Boldogság-sziget: Ziama

2007.július 19.
23:26:34 

ZIAMA MANSOURIAH

Halászkikötő, sziklák, Hold-sziget.
már rakosgatom emlékeimet
s míg összeáll a tarka mozaik,
újra látom a tenger képeit.

Felszíne, mint a tükörcserepek,
vibrált, tükrözve a sima eget,
a parti fákat, a hegycsúcsokat,
sziklákcsipkézte szigetfokokat

s a mélyben lenn, mint tündérpalota,
úgy csillogott a ház fehér fala.
Tótágast álló pálmafák között
árnyék suhant: testtelen ördögök,

a vízi manók – vagy csak egy polip
nyújtogatta tintaszín karjait?
A párás fényben, kristály víz alatt,
szinte forrongtak a füstszín halak,

só és halszagú volt a kikötő,
felette szinte megállt az idő.
Liánok lengtek, lassan, álmatag,
hétöles mélyben: rozsdás iszalag

mérföldeken át terítette szét
kaland-kínáló, sűrű dzsungelét
- s szerettem volna felujjongani:
a fűzöld algák tarka csokrai

rétet idéztek, régi tavaszok
fényeit… míg a mélyzöld moszatok
úgy lepték be a fehér köveket,
mint feledés az emlékeket.

Csobbant néha lustán az evező,
játszott velünk a víz és az idő,
hívogatott a lenn-alvó világ,
a titokzatos, néma tarkaság.

Lassan oldódott bennem a jelen,
az éber világ: ott, a mélyben lenn,
a múlt rejtőzött és az ifjúság.
A víz mormolta meg-nem-únt dalát

és hívogatva, kézenfogva szinte,
vezetett vissza gyermekéveimbe.

Szakadék fölött

2007. július 17.
00:10:47

27. 

A RHUMEL-VÖLGY LEÁNDEREI    

A völgy átforrósodott katlanában,
a serpenyőként izzó ég alatt,
amikor már csak káprázatot láttam,
mert úgy tüzelt a lángtüdejű nap,

betemetett a hőség, mint a láva,
elzuhantam, lehunytam szememet,
s szemhéjam mögött – múltak mozivászna –
vonulni kezdtek a leánderek.


Kábult agyammal, félig öntudatlan
láttam vonulni seregeiket,
mint akkor, régen, talán hatvanhatban

– s ismét érthető volt az üzenet:
értelmet kapott újra életemben
minden, amiről tanúságot tettem.

Zene

2007. július 18.
00:42:35 

D-MOLL TOCCATA ÉS FÚGA

Fényzuhatag     Dallamok gótikája
angyali karok harsonáival
Űr-viharok     A lélek ár-apálya
Föld-mozgató ég-rengető vihar

Szemlélődés     Időtlen lebegések
Porrá-nem-omló katedrálisok
Újjászületés     Nem-rontó enyészet
Hófödte csúcsok     Hegyi patakok

Nem-hervadó gyémánt-szirmú virágok
A hullám amely sziklát ostromol
Helyettem bár de mégsem én kiáltok
A kezdet és a vég valamikor

Kristályok csöndje     Nem-lét misztikája
Nincs emlék bánat     Nincsen fájdalom
Visszhang a világ minden panaszára
Átlényegülés     Ős-Elysium

Taníts meg engem végre szépen élni
jelöld ki nékem végleges hazám
segíts a múltat feledni s idézni
és gyógyíts meg Johann Sebastian

- Lehetetlen...?

2007. július 13.
00:06:44 

KÉPZELT UTAZÁSOK

Nagy a világ s megöregedtem:
csak haza vágyom, bármerre is járok.
Emlékek gyűlnek halomba köröttem,
mint favágó mellett a fahasábok.
Hazámnak immár végleg rabja lettem
- maradnak még a képzelt utazások.

Maradnak hát a képzelt utazások,
a lámpafénynél, esti szürkületben,
torz káprázatok, balga látomások,
mikből nem válik már valóra egy sem
- és így leszek nem-mozduló zarándok,
kinek valóra vált a lehetetlen.

Valóra válhat még a lehetetlen,
a rossz kacatként szanaszétszórt álmok?
Hiszen én mindig csak egy lapra tettem
és nyereségem besöpörték mások.
De mégis tudom: hívőből hitetlen
nem leszek, míg ki nem hunyt a zsarátnok.


Algéria - újra

2007. július 9.
23:21:57

2.

BÉJAIAI ÉJSZAKA

Itt foltozgatom foszló sorsomat,
rávarrok tán egy végső ragyogást még,
ha a tenger s az ég is befogad
és nem zuhan utamra még az árnyék.

Magam-vállalta számkivetés holdja
világítja be ösvényeimet,
hajnal és alkony száll a hegycsúcsokra
- fényjeleiket ki sem érti meg.

Merre is tart életem karavánja?
A sors számomra még mit tartogat?
Mi űzött-vonzott ide, Béjaiába,

hol a csalóka ragyogás fogad?
Az égi mezők roppant Szaharája
felém villantja a csillagokat.

Csak az emlék marad időtlen

2007. július 4.
23:49:29 

AZ EMLÉKEK MEGVÉDNEK

Nem hiába kiáltok.
a visszhang még felel.
Legyen örökre áldott,
ki vissza-énekel!

Amikor tegnap este
olvastam versedet,
éreztem: „Nincsen veszve
még minden, hisz szeret!”

Vigasztalás volt nékem
szelíd-szép válaszod,
megértem, hogy miért nem
lettem kitaszított.

Nyitogatják az évek
sorra kapuikat,
és más csillagok égnek,
mutatva más utat,

másképpen szól az ének,
és másképp cseng a rím,
de Te talán megérted,
hogy az emlékeim,

amiket gyűjtögettem
egy fél századon át,
elmondják majd helyettem,
mi volt az ifjúság.

Te érted tán, miért lett
ilyen az életem
- s Te érted, hogy Teérted
vállaltam szívesen.

Felidézi az ének
múltunkat, múltamat.
Az emlékek megvédnek
- s holtomig így marad… *


Székesfehérvár, 1981. júliusa


(* Amíg csak élek, Apukám, ez így marad )

Egyszer volt...

2007. július 4.
23:46:41

Válasz 

Verset nem írtam évek óta már,
hisz szomorú sem voltam rég.
De ilyen bús-borús sorokra
hadd válaszoljak.
Csak így, rímtelen-ráncbaszedetlen.

Elfut előttem ez a negyedszázad,
az életem.
Szamócaillat száll az évek felett.
Emlékek, képek, színek forgataga:
vadvirágos rétek, estike-illatú éjek,
buzogányok bársony-kalapja, törökszegfű bíbora,
ablakomból a Zengő kékje,
bokasuhintó kamilla-fejecskék,
tigrisbundájú dongók, méhek duruzsolása,
tavaszthozó mandulavirágzás.

Varázslatok, csodák –
gyerekkorom gyönyörűségei.

Vérehulló fecskefű virágzik a templom alatti köveken,
hajnali harmatban gázolunk,
motorozás lefelé gurulva Kövestetőről…
No meg „az alma szép”,
uborka Novaja Zemljáért,
Chaperon Rouge és a sok sziget,
Szumátra, Jáva, Borneó, Celebesz.
Gyűlnek az emlékek körém.
Hullámok hátán „kis barátom” hozza őket:
              a Napsütötte Évek!
Narancsszín-hajnalok hazája, Algéria.

Igen. Én változtam csak.
Dundi gyerekből anya lettem.
Téged úgy látlak, deresedő halántékkal,
mint régen, ahogy mesélsz:
okos Odüsszeuszról, aranyalmáról,
trójaiak, görögök sorsáról,
Nyusszancs Baltazárról, Boldizsárról
és Tobler Tobiról.

S aztán a kamaszkor –
ki szereti Babitsot,
s vajon Aragon vagy Apollinaire az első?

Megadhatom-e, ha nem is ugyanígy, ugyanezt,
a kislányunknak?
Fehérvár szép.
De hol van itt rét, sárkányt eregetni?
Patak, ahol rákászni lehet,
s napraforgót szedni, pipacsot, búzavirágot?
Mit adhatok majd én neki?
Magamból azt, amit én kaptam – Tőletek.

Azt mondod, megbocsátás.
Nem értem.
Hogyan bocsássak én meg?
Csalódást okoztam,
s ha nekem jobb is így, biztosan fájt.

Hiszen tudom már,
mennyi mindent vár az ember,
ha gyermeke születik.
Hogy majd minden álmát-vágyát Ő valóra váltja!
De hidd el, boldogabban élek így.
Ugye ez a fontos?
S őrzöm a békét,
most már csak a magam békéjét,
s ameddig tudom, Orsiét.
Aztán ő is felnő,
elragadják tőlem az évek.
Hát mondd, ez miért szomorú?
Magadra maradtál?!
Én tudom, nem így van.

Ez a versféle irkafirka napokig készült.
Ha Orsi alszik, akkor van időm.
Ha felébred, játszik, vele kell lennem,
beszélni, mesélni sokat,
elmondani mindent a világról,
erről a nagy-nagy csodáról.
Látod, ilyen a szülő-szerep,
örökül kaptam Tőled, Tőletek,
folytatni kell.

(S hogy vidámabb legyél, mesélek Neked is, egy kis mesét,
régen tanultam, valahogy így: 

            „Egyszer volt egy kicsi bolt,
                    fogkefét is árultak ott,
                            de a fogkefe elfogyott…”)

1981.július 13-17.