Adieu

2007. május 15.
23:55:51 

AVE ATQUE VALE

 

Tavasz van s aztán a nyár s az ősz jön.

Szeretteim, látjátok: készülődöm.

 

Bohém voltam, néha talán pojáca,

de készültem erre az utazásra,

 

s most összeszedve maradék erőmet,

mutatkoznék bátornak, erősnek.

 

Nem szent, nem hős – de nem akárki voltam,

fellegben járva nem egyszer botoltam,

 

jutott időm, és mennyi tévedésre

- s mentségül, jaj, a jó szándék elég-e?

 

Volt részem itt a jóban és a rosszban,

lázadtam és rímekkel hadakoztam,

 

és lobogok még néha most is, égek –

- bár tudom már a végső vereséget…

 

Csak arra kérlek, ha majd meghalok,

miattam s értem sose sírjatok!

 

Nem fontos, hogy maradjon rólam emlék,

csak az: hirdettem az élet szerelmét.

 

Ti, tudjátok bár nem kevés hibámat,

szívetek nékem mégis megbocsáthat.

 

Jó volna hinni most a túlvilágban

s hogy arcotok onnan majd újra lássam

 

de nem maradt már más vigasztalásom,

csupán az, hogy tán késlekedik Kháron.

 

Adieu! Farewell! Isten véletek!

Rátok hagyom az egész életet!

 

1985.április 21.

*(Elhangzott 85 .május 16-án a ravatalnál. Köszönet Kézdy Györgynek, itt is, annyi év után is, hogy elszavalta.)
2021. május: *Kézdy is már odaát...:(

Május 16....

2007. május 15.
23:22:30

A régi blogból:

Sokszor eszembe jutott ez az önéletrajz cím: Bevallom éltem

Most eltérek a régi blog hű felidézésétől és azt a régi bejegyzést ki szeretném egészíteni, szomorú hangulatú soraimat kicsit enyhíteni és idekapcsolni a jelenbe. 

Az elmúlt hetekben, teljesen véletlenül és váratlanul akadtam rá és "beleszerettem" egy dalba. Nerudához kapcsolódik, íme:

https://www.youtube.com/watch?v=nWzMHVgSMSc

Neruda ifjúságom kedvenc költője volt, és Apám még a halála előtti órákban is (-bár valószínűleg nem nagyon hitt benne- ) a magyarra fordítását* tervezte, fordítói tehetsége és gyakorlata adott volt, spanyol nyelvtudását pedig a klinikán megismert chilei orvosnő segíthette volna.

Nerudát mindketten szerettük, ellentétben Aragonnal. Nagy vitáink voltak Aragon vs. Apollinaire témában.😏
S mit ad a sors, ahogy kicsit utánakutakodtam a napokban Jean Ferrat dalának, kiderült, pont egy Aragon vers az alapja a dalnak. (Kár, hogy nincs itt Apám, aki lefordítaná az eredeti verset és a dalszöveget is. De abban biztos vagyok, a zene neki is tetszene. 😊)

Sok éven át velem volt két idézet, az egyik Apollinaire Búcsúja, a másik Neruda versrészlet.

"Letéptem ezt a hangaszálat           "Bár messze tőled,
Már tudhatod az ősz halott               félig a te embered, a te földed
E földön többé sohse látlak                maradtam én tovább is,
Ó idő szaga hangaszálak                    s egy tavasz, ím,most újra messzetűnik.
És várlak téged tudhatod"                    A te virágaidba burkolóztam.
                                                           a te győzelmed simul homlokomra
                                                             s benned élnek gyökereim tovább is."

Hát így érnek körbe/össze a dolgok.
(*Neruda életrajzát már lefordították előzőleg, csak 85-ben még nem volt se gugli-barátunk, se wifi a kórházakban...)

Az utolsó kikötőben

2007. május 14.
22:40:57

FÖLDNÉLKÜLI JÁNOS PARTRASZÁLL AZ UTOLSÓ KIKÖTŐBEN

JEAN SANS TERRE ABORDE AU DERNIER PORT 

                   „Quelle est cette cité sans souvenir?”

 

Partraszálltam hát     Földnélküli János

Itt volt a város és a kikötő

Azt hittem hogy még van közöm e tájhoz

Az órák állnak     Poshad az idő

Emlékeimet sűrű köd borítja

Felhőben állnak mind a hegyfokok

Sosem jössz rá hogy mi a titok nyitja

Te mindig csak a tengert siratod

Zörgethetek a múltak kapuján a

rozsdásodó zárt láncos lakatot

A jelszót már csak a sirály kiáltja

A háztetőkön az eső kopog

Az évek füstként gomolygó ködében

elimbolyognak az árnyalakok

Vértelen arcok     Ellenem vagy értem

Az ajtót tán még rájuk nyithatod

A kikötőben ott áll még a bárka

de csak a szél jár lenn     Kihalt a dokk

Ó bátor szívek szép vértanúsága

Lehetnénk talán itt is boldogok

A hullámok örök liturgiája

Zsolozsmáznak a mormoló habok

*Hűlt kontinens a múltad     Partfokára
lidércek szállnak     Csillag nem ragyog

(*Hűlt kontinensek ködült partfokára
lidércek szállnak     Távol fároszok)

Tenger...

2007. május 14.
22:39:13 

6.

A TENGER SZÍNJÁTÉKAI                                    

Ez hiányzott eddig az életemből:
a pihenés a rohanás után,
a tenger, amely álmosan dereng föl
s nem szól hozzám, nem szólít meg, csupán

jelenlétével nyugtatgatja lelkem,
örök kérdezőt, mindig-lázadót,
hogy végre már a lényegest keressem,
feledve képzelt és látszat-valót,

hogy színjátékát nézzem a haboknak
s a fénynek, amely mindig változó:
kékesszürkéből zöldeskékbe olvad

és higgyem, van reinkarnáció –
megszülethetek újra s mediterrán
partok nyugalma dajkál és nevet rám.

Angolok

2007. május 10.
22:30:38 

COVENTRY PATMORE. THE GOLDEN AGE

AZ ARANYKOR

Szemem, mint édes álmon át,

a múltba újra visszalát,

amikor még mint kisgyerek

bolyongtam be a berkeket.

Hűs bérci szél szememről ott

leoldott minden hályogot,

míg áhítattal, hirtelen,

fény gyúlt a múlt emlékeken.

Láttam megint, mint akkoron:

búzásszekér jön az úton

s a szilfák ágán ott lobog

emlékül a sok szalmabojt;

este kigyúl a sok százszorszép

a pázsiton, mint csillagkép;

glóriás minden liliom

s a dombon fenn a szélmalom

szárnya, míg vadul elsuhan:

mágikus árny száll a rozson;

a csalitosba rejtve /nem

dúsabb a koldus álma sem/

a puha, pelyhes kis rigók:

öt sárga kis csőr tátogott;

cigányok: egész nyáron át

virítottak, mint mákvirág;

s a tél jön: fagy, zúzmara, hó,

galagonya, csipkebogyó;

a hó tündér-káprázatát,

sokarcú folyónk, a Támárt,

hol víg vitorlák raja száll

fel és alá a városnál

s ami mindennél édesebb:

felcseng sok régi éneked.

Így önmagamba látva s túl

a hegyeken, újra kigyúl

és káprázatként itt lobog,

gyerekkor, szép alkonyatod.

- Ezt nézi, mint rossz éjeken

a pásztor fenn az Alpesen,

ha közel már a pirkadat,
a felrózsálló csúcsokat.

Balladák - Universitas

2007. május 10.
22:27:34 

BALLADA A SZEGÉNY MEDIKUSOKRÓL

melyet néhai jó Francois Villon mester modorában írt egy bánatos medikus,
midőn társaival együtt a szigorlati amnesztiát várták … de hiába …

Csak ballagunk az utcán meg-megállva,
eső szakad nyakunkba, fú a szél,
bemenjünk-e ma előadásra?
Bolond az élet biz, és mit sem ér.
Az ember hallgat, dünnyög, nem beszél
s ha gondol is tán valamire: fáradt,
csalódott már és nem színez magának
fényes jövőt, szigorlatozni nem mer,
unatkozik szörnyen és vegetál csak
korgó gyomorral és üres zsebekkel.

Nem így volt ám ez régen, hajdanába’!
Vidámak voltunk, pajkos kisdiákok,
szívünkben, hej, tüzes szerelmek álma
s szemünk a zengő, kék egekbe látott.
Jövő ködét kutattuk: vajh mi vár ott?
A pénz, a dal s az asszonyok szerelme?
Kamaszkedvvel, vidáman füttyögetve
csatangoltunk, csillagos, víg szemekkel.
S most itt állunk, mindünknek bús a kedve,
korgó gyomorral és üres zsebekkel.

Most talpalhatsz, futkoshatsz jobbra-balra
s a katalógust is kifoghatod,
betonozhatsz, seggelhetsz ébren-alva
s mégis lebuksz. K.rva szigorlatok!
Ifjúságod apránkint elb…od:
BCG.oltás és rohambrigád
s vajjon kapunk-e új amnesztiát?
Az élet biz így nem fenékig tejfel
s káromkodunk egy jó litániát
korgó gyomorral és üres zsebekkel.

Ajánlás

Herceg, a refrén mindig visszatér,
csak így vagyunk, bármit próbál az ember:
tengünk-lengünk s az élet mit sem ér
korgó gyomorral és üres zsebekkel.

Anyák napi köszöntő

2007. május 6.
19:17:22 

RHYMES TO MY MOTHER

                        on the mother’s Day

Hálás versem köszöntsön Téged                    

Anyák Napjának ünnepén

és mint ujjongó, édes ének,

mit csalogány zeng rejtekén,

szárnyaljon csillogó egekbe

derűs, tiszta és víg dalom,

lopjon vidám fényt szép szemedbe,

hessenjen el bú, fájdalom

messzire, mindörökre Tőled

s kísérjen, ami mindennél erősebb,

végtelen, gyengéd szeretet

s aranyozza be életed.

 

1950.május 6.

A mottó: újra, ugyanaz

2007. május 5.
18:29:49

BUONAROTTI-SZONETTEK

 22. LA NOTTE

                „Caro m’é ’l sonno e piu l’esser di sasso,
                                  mentre che ’l danno e la vergogna dura”**

Üzentél nékem, Gianbattista Strozzi,
aki az Éjt ellenem vallatod.
Te is tudod jól, hogy megfutamodni
lehetne bár, de én nem akarok.

Ha menekülök: csak a hallgatásba,
a szenny s a rontás esztelen korát
úgy élve túl, hogy szép vértanúságra
ne hurcoljanak el az ostobák. 

Minden művem magamból szakítottam,
a sors szobrászként vésett, kalapált
- s torzó lettem. Éjszakában lobogtam

. s álmom őrzi már csak a fáklyaláng.
S amit elkezdtem már építeni?
Jön egy Bramante és befejezi

                                *********

Giovanni Battista Strozzi: Vers Michelangelo szobrára, az Éjre és Michelangelo válasza Apám több versének mottója, ezért szerepeljen itt az eredeti két vers és Faludy csodás fordítása is:

Giovanni Battista Strozzi

La Notte che tu vedi in sì dolci atti                    
Dormier, fu da un Angelo scolpita                    
In questo sasso, e perché dorme, ha vita.           
Destala, se nol credi, e parleratti.                        

*

Michelangelo

Caro m'è 'l sonno, e più l'esser di sasso,
mentre che 'l danno e la vergogna dura;
non veder, non sentir m'è gran ventura;
però non mi destar, deh, parla basso.

Párvers

Vers Michelangelo szobrára, az Éjre

Ez itt az éj Zord angyal keze véste.
Az égből jött hozzánk, nem földi test.
Alvó szobor, mely vár az ébredésre.

Érintsd ujjaddal és beszélni kezd.

Michelangelo válasza

**Aludni jó: jobb lenni béna bálvány,
a szenny s a romlás esztelen korát
nem látni s így heverni, néma márvány -
ne nyúlj hozzám. Menj csak tovább

Faludy György fordítása

Ötvenes évek

2007.május 5.
18:27:13 

HAZÁM

          „mentre che ’l danno
                    e la vergogna dura”

                                            Michelangelo 

I 

A terror és a diktatúrák
korában, költő, mit tehetsz?
Most bársony őszök fénye hull rád
érlelve késő rímedet s

káprázatos színekben égve
hullámzó dombjainkon át
a közeledő tél elébe
menetelnek a fák.

A táj felett e délutánon
s szívedben is, mint könnyű álom,
békés napok csendje pihen

- de városodban odalenn
éljent kiált a tömeg gyáva,
barbár és aljas zsarnokára. 

II

Hazám, hazám! – a bánki szózat
fortissimója zúg feléd:
aki látta sok árulódat,
hogy rejtse égő szégyenét?

Mert megcsúfoltak és eladtak,
börtönünk vagy már, nem hazánk,
tömlöce lettél tenfiadnak
kit sorsod hű szerelme bánt.

Nézd vezetőid árulását
amint a börtönök s kaszárnyák
közt árulnak népet s hazát –

s nézd a néped: mint a kushadó eb
lapul, a többség áruló lett
- s már nem is szégyelli magát…

III

Hol hát a szó, mely felriassza
a jobbakat, hogy látva láss?
Hol a tükör, mely megmutatja:
mily nagy a szégyen s pusztulás?

Nincs hang, amely izzó haraggal
szórván shakespearei szitkait
perelne még e tunya haddal,
riasztván aljas álmait?

S az árulók, a rongyok, cenkek,
bitangok és züllött fegyencek
kavalkádjában van-e még

aki ezt hallani nem fél s ki
egész gyalázatában érzi
hazája s népe szégyenét?

IV

A terror és a zsarnokságnak
korában költő mit tehet?
Sikoltsd, kiáltsd a nagyvilágnak
- hisz vannak még kik értenek

s kiknek még él a hit szívében –
segítsetek, segítsetek!
Lesz még, ki halljon és megértsen
és ki – olvasva versedet –

látja, hogy az őrült napokban,
míg gyűlölet lidérce lobban
s fölébünk nő a rémület,

e fenevadak dzsungelében,
osztozva népük szégyenében
éltek még igaz emberek.

V

Mire e verset befejeztem
lilába vesztek a hegyek
és a lágyölü völgyeken lenn,
mint imbolygó kísértetek

suhantak el az esti árnyak
s nőtt a sötét – s a rémület
a lelkekben – s az esti tájat,
mint feledés az éveket,

elöltötte a sunyi éj, a
nagy középkori éjszaka,
hol a borzalom szakadéka

felett a szellem egymaga
virraszt csak és tetemre hí
az áldozatok jajszava

titeket, ti dúvadak, a
hatalom gaz őrültjei!

VI

Kaszárnyák közt és börtönöknek
árnyában így él nemzetünk.
Önnön hazánkban száműzöttek,
ím újra pusztulunk, veszünk!

Költők, akik még éltek itt e
hitvány és gaz hatalmasok
között: vegyétek versetekbe
e szégyenletes korszakot!

 -----------------------------------

Mint hajótörött a palackját
vetem panaszló versemet
e mocskos század szennyvizébe

hogy fénylő partodat elérje
jövendő, boldog évtized
s köszöntse jöttöd
                               emberi szabadság!

 

1950. november 7.

Havera méra bávatag

2007. május 5.
17:02:58 

A HÉT HARAMVAZÁT BALLADÁJA

Ki voltam elte körficam talából
hamar ha magna: hét haramvazát.
Telek taszára tülkő torba távól,
hasán ha tarba: hűlő hebridák.

Karám kuruttya, koszorús kufárok,
a pempő sampja méla trikkelő,
te is baringasz: nil nisis divinum
- mérsékelt égöv: elviselhető.

Avoz laborba mék, ha elkeserni,
nevem szeremte, serte-perte pék,
a sampák álma fulkó gyertya, semmi
s ha gáma nem dol, akkor én se mék.

Ajánlás

Karó barangja, borba porkolábja,
vakarcsok vartya, morgó Belzebub:
faros fütyöngő balgatag világra
ki nyitja-csukja méga a félkaput.

Folytatás...

2007. május 5.
11:15:55 

RÖVID VERS ORSIKÁMNAK CSIGA JEROMOS

HÁZASSÁGÁRÓL

Orsi, drága kisunokám,
ismét írok teneked,
versben írok, rímben szólok,
tán így jobban szereted,
szeretettel küldöm néked
ezt a rövid levelet.

Jeromosról, úgy-e, írtam?
Tudod, ő volt a csiga,
akit egy kirándulásról
hoztunk a múltkor haza
és akinek a plafon volt
sokáig az otthona.

A Jeromos szomorú volt,
unta magát, de nagyon,
unalmas az egyedüllét,
unalmas volt a plafon
- úgy gondoltuk: segítünk mi
majd a csiga-bánaton…

Hoztunk neki feleséget,
egy csinos, kis csiga-lányt.
Hátán háza: hozománya,
és hozza a hozományt,
bár tudjuk, hogy Jeromos
hozományra rá se ránt.

Látod, Orsi: Jeromosnak
akadt, íme, társa már
s csöndben él a teraszunkon
azóta a csiga-pár
- és téged vár mind a kettő
Orsi, téged idevár…

Gyerekvers

2007. május 5.
11:01:14 

CSIGA JEROMOS                        

Orsi, tudod mi újság
van mifelénk most?
Hoztunk haza egy csigát,
Csiga Jeromost.

Mamid fogta Jeromost
Hammaditban, kinn –
nincs rajt semmi különös,
színe csiga-szín.

Hazahoztuk: ha kutyát
nem tarthat Mami,
mégis legyen legalább
itthon valami,

egy élőlény, akivel
beszélgethet, ha
unalmas a délelőtt
és van bánata.

Káposztába ágyazott
meg neki Mami
s elaltatták Jeromost
szelíd szavai:

’Aludj, csiga, aludjál,
álmodj szépeket,
háziállatom te vagy,
kutyám nem lehet…”

El is aludt Jeromos
künn a teraszon
- de aztán, mit gondolsz, mi
történt egy napon?

Hűlt helyét találtuk csak,
eltűnt Jeromos
- szomorú volt Mami,
nagyon bánatos.

Szerencsére, csakhamar
felfedezte: a
plafonra mászott fel és
ott van a csiga.

Azóta a csiga ott
él a plafonon,
házzal, fejjel lefelé,
künn a teraszon.

Jövő nyáron, ha kijössz
Béjaiába majd,
meglátod, ott lesz-e még…
Nehogy levakard!

"Őrizd görcsösen az emlékeid"

SKIKDAI ALKONYAT                                        

Nézz, nézz a fénybe. Az öböl fölött
fehér fátyolként terül szét a köd,
míg odafönn, a hegyek ormain,
lilára válik már a rózsaszín
s valami káprázatos, szertelen
játékba kezd a fény s az ég velem.

Vésődj agyamba, ritka este, te,
szép alkonyat eltűnő remeke
- s az emlékezet úgy őrizze meg,
híven idézve majd, e perceket,
mint ritka lepkét régi kőzetek:
szárnyaikban finom erezet,
ez az egyszer-volt, törékeny remek,
rejtve, lapulva századokon át
hirdeti a szép örök igazát…

Mert ami most jön: naptalan napok.
Elfeledünk majd fényt, eget, napot,
Mocsok borít el mindent, ami szép,
a rajongást, az ifjúság hitét,
kócsagröptű, tündöklő álmokat,
szép szerelmeket, szelíd vágyakat
- s üres kezekkel, kopár ég alatt
várjuk a számonkérő szavakat,
mikre felelni, s igazolni kell,
hogy életünket hogy herdáltuk el…

Mert hitvány ez a kor. A szellemet
lealjasítják cenkek, stréberek;
buzgólkodnak a sunyi besúgók,
a gyáva talpnyalók, képmutatók,
és glóriával a fejük felett
látod a megdicsőült spicliket.
A förtelem Walpurgis-éje ez:
nincs már köze senkinek, senkihez
s ha akad néha még egy hű barát,
torkára fojtják hitvalló szavát.
Hamis hiteket hirdető papok
szavalják a betanult szózatot;
a rothadás fémjelzi ezt a kort,
kiütközik testén a hullafolt,
a tettre gyáva gyengék serege,
hívő, kinek nincs miben hinnie,
torz szándékok és aljas módszerek,
elvetélt hitek, színlelt kételyek.

Korcs Cézárok s galád hatalmasok
Közt életünk, jaj, mivé változott!
Ez a gerinctelenség százada,
hol az ember embernek farkasa.
Magad maradsz, pompéji katona.

Látod, nem marad más vigasztalás,
gyarló létünkre vélt igazolás,
mint ez a hamar eltűnő varázs:
fények játéka, illó alkonyat,
emlék-idéző, megkopott szavak,
pár kedves arc, egy dallam – elfakult
vásznak színén a darabokra hullt
idő szilánkja: pár maroknyi múlt.

Nézd hát az ég eltűnő fényeit,
fénytelen sorsod égi jeleit.
Emlékké vált már ez az alkonyat,
Agysejtjeidbe rögzítve marad
- s nincs isten, ember, törvény, rendelet,
aki belőle bármit elvehet!

A nap lassan a hegy mögé bukik.
Őrizd görcsösen az emlékeid.

Ehhez a vershez nincs dátum 2007-ből. Pedig a blog indulásakor talán épp az elsők között volt, mégis lemaradt a visszaszerzettekből ez az egyik szívemnek legkedvesebb. A vers is, Skikda is, a felejthetetlen philippeville-i nyár emlékei. Amikhez ragaszkodom, őrzöm őket, vigasztalásul, hisz nem maradt más...

1985.május 4.

2007. május 4.
23:37:09

Levélrészlet: 

„Aztán az a csupa vicc, csupa tréfa április 1., az összeomlás napja lett. Jancsi a vérképéből diagnosztizálta az akut myeloid leukémiát. Mit írhatok még erről? Budapest, I.sz. Belklinika, ahol megpróbálkoznak a lehetetlennel, de hiába. Anyák napjára, szinte a karjaimban elaludt örökre. Élt 57 évet.”

(Éjfél előtt aztán csengett a telefon.Legyél erős!- így szólt az anyai „utasítás”. Próbálok, azóta is, legalább annak látszani.)  

Pacsirtaszó

2007. május 4.
23:27:31 

A HAMMAM-MESKOUTINI PACSIRTA            

Végig, míg jöttünk Hammam-Meskoutinból,
a magasban pacsirta csattogott.
Az ég gyászolt: bíbor-violában
búcsúztatta a hanyatló napot.

A fordulónál szembejött a táj és
valószínűtlen túlvilági fény
derengett fel a kocsi belsejében
s Laci szelíd, tűnődő arcívén.

Senki sem szólt. A motor zümmögése,
félálomban, alig volt hallható.
A szürkületben olyan volt a táj, mint
acheroni, borongó vízió.

Az égen lassan már feltünedeztek
a furcsafényű, ferde csillagok
- és fenn, a nap bukását nem siratva,
egy önfeledt pacsirta csattogott.

Afrikai varázslat

2007. május 4.
22:03:53 

LEVÉL IDEGENBŐL

Mit írhatnék neked, távolszakadt barátom,
kit jól ismert vidék dajkál, mint hű fiát?
Amíg fogalmazok, a fátylas szemhatáron
vigyázba merevednek a karcsú pineák.

A precíz rendező, az alkonyat, az égre
kitolja sorra mind szokott díszleteit:
félhold és néhány csillag kerül a balközépre,
ciprusok, szikla, kaktusz – de mindez nem segít.

Otthont-idéző este lopakodik a tájra
s mikor a hegy mögött kilobban már a nap,
a tékozló fiú szakadt daróc-csuhája
szorítja mellemet, borítja vállamat.

Hogy készülődtünk egykor – tíz vagy tizenöt éve? –
délkörök rácsa közt szűknek tűnt a világ…
A Dóm előtt, a téren, a május-éji égre
milyen térképeket rajzolt az ifjú vágy!

Amíg itt kopogok a pelyhező homályban
megvillan újra száz szétpattant buborék:
kalandok, utazások, mint meg-nem-írt sagákban,
lám, itt van most előttem – de most már nem elég…

Itt vannak szinte már tapintható közelben
a pálmák közt búvó, legendás városok
- úgy mondom ki nevük, a szemem meg se rebben,
a délibáb fakó, a varázs megkopott.

Elmondom sorra mind a mágikus igéket,
idézve újra s újra, erőtlen Prospero,
az ifjúság kalandját, az álmokat, az évek
ködfüggönyét cibálva, mint mohó utazó:

Bou Saada, Biskra, kapui Kantarának,
tikkadt toroknak hűs korty, Sétif, El Gólea,
csengői kincsvivő, szomjanhalt karavánnak:
Djidjelli, Timimoun, Laghouat, Ghardaia…

Hiába, mind hiába! Nem fog már a varázslat,
palackjából a szellem már régesrég kiszállt
és ahogy gyülekeznek köröttem az árnyak,
úgy foszlik semmibe szép arcod, ifjúság…

Álmodozások kora?

2007. május 4.
21:41:16 

SZONETT AZ IGAZSÁGRÓL ÉS AZ ÁLMODOZÁS

GYAKORLATI ÉRTÉKÉRŐL

Mondom magamnak, évek óta s százszor:
vedd tudomásul már a tényeket!
Itt álmodozhatsz csak az igazságról,
de a jószándék kátyúba reked.

Amit vártál, nem az jött el. Ez más kor,
itt a tanulság marad csak neked.
A belső hang, ha még nagynéha rádszól:
tudod már jól, hogy mi van – s mi lehet.

Álmodozó vagy. Lázadozó voltál,
de jól tudod: ez fabatkát sem ér.
A dóm leomlott, rombadőlt az oltár,

csal látomás volt – de az elkísér.
Dudva és gyom közt nehéz nagyra nőni.
Az éveink: álmaink temetői.

Kamaszkori borongás

2007. május 4.
21:33:39 

PANASZ

Ragyogni vágyol – s nincs, ki rádtekintsen,
csókolni – s nincs, ki ajkát felkínálja,
kalandra – s életedben semmi nincsen.
Hiába égsz: magába hull a máglya.

Szivárványt néznél – szürke ködbe rejti
előled magát a drága nap,
tekintsz tükörbe – arcod elfelejti
és jel utánad semmi sem marad.

Oly idegenek emberek és tárgyak,
élted köröttük úgy kering tova
mint forgószélben fonnyadt őszi lomb.

Titkuk megtudni nem fogod soha,
mert nincsen szó, hogy titkukat kimondd
- az égi tűz benned hiába lángol.

S ha elmégy majd és őket itthagyod
- sírod felett a sápadt csillagok –
élnek tovább s nem érzik, hogy hiányzol.

 (1944)

Romok között

2007. április 26.
20:09:03 

TIDDIS                                                        

Vízmart köveken, vörös falakon

ezüst sávként csillan a csiganyom.

A romok közt okos állatok

vertek tanyát, madarak és gyíkok

s a fellegekkel dunnás őszi ég

melengeti a hűlt tüzek helyét.

A Forum kopott kockakövein

visszhangtalan koppannak lépteim:

rezzenéstelen, üvegszerű csend

fogad engem, a vándor idegent.

Itt dolgoztak a régi mívesek,

agyagmintázó, szorgos mesterek,

az Urbstól távol, itt, a sivatag

szélén születtek kezeik alatt

nemzedékeken, századokon át

a kancsók, korsók, urnák, amforák.

Hány hadmenetből tértek ide meg

a sebesültek és a győztesek?

Otthont keresve s találva hazát,

hány ölelte elhagyott asszonyát?

Éltek, szerettek, temetkeztek itt,

ránkhagyva kopár sorsuk díszeit:

honvágyfaragta oszlopok sorát,

melyen a virág Rómát imitált;

a színesmázu, égetett agyag

peremén a kanyargós vonalak

meánderét, e naiv vallomást,

életükre a vélt igazolást,

s tanúságként, jövendő századok

vándorainak, intő szózatot.

Milyen hordák, kabylok, berberek

dúlták fel itt e csöndes tűzhelyek

szentélyeit? Hány század törte szét

a fazekasok színes cserepét?

Az utakon pár tikkadt fűcsomó,

kiszikkadt, szomjas vegetáció

s meg-megborzong egy satnya fügefa,

mint aki tudja: meg kell halnia.

A századokat percek temetik,

szél söpri el az élet jeleit.

 

Ennyi maradt: az üvegszerű csend,

néhány csont a sírokban odalent

és szanaszét, rombadőlt otthonok
négyszögében a cserépdarabok…

Hetényben visszavonultan

2007. április 26.
19:43:05 

ÉNEK A SÖTÉTBEN

Éjfél felé micsoda vallomásra

biztat a magány  Künn a köd cibálja

s meg-meglibbenti lámpám fénykörét

Így gyűlik lásd az emlék most köréd

Hajdanvolt társak régi jóbarátok

arca villan az ablak üvegén

A láng kihunyt   Pislákol a zsarátnok

Mi mindent kell hogy még elmondjak én

Ki emlékszik az első szerelemre

Féltett sejtelem   Titkolt zsibbadás

Rímet ki mond a konduló nevekre

Szelíd őrület   Szép ámokfutás

Ballagj ma éjjel újra iskolába

Álomvilág ez   Holdsütött vidék

A fordulónál visszaint a drága

Nyúlj hát utána   Fogd meg a kezét

Fák derekán a neved kőbevésted

Rákot fogtál a zuhogó alatt

Nemcsak olvastad: élted a meséket

Füttyszóval hívtad a madarakat

 

Hol vagytok régi kamaszkori lázak

Barátok   Társak jóban és a rosszban

A jószándékra van-e még bocsánat

Álmok amikért rímmel hadakoztam

 

Sosem-volt kincset rossz helyen kerestem

Lidércfény csalt a Réka-vár felé

Pogány imámra válaszolt az isten

s nem tudtam hogy a válasz istené

 

Magam sirattam mindig   Holtomiglan

Tenger partján és templomok kövén

Boldog is voltam néha álmaimban

Csillag vezérelt   Vagy csak hittem én

 

De torzó lettem   Azzá tört e század

Kiáltás melyre senki sem felel

Lázadó aki maga ellen lázad

Sötétben él   S magának énekel

Vissza az ifjúkorba

2007. április 26.
19:03:06 

 RÉGI KÚT

     Látod: esténként erre jöttem el.

A kútnál pár percre megálltam és felnéztem

a vakító fényű csillagokra.

                                         Fiatal voltam

és szerelmes. A meredek út előtt
megpihentem

és lehajoltam a vízsugárhoz

pár hűsítő kortyért. Ilyenkor a kedves

csókjaira gondoltam, nedvesen fénylő

ajakára, meleg karjaira és a víz jóíze

csókja ízével számon elvegyült.

 

      Már régen jártam erre, az út sem a

régi többé: pár új ház egészen

más képet ad a térnek. Zavartan

hajlok le: talán a víz még felidézi

hosszú évek távolából szerelmesem

rég kihűlt csókjait és gondtalan

éveim csillagát: tündér ifjúságomat.

 

1945