tud mosni - és a semmibe meredt.
Kissé sípolva lélegzett, de ez nem a felindultságtól vagy a gondoktól, hanem
inkább a lassan elhatalmasodó asztma miatt.
Ekkor történt, hogy Rachid, a
család szemefénye, a Fiú, az egyetlen egészséges, a Remény, Akila büszkesége,
akiben még a megalázottság és a nyomor ilyen dantei poklában is töretlenül
világlott az emberi jóság és az emberi méltóság valamilyen elpusztíthatatlan
fénye, végzetes tettre szánta el magát.
Míg a többiek tehetetlen
kétségbeesésükbe merevedve szinte már elszakadtak a valóság kegyetlen
díszleteitől, Rachid kisettenkedett a konyhába. Az egyik sarokban, egy szakadt
függönnyel elkerített részben, amely mint egy jelzett díszlet, a ruhásszekrényt
képviselte, volt a család ruhatára. Rachid kikereste a fényesre koptatott, de
gyűretlen sötét kabátját. Nem mondhatom, hogy ünneplős kabátját, hiszen nem
volt több kabátja. Ennek az egyetlen kabátnak a zsebében volt Rachid vagyona,
rejtegetett és titkolt vagyona. A vagyon keletkezésének magyarázata egyszerű.
Nagy ünnepnapokon Akila el-elcsípett tíz centime-ot a szűkre szabott
konyhapénzből és odaadta a Fiúnak. Rachid ünnepnapokon társaságba járt
–barátaival kisétált a Brêche-re, leültek a kőlapokra, a lépcsőkre, vagy a
virágágyak kőszegélyére és nézték a járókelőket. Ez volt a mozi és a színház, a
szórakozás és az ünnep. A ritka luxust Akila tízcentimesei jelentették. Tíz
centime-ért két cigarettát lehetett kapni. Az öreg Rezazga már régen leszokott
a dohányzásról – leszokott, mert nem futotta cigarettára. De ő is, fia is
szenvedélyes dohányosok voltak. Így hát ünnepnapokon Rachid is vett magának két
cigarettát és lassan elfüstölte – lassan és óvatosan, takarékoskodva a
szippantásokkal és keleties álmodozással eregetve a könnyű füstöt, amelynek
bodrozódó fellegeiben talán egy új kabát vagy egy megtalpalt cipő képe jelent
meg vágyálomképpen – egy kedves leányarc helyett…
De Rachid előrelátó volt és
szerette a szüleit. Már több mint fél éve nem vette meg magának az ünnepi
cigaretta adagot, hanem elrejtette a pénzt. Ezt a rejtett pénzt kereste most
elő a kabátból, az ünnep másik tartozékának zsebéből.
Belemarkolt a sötétbe és
számolatlanul zsebretéve, elindult a város felé.
A város messze volt. Az első
utcai lámpa fényénél Rachid megszámolta vagyonát. Sok volt, nagyon sok: több,
mint 7 dinár. Korgó gyomorral és nyálazva számolt: ezért majdnem 1 kiló
mergeszt vehet. Mergeszt, kis kolbászkákat, finom kis fokhagymás kolbászkákat.
Sokat, nagyon sokat…
Rezazga Mohameddel az éjszakai
ügyleten ismerkedtem meg. Ha van, aki a sorsunkat igazítja, ezt a darabot
stílusosan rendezte meg. Utolsó találkozásunk is a kórház éjszakai ügyeletes
vizsgálójában zajlott le.
Hajnali három óra tájban hozta be
a mentőautó Rezazga Mohamedet. Arcát nem ismertem meg, csak a beutaló
kitöltésekor kaptam fel a fejem: Monsieur Rezazga Mohamed.
A hashártyagyulladást nem nehéz
diagnosztizálni.
Reggel szokás szerint, mielőtt átadtam az ügyeletet, végigjártam az osztályokat. Ezen a reggelen a sebészeten kezdtem. Az ügyletes sebész csapzottan, karikás szemekkel őgyelgett a folyosón. Amit meglátott, nekem támadt: „Na, te is szép kis eseteket küldesz, hallod! Nem volt elég a két appendix, az emeletről leesett commotiós meg egy autóbusz-szerencsétlenség, még idelököd nekem azt az átkozott ileust is. Mondd, mégis mit képzeltél? Mire annak a nyomorultnak rendbe lehetett volna hozni a keringését, hogy megbicskázzam, hát nem kifingott?! Szép kis éjszaka volt, mondhatom!”
Ez volt Monsieur Rezazga Mohamed halotti beszéde.
Ínyét máris bevonta a régen
élvezett falat felidézett íze, táguló orrlukai szinte magukba szívták a mergesz
képzelt illatát és éhségtől fátyolos szemei előtt megjelent a gőzölgő tál képe
és a szomszédok megszégyenült arca… Hát mégis lesz ünnepi vacsora Ramadan első
napján Rezazgáéknál. Sokat fognak enni, nagyon sokat, sok mergeszt, sok
krumplit és kenyeret és vizet isznak rá sokat, nagyon sokat, hogy tele legyen a
gyomor és el lehessen felejteni a hónapos éhezéseket….
* A csészécskét Akilától kaptam, 1968-ban, gyönyörű, icipici porcelán. Elfér a tenyéremben, féltve őrzöm.
(Nagyon szerettük egymást. Emlékszem, gyerekként is csodálva néztem, micsoda patyolattisztaság van a csöppnyi lakásukban. Apám aztán szerzett Rachidnak munkát. Itthonról még sokáig leveleztek a fiúval. Vajon mi lett velük? )
Régi blog: - 2010.május 16.
20:25:12
