Anyák napja, 1950

 

KÓRHÁZI RÍMFORGÁCSOK

LÁZ

Lázadó voltam eddig s lázadás,
a szó mutatja, mindig láz-adás.
Nem lázonghatok immár láz-adón:
most fizetem a sorsnak láz-adóm.

*

VÖRÖSEK ÉS FEHÉREK

Stendhali cím: vörösek és fehérek,
nehéz csaták és jaj, kemény remények.
Sorra hullanak el seregeim
- s ti ellenem fordultok, sejtjeim?

* 

THE PRICE OF LIFE

The price of Life was allways Death,
you did know this – and nothing less.
The truth is killing like a knife:
Death allways the price of Life.

*

SONNENUNTERGANG

Abendschimmer von einer Märchenferne:
siehe wie langsam sinkt die schöne Sonne.
Ich möchte bleiben, ich geh’ noch nicht gerne.
Warte, Seele! Bald leuchten auf die Sterne.

*

Az életemért tán harcolni kell még,
igénybeveszem hát szíves türelmét.
Mi rajtam múlik, megteszem örömmel
s ha harc, hát legyen foggal és körömmel.
(Sajnos, nem realizálható tézisem:
ínyem feltörte a protézisem…)
 
                            *

Mit kezdjek egy akut leukémiával?
Erről is írjak tán egy balladát?
Aki a sorssal szembenézve vállal
komédiát, s ha kell, tragédiát,
költőnél több, megérdemli hogy ember
rangjára méltó lény lehessen itt,
magát becsülve végig türelemmel
viselje s játssza el szerepeit

Régi blog: 2010. április. 9
21:13:12

Téli alkonyat

LES OMBRES D’HIVER

L’hiver m’attaque déjà    Voyez-vous mes frères
Colers de mes amours     Amour de mes coleres

Que de faire ici-bas     Toujours les justes qui tombent
Ce n’est qu’une noyade dans des marais profondes

Il ne me reste rien que de chanter tout bas
des rimes qui me protegent contre les quabbalahs

que de porter chaque jour colliers de misère
béni par mon sort dur d’une gloire éphémère

Sur la voie lactée parmi les étoiles
je me rappelle encore les visages les voiles

les ombres de jeunesse pas encore oubliées
Mes amies de jadis     Déesses de destinées

Régi blog: 2010. november 27.
20:31:21

Az íróasztalfióknak, a 80-as évekből...

TRIPTICHON POLITIKON

MEDÁLIA

Kitüntettek, mert harminc évig
hirdettem, mint megszállott látnok,
hogy egyszer  majd még győz az Eszme
és megteremt egy Új Világot,
melyben emberként lehet élni,
s boldogok lesztek, proletárok.

Harminc év múltán körülnézek:
ronggyá foszlottak mind az álmok,
cégérnek használják az eszmét
a pöffeszkedő kiskirályok
- és szaporodnak gombamód a
fixfizetéses messiások.

Harminc év múltán kissé lassan
és nehezen is térek észre
- de álmaimból felriaszt a
teenagerek trágár beszéde:
folyik a lumpenproletariátus
bővített újratermelése…

*

TŰNŐDÉS

Szűk-agyúak és törpe-népek
álmaim sorra kaszabolják.
Ide is kár volt megszületnem!
Nem érdemel meg ez az ország.

Bár nem szerződtem messiásnak,
szeretem és szánom a népet.
Ha ilyenek a vezetői,
hogy él meg újabb ezer évet?

-és vajon, milyen ezer évet? 

*

GAZDASÁGI VÁLTOZÁSOK

Új fejezet az osztályharcban:
mindenki beszállhat a ringbe!
Költséges az állami szektor?
Rámegy a nép gatyája, inge?
A szocializmus építését
adjuk ki hát gebinbe!

Régi blog:2010.november 12.
22:17:15

Kiáltás

KI MENT MEG ENGEM

Már botladozva, néha, meg-megállva
egy pillanatra, jár, csak jár tovább
e zaklatott szív. Bordáim börtönrácsa
bezárta rabját. Kemény porkoláb,
kegyetlen élet: nincsen kegyelem?

Sikoltva szólok: mindig szállni vágytam
- de nem repít már semmi szerelem.
Ki ment meg engem? Hol vagy, drága társam?
Árnyak lopóznak már a szemhatárra,

a lélek végső jeladásra vár.
A szívemet keményen markolássza,
kegyetlen kézzel fogja a halál.

Régi blog: 2010. július 12.
10:43:48

Kézenfogva. 1963. szeptember 1.

ISKOLÁBA INDULÓ KISLÁNYOM KÖSZÖNTÉSE

Elmúlt a tavasz meg a nyár is,
elszálltak a felhők göndör barikái az égről.
Rozsdásodnak lassan a fák,
csillan a szeptemberi fény.

Elszálltak a gondtalan gyermeki évek,
játék és kacagás ideje oda már, kicsi lányom:
jön a munka, az iskola vár.

Az élet robotos menetébe neked is be kell állnod
és a felénk suhanó évek kapujában
új gondok, örömök csapata zsivajog.

Add ide hát a kezed, *
ballagjunk együtt a fényben
- s el ne ereszd sohasem, végtelen éveken át…

Mint a kirándulók lobogó, színes kendői a partról:
integetek teneked, lengetem a szívemet.

Fátyolos, könnyű szomorúság fonogatja körém kötelét:
lassan őszül a táj
s őszülök én is, apád.

*Drága Apukám, ma is, 60 évvel az első iskolai napom után is, fogod a kezem. Senki se látja, én érzem, minden pillanatban velem vagytok Anyával.

Régi blog: 2010.- augusztus 29.
14:14:32 

Talált vers

        

                    

                                ***

Csikorgó napjaim futószalagján járva,
ahol az agy kifárad, ahol a szív kiég,
amikor a szabadság kapuit már kitárja,
hallgatom a vigaszt: a rigók énekét.

Hajnalban, hat felé, harmatos pirkadatban,
álmaim zeg-zugos útjait járva még,
hallom: a bodzafán megint rigódal harsan
s idézi régenvolt éveim reggelét,

Tudom, napjaim homályba hullnak már
s meg-megbotlik szívem, az örök zaklatott,
lapjait sebesebben pergeti rám a naptár
s ritkulnak benne a pirosbetűs napok.

És mégis, mégis: a rigódal hallatára
a lélek újra s újra felszárnyal, nyugtalan.
Nehéz fizetni bár: ez az emlékek ára
- és újra fogadom: nem adom meg magam.

Régi blog: 2011. március 18.
20:02:38

Igaz történet

 

*

                           

REZAZGA MOHAMED BOLDOGSÁGA ÉS HALÁLA

 (R.M. nyomorúsága és halála)

Bizonyára nem véletlen, hogy itt, ebben az idegen országban, ahol ezrek és ezrek vonulnak el mindennap a szemem előtt, egy álomszerűen valószínűtlen, szinte már fiktív lét ösvényein, gyanútlanul topogva az irodalom mezsgyéin, felkínálva esendő sorsukat a megfigyelő szemnek és az írásra mozduló tollnak, hogy itt, ebben az ezeregyéjszakai forgatagban éppen őt, Rezazga Mohamedet választottam írásom tárgyául, ha úgy tetszik novellám hőséül.

(Hogy megérdemli-e a magasabb „novellahős” kategóriába történő sorolását, azt nálam magasabb fórumoknak kell eldönteniük - ha ugyan jut idejük arra, hogy akár Rezazga Mohamed életét, akár ezt az írást behatóbb vizsgálat tárgyává válasszák.)

Mások életük fordulatos kavargásával, örömeik és bánataik tarka szőttesét teregetve elénk, kétes értékű és múló dicsőségük gyorsan halványuló glóriájával tévednek az irodalom ingoványos mezeire – ő halálával fizette meg a belépőjegyet ebbe a külvárosi szenzációkat kínáló harmadrangú panoptikumba.

Amilyen mértékben hatalmába kerít a gondolat, a tárgyválasztás és sorsunk-determinálta kényszer cselekvése, úgy szomorodom el mind jobban, és jobban.

Mindannyian, akik írásra vetemedünk, akarva akaratlan önvallomásaink meg-megszakadó, rapszodikus monológjával küszködünk. A magunk tűnt szerelmeit csókoljuk újra, megszépítve emléküket az emlékezés megbocsátó fényében, a magunk hervadozó bánatának könnyeit hullatjuk el hőseinkkel.

Én is, nyomorúságom és befelé-keseredő megalázottságom, emberhez már méltatlannak érzett kiszolgáltatottságom meg-megsajduló seblázában kapaszkodtam Rezazga Mohamed sorsgyötörte és megszomorított alakjába – példaképet vagy vigasztalást keresve, magam sem tudom… 

Monsieur Rezazga a hegyekből jött, mint az igazi novellák hősei, a ma már balladai homályú múlt idők ködéből. Az Aures valamelyik falucskájából, egy néhány házat számláló duárból indult el a maga kanyargós életútjára, egykedvűen vállalva sorsa csak számunkra meglepő fordulatait, amelyeket mi, a tengeren innen, könnyelműen és kissé nagyképűen kalandoknak is nevezhetnénk. Valaha, néhány évtizeddel ezelőtt fiatal volt, jóképű, életerős. Huszonéves lehetett, amikor elszegődött az olajkutatókhoz. Számlálatlan éveket töltött a Szaharában, a forró homok poklaiban, verte a kegyetlen napfény, tikkasztotta a szomjúság, gyötörték legyek és szúnyogok, vacogott maláriás lázrohamában éjjel egyedül sátrában, kezelték kígyómarás és skorpiócsípés miatt – szóval szinte semmi rendkívüli nem történt vele kezdetben – legalábbis ő nem tartotta annak.
A geológusok jól fizettek és Rezazga szorgalmas volt, tanulékony és kisigényű. Hamarosan házat vett magának és hogy a ház ne álljon üresen hónapokig tartó távollétei alatt, megnősült.

Akila, ahogy ma elnézem, valaha tán még csinos is lehetett, az a gazellaszerű karcsúsággal mozduló, könnyed és mégis félénkléptű, olajosbőrű berber szépség, akit ma már csak nagyritkán csodálhatunk meg, akinek búcsút intő keze már csak rég elporladt költők verseiből hajladozik felénk. Szerette Mohamedet és alig múlt el egy év, megszületett a család szemefénye, Rachid, a Fiú.

Ebben az időben Rezazga már munkavezető volt. Úgy illett hát, hogy autót vegyen magának. Büszke és boldog család voltak ők ezidőben – és Sidi Rezazga Mohamed falucskájának tiszteletben álló és jómódú polgára. Rachidot néhány év múlva Fatiha követte, a kislány, akinek gyerekarcából a korán hervadó Akila mélyfekete szembogara fénylett elő valamiféle sajátságosan bársonyos szomorúsággal.

Aztán kizökkent sarkaiból a világ és Mohamedet is elragadta a hirtelen támadó forgószél.
Besorozták katonának. Ott volt Tubruknál és harcolt El Alameinnél, fogságba került és megszökött, majd megsebesült – de ebben, legalábbis szerinte, még mindig nem akadt semmi különös. Allah akarta így, hát így is történt.

Ami a sebesülést illeti, azt, ha éppen úgy akarjuk, Allah ajándékaként is elkönyvelhetjük. Elég könnyű volt ahhoz, hogy Mohamed életben maradjon és elég súlyos ahhoz, hogy a háborút követő forradalom évei alatt ágyához kösse. Így aztán Allah és a sebesülés jóvoltából a sors megkímélte Rezazgát a legkegyetlenebb és legvérengzőbb évek szörnyűségeitől: a felégetett erdők fojtogató füstjétől, a pincebörtönök éhezésétől, kínzókamrák poklaitól és koncentrációs táborok apokalipszisétől.
A forradalom hétéves gyötrelme után kiderült Mohamed hazája felett az ég: az ország függetlenné vált.
Rezazga az egyszerű emberek mérsékelt lelkesedésével és ösztönös gyanakvásával figyelte a változásokat. Gyanakvása az adott esetben indokoltnak tűnt. A geológusok hajóra szálltak, az olajkutató társaságot államosították. Rezazga állás nélkül maradt.

Nem szerzett magának érdemeket a szörnyű hét év alatt, és hogy érdemeket hazudjon magának, ahhoz nem rendelkezett sem elegendő ravaszsággal, sem a szükséges életbölcsességgel.

A felégetett ország és megkínzott népe lassan tért magához. A gyárak, üzemek nagy része sérülten vagy bezárt kapukkal köszöntötte a függetlenség hajnalát. Kevés volt a munkaalkalom és sok a kiéhezett. Állás ugyan termett bőven, hiszen a berendezkedő új rezsim úgy követte a parkinsoni törvényeket, mint az emeleti ablakból kiugró öngyilkos teste a szabadesés törvényeit. Megürültek az íróasztalok és a párnázott székek, a kisebb és nagyobb funkciók – de ezek csak állást jelentettek, nem munkaalkalmat. Rezazga pedig, születésétől determináltan adottságaival és nem eléggé kárhoztatható szerénységével legfeljebb csak arra lehetett volna alkalmas, hogy dolgozzék.
A munkahely kevés volt, az új rezsim nem volt ment rokoni kapcsolatoktól. Az íróasztalok mellé és a párnázott székekbe az igazi, életben maradott ellenállók, a halott hősök érdemes vagy érdemtelen hozzátartozói és a magukcsinálta ellenállók, az ál-marquistadorok ültek be.
Egy országban, ahol nem ritka a 10-12 gyermek a családban, mindenkinek nagyon sok a cousinje… Rezazgának is voltak, de Allah úgy akarta, hogy egyik se kerüljön be a függetlenné vált új ország gondosan kiválogatott és különben is sokszor változó összetételű vezető rétegébe. A sors komplikálatlanabb sorsot tartogatott Rezazga unokatestvéreinek: sokuk sorsának végére a háború tett pontot, az életben maradottak pedig több-kevesebb szorgalommal túrták az Aures-vidék sovány földjét vagy legeltették a kopár hegyoldalakban néhány ösztövér kecskéjüket.

Kezdetben nem is volt sok baj. Rezazga meghányta-vetette sorsát. A számadás kimozdította sorsa fizikai tehetetlenségéből és egy határozott lökéssel elindította őt és családját életének lefelé ívelő szakaszán, amelyet hanyatlásnak neveznék, ha nem félnék a nagy szavak használatától akkor, amikor egy ilyen egyszerű ember sorsát beszélem el, mint Rezazga Mohamed.
Mohamed eladta az autót, a házat, a kis kertet és búcsút vett az olajfáktól és a kis sárgafalú ház ormain lobogó bougainvillia lila virágaitól, a földes szobák jóleső nyári hűsétől, a kis kút megszokott éjszakai csikordulásától és beköltöztek a városba.

A város nagy volt és idegen. A háború után megindult a falvak feltartóztathatatlan népvándorlása. A karcsú, Le Corbusier álmait idéző bérházak kiszolgáltatottan kiáltották a világba nyomorúságukat, golyóktépte sebeikkel kérkedve, mint az utcák koldusai leprától torz arcukkal vagy legyekmarta sebeikkel. Rezazga elindult munkát keresni, elindult a többi százakkal és ezrekkel, akik helyüket keresték ebben a gyötrelmek közt születő új társadalomban.

Néha sikerült is elszegődnie valami alkalmi trógermunkára, amit nem is akart bevallani családjának, hiszen ő képzett ember volt a geológusoknál: mécanicien. Munkája ritkán akadt, egyre ritkábban és a család tartaléka lassacskán elapadt.
Aztán jöttek a csapások, a sors újabb és újabb galád csapdái és útvesztői, jöttek sorban, egymásután és könyörtelenül.
Először a kis Fatiha betegedett meg. A fénytelen városi odúlakás, a bidonville nyomorúsága, a rossz táplálkozás megtette a magáét. Mikor hónapok múltán végre összekuporgattak annyit, hogy orvosra is tellett, a kislány már vért köpött.
A toubib csak futtában vizsgálta meg a kislányt. Hajnali ötkor kezdte a munkát, a hegyekből érkező betegek és népes családjuk zsivaja betöltötte a szűk várószobát és az emberi izzadtság és a felböfögött fokhagyma illata már szédítette. Alig várta már, hogy befejezze a rendelést és letusoljon, az ablakon kipillantva bosszúsan látta, hogy felesége már elhajt a sötétkék Citroenjén. Ő már megy a teniszpályára, - nem is tagadott irigységgel.

A szakmai rutin visszalendítette a maga kopár valóságába. Még egyszer meghallgatta a gyerek hátát, megsimította impozánsan őszülő haját, aztán szórakozottan kitöltött egy röntgenbeutalót. Gondosan begyakorolt, cirkalmas és olvashatatlan aláírást kanyarított a nyomtatvány alá, aztán végignézett a megtörten álló Akilán és az ítélethirdetést váró rab tartásában görnyedező Mohameden. Bosszúsan eltépte a beutalót. Minek, hiszen úgy sincs pénzük rá!
Mormogott valamit arról, hogy a gyereket jól kell táplálni, adjanak neki sok húst, tojást és tejet, aztán szinte kituszkolta Rezazgáékat a rendelőből. Még voltak kinn néhányan, és őt várták a barátai a Hotel Transatlanticban, a szokásos délutáni bridzspartira.

A tuberkulózis jó táplálkozást és sok gyógyszert követel. A tojás nem olcsó, a tej sem, a hús pedig nagyon drága. A gyógyszer meg egyesen megfizethetetlen. Fatiha csenevész, görnyedthátú, sápadt, mindig köhögős kamaszlánnyá serdült, nagy fekete szemeiből a megvert kölyökkutyák csodálkozással vegyes megalázottsága és félelme könyörgött.

A következő csapás Akilát érte. Ekkor már ő is munkába járt. Alkalmi munkát vállalt, ha akadt, aki megfogadta. Mosta, súrolta, sulykolta a nagy, lobogó lepedőket naphosszat – míg egyszer rá nem dőlt a katlan forró vize. Hónapok múlva került ki a kórházból, csontig soványodva, megtört szemekkel és karomszerűen megmerevedett ujjakkal.

A család most már éhezett. Rezazga cementtel teli zsákokat rakodott éjszakánként a pályaudvaron – míg egy rosszul lódított zsák le nem verte a lábáról. Nem volt nehéz: Rezazga Mohamed, a hajdani mécanicien, a világháború veteránja ekkorában negyvenkét kilót nyomott. Kórlapján ez a súly volt feltüntetve – de az is lehet, hogy az ápoló meg sem mérte. Bizonyára mérleg nélkül se sokat tévedett.
Ez volt a kegyelemdöfés, a sors galád kegyelemdöfése a Rezazga családnak.

Mohamed másfél évig feküdt a kórházban. A toubib külön bejött hozzá egy délután, hosszasan mutogatta neki a gerincéről készült röntgenfelvételeket és buzgón magyarázott. Érdekes eset volt és a toubib még nagyon fiatal. Rezazga tekintete ide-oda villant a röntgenfilm opálos foltjairól a lelkesen gesztikuláló kis szemüveges arcára, majd a háttérben fenséges kövérségében nagyúri, elnéző mosolyát kegyesen megvillantó ápolóra. Az orvos lelkesen távozott, az ápoló pedig leereszkedően közölte Mohameddel a hosszú és számára is érthetetlen szavaktól hemzsegő magyarázat tömör összefoglalását:

- Feküdnöd kell, Yahuya. Nem fogsz tudni járni. Eltört neked ott hátul valami.

Aztán kivonult mázsás fenségében, hegyeset köpve a kórterem közepére.

Mohamed figyelembe feszült arcán kisimultak a gyűrődések. Anyanyelvének jólismert szavai ott tolongtak tudata körül, mint gyerekek a bezárt iskolakapu előtt.  Nem fogsz tudni járni – zakatolta fejében egy hirtelen meglódult malomkerék az ismerős és érthető szavakat. Feje hátrahanyatlott a foszladozó fejvánkosra és a menekülők görcsös erőfeszítésével belefúrva magát a párnába, elaludt. Még fél évig feküdt a kórházban, aztán hazaszállították bidonvillebe, a lakására.

A lakás kopár volt, mint az Aures télen, Akila már eladta a bútorokat, a falakról lekerültek a villogó, fényes réztálcák, hiányzott a karcsú vonalú sárgaréz mosdókancsó és a filigrán narancsolajszóró. És a couscoussier, a szép, nagyhasú vörösréz couscoussier, melyben a hajdani boldog jólét ünnepnapjain a kuszkusz készült, sem volt már sehol…
Kopár volt a lakás, csupasz és meztelen. Az arasznyi szobácskában egy vaságy, egy ütött-kopott láda és egy színes rongyokkal megfoltozott szalmazsák árválkodott.
Lehet, hogy a baleset következménye, lehet, hogy még a csontigható szaharai éjszakák vagy az esős lövészárkok emléke, vagy csak egyszerűen a magatehetetlen kétségbeeséstől és az éhezéstől legyengült szervezet magamegadása – de Mohamed hamarosan újra megbetegedett. Negyvenegy fokos lázzal került az éjszakai ügyeletre – itt ismerkedtünk meg egymással.

A vesegyulladást megállapítani nem nehéz – kezelni is lehet – gyógyítani már nehezebb. A futó ismeretségből tartós viszony lett: betegsége hű maradt Rezazgához és három-négyhavonta meglátogatta. Újra és újra felvettem a kórházba és itt tartottam, amíg lehetett. Hálás volt érte, legalább addig nem éhezett.

A család utolsó reménye a Fiú maradt, a közben 17 évessé serdült Rachid. Villogótekintetű, sasorrú, göndör éjfekete hajú, nyúlánk legénnyé nőtt. Igazi arab férfiszépség. Ma is rejtély, hol szerzett, kuporgatott össze Akila annyi pénzt, hol és miből és hogyan, hogy Rachidot taníttatni tudta. A fiú szorgalmas volt, jó eszű, szerény és ritka jómodorával hamar megszeretette magát. Szerette a szüleit és szerették őt. Egészséges volt, az egyetlen egészséges a családban. Ő volt a remény.
Gyors és gépíró tanfolyamot végzett, ebben az országban még elég gyakoriak a hímnemű „gépírókisasszonyok”. Állást már nehezebb volt találnia. Hónapokig járta a különböző fórumokat. Nem volt szükség rá.
Akila büszkén mutatta „diplomáját”, Rachid iskolai végbizonyítványát.
Mert akkor már újra dolgozott Akila, megfogadtuk bejárónőnknek. Hetente háromszor jött, reggel 7 óra tájban, gyalog a város pereméről, a bidonville-ből, át a kamionokkal teli utakon, a külvárosok gyerekzsúfolta utcáin, a pályaudvar reggeli nyüzsgésén. Boldogan és büszkén jött. Hivatása volt: ő tartotta el a családot.
Némán, szinte bocsánatkérően kopogott az ajtón, a számlálatlan mosástól szinte már szürkésre fakult fekete voile-ban, mindig hófehér fátyla fölött hibátlanul kirajzolt, feketére árnyalt szemei gyermekkorom kedves farkaskutyájának hű pillantását idézték. Reggelire kávét ivott. Keksszel. Tej nélkül. A tej nagyon zsíros a gyomrának- vallotta be szégyenkezve.

Szorgalmas volt és nyomorékságához viszonyítva ügyes is. Ha véletlenül betévedtem a fürdőszobába, ahol a cementpadlóra kuporodva mosta a szennyesünket, csodálkozva és zavartan figyeltem, hogy dörzsöli csuklóban is merev kezével, karomszerűen meggémberedett, torz ujjaival az irdatlan kórházi lepedőket. Takarított, felmosta a szobákat, sürgött-forgott a házban – és néha még dalolt is.
Sokszor csodálkoztam ezen -hiszen akkor már elmondta életük történetének nagyját-, hogyan sikerült megőrizni magában ennek a meggyötört és megalázott léleknek egy vidám dalfoszlányra elegendő optimizmust?
Persze a kereset nem volt elég a négytagú családnak, ahol két fekvőbeteg volt a házban.
Pedig Akila takarékoskodott. Büszke volt rá, hogy milyen ügyesen be tudja osztani a keresetét. Hetven dinárt keresett nálunk és negyvenet kapott Rezazga is valamiféle nyugdíjpótlékként. Az olajkutató társaságnak nem akadt jogutódja Mohamed számára, alkalmi munkáltatói pedig bizonyára elfelejtették őt bejelenteni a betegbiztosítónál, nem igyekeztek járulékot fizetni a különben is gyenge munkaerő után. Így aztán még a baleseti kártérítést sem sikerült kipréselnie senkiből. Végül a sok utánjárás után még elengedték a kórházi ápolás díját és megszánta valami jótét lélek a mairie-n, egy távoli cousin, kitalpalt számára havi negyven dinár segélyt. A segélyre való jogosultságot hathavonta újra és újra igazolni kellett. Addigra Rezazga kórházi dossziéja már közel másfél kilós volt, benne tucatnyi igazolással, végleges munkaképtelenségét okozó betegsége diagnózisaival.

Akila tehát spórolt. Elmondta, hogyan. Reggelire nem tellett, ez volt a legnagyobb spórolás. Reggelit különben sem szokás enni. Délben általában krumplit ettek egy kiskanál olajjal, sóval meg egy kis darab kenyérrel, és vizet ittak rá, sok, nagyon sok vizet. Vacsorára jutott néha egy kis avas vaj, egy-egy paradicsom vagy paprika. Ha ez nem akadt éppen – és úgy vélem ez volt a gyakoribb eset- akkor üres kenyér volt. Vízzel, nagyon sok vízzel –magyarázta Akila. Mert az megtölti a gyomrot és nem fáj az éhség – magyarázta Akila.
Aztán eljött a nagyböjt, a Ramadan ideje. Ilyenkor minden igazhitű muzulmán házában kötelező a lakomázás. A napfelkeltétől napnyugtáig tartó böjt után este, amikor megdördül az ágyú és a müezzinek kara rákezdi az elnyújtott Allah-dicsérő jajongást, kitör a vidámság. A fazekakban rotyog a birkák, és a gyenge bárány húsa, fehér gőz, pára és fokhagyma illata tölti be a konyhát – és az igazhitű, aki hajnal óta nyálát sem nyelhette le, korgó gyomorral és csorgó nyállal készül a napkeltéig tartó vigasságra. Cydre kerül az asztalokra, a gyerekek narancslevet szörpölgetnek, pengnek a zeneszerszámok, durrognak a petárdák, dalfoszlányok aggatják tele a nyomor ünnepi fényben megszépülő díszleteit.
Ramadan idején úgy illik, hogy a legszegényebb konyhában is hús kerüljön a fazékba.

A hegyekből megindul a vándorárusok vonulása. Színes, tarka szőtteseiket, virágos, friss faggyúillatú szőnyegeiket átvetve vállukon, szemükben színlelt ravaszsággal, de homlokuk mögött ősemberi riadalommal bolyonganak a város utcáin, kínálva áruikat. Mert el kell adni a színes takarókat, a kecskeszőrből szőtt szatyrokat, a fogatlan öregasszonyok-csomózta szőnyegeket. Kell a pénz, Ramadan van, és Ramadan idején drágább a birkahús.

Nagy volt a gond Rezazgáéknál. Szomorúsággal köszöntött be a hónap. Hiába takarékoskodott Akila, hiába ittak vizet, sok-sok vizet a vacsoraként tálalt kenyérszelethez, nem volt pénz a házban. A biztosítótársaság benyújtotta a számlát: Mohamed túllépte a jogos kórházi ápolási időt. Vissza kellett téríteni az ápolási díj egy részét, huszonöt dinárt.
Ebben a háztartásban, amely a nincstelen napok hullámverésében zátonyról zátonyra sodródott, ahol egy dinár is egy ember kétnapi élelemadagját képviselte, az a pár dinár véglegesen felborította az amúgy is ingatag költségvetést.
Itt volt hát a Ramadan, és nem volt pénz a házban, nem lesz hát hús. Mit szólnak majd a szomszédok? A szomszédok, akik az ötlépésnyi udvar tucatnyi ajtajából kandikálnak át kárvallató kíváncsisággal egymáshoz, nyomorúságukban is irigyen inkább, mint résztvevően?

A kis Fatiha sírt  - talán csak azért, mert éhes volt. Akilának már nem volt könnye, az elmúlt évek kiapasztották benne a könnyeket. Rezazga Mohamed pedig csak feküdt a földön a színes rongyokkal foltozott szalmazsákon, mindig patyolatfehér ingében - mert a víz nem kerül pénzbe és Akila nagyon ügyesen tud mosni - és a semmibe meredt. Kissé sípolva lélegzett, de ez nem a felindultságtól vagy a gondoktól, hanem inkább a lassan elhatalmasodó asztma miatt.
Ekkor történt, hogy Rachid, a család szemefénye, a Fiú, az egyetlen egészséges, a Remény, Akila büszkesége, akiben még a megalázottság és a nyomor ilyen dantei poklában is töretlenül világlott az emberi jóság és az emberi méltóság valamilyen elpusztíthatatlan fénye, végzetes tettre szánta el magát.

Míg a többiek tehetetlen kétségbeesésükbe merevedve szinte már elszakadtak a valóság kegyetlen díszleteitől, Rachid kisettenkedett a konyhába. Az egyik sarokban, egy szakadt függönnyel elkerített részben, amely mint egy jelzett díszlet, a ruhásszekrényt képviselte, volt a család ruhatára. Rachid kikereste a fényesre koptatott, de gyűretlen sötét kabátját. Nem mondhatom, hogy ünneplős kabátját, hiszen nem volt több kabátja. Ennek az egyetlen kabátnak a zsebében volt Rachid vagyona, rejtegetett és titkolt vagyona. A vagyon keletkezésének magyarázata egyszerű. Nagy ünnepnapokon Akila el-elcsípett tíz centime-ot a szűkre szabott konyhapénzből és odaadta a Fiúnak. Rachid ünnepnapokon társaságba járt –barátaival kisétált a Brêche-re, leültek a kőlapokra, a lépcsőkre, vagy a virágágyak kőszegélyére és nézték a járókelőket. Ez volt a mozi és a színház, a szórakozás és az ünnep. A ritka luxust Akila tízcentimesei jelentették. Tíz centime-ért két cigarettát lehetett kapni. Az öreg Rezazga már régen leszokott a dohányzásról – leszokott, mert nem futotta cigarettára. De ő is, fia is szenvedélyes dohányosok voltak. Így hát ünnepnapokon Rachid is vett magának két cigarettát és lassan elfüstölte – lassan és óvatosan, takarékoskodva a szippantásokkal és keleties álmodozással eregetve a könnyű füstöt, amelynek bodrozódó fellegeiben talán egy új kabát vagy egy megtalpalt cipő képe jelent meg vágyálomképpen – egy kedves leányarc helyett…

De Rachid előrelátó volt és szerette a szüleit. Már több mint fél éve nem vette meg magának az ünnepi cigaretta adagot, hanem elrejtette a pénzt. Ezt a rejtett pénzt kereste most elő a kabátból, az ünnep másik tartozékának zsebéből.
Belemarkolt a sötétbe és számolatlanul zsebretéve, elindult a város felé.
A város messze volt. Az első utcai lámpa fényénél Rachid megszámolta vagyonát. Sok volt, nagyon sok: több, mint 7 dinár. Korgó gyomorral és nyálazva számolt: ezért majdnem 1 kiló mergeszt vehet. Mergeszt, kis kolbászkákat, finom kis fokhagymás kolbászkákat. Sokat, nagyon sokat…

Rezazga Mohameddel az éjszakai ügyleten ismerkedtem meg. Ha van, aki a sorsunkat igazítja, ezt a darabot stílusosan rendezte meg. Utolsó találkozásunk is a kórház éjszakai ügyeletes vizsgálójában zajlott le.

Hajnali három óra tájban hozta be a mentőautó Rezazga Mohamedet. Arcát nem ismertem meg, csak a beutaló kitöltésekor kaptam fel a fejem: Monsieur Rezazga Mohamed.
A hashártyagyulladást nem nehéz diagnosztizálni.

Reggel szokás szerint, mielőtt átadtam az ügyeletet, végigjártam az osztályokat. Ezen a reggelen a sebészeten kezdtem. Az ügyletes sebész csapzottan, karikás szemekkel őgyelgett a folyosón. Amit meglátott, nekem támadt: „Na, te is szép kis eseteket küldesz, hallod! Nem volt elég a két appendix, az emeletről leesett commotiós meg egy autóbusz-szerencsétlenség, még idelököd nekem azt az átkozott ileust is. Mondd, mégis mit képzeltél? Mire annak a nyomorultnak rendbe lehetett volna hozni a keringését, hogy megbicskázzam, hát nem kifingott?! Szép kis éjszaka volt, mondhatom!”

Ez volt Monsieur Rezazga Mohamed halotti beszéde.

Ínyét máris bevonta a régen élvezett falat felidézett íze, táguló orrlukai szinte magukba szívták a mergesz képzelt illatát és éhségtől fátyolos szemei előtt megjelent a gőzölgő tál képe és a szomszédok megszégyenült arca… Hát mégis lesz ünnepi vacsora Ramadan első napján Rezazgáéknál. Sokat fognak enni, nagyon sokat, sok mergeszt, sok krumplit és kenyeret és vizet isznak rá sokat, nagyon sokat, hogy tele legyen a gyomor és el lehessen felejteni a hónapos éhezéseket….

* A csészécskét Akilától kaptam, 1968-ban, gyönyörű, icipici porcelán. Elfér a tenyéremben, féltve őrzöm. 
(Nagyon szerettük egymást. Emlékszem, gyerekként is csodálva néztem, micsoda patyolattisztaság van a csöppnyi lakásukban. Apám aztán szerzett Rachidnak munkát. Itthonról még sokáig leveleztek a fiúval. Vajon mi lett velük? ) 

Régi blog: - 2010.május 16.
20:25:12

Szonett egy ókori hadmérnökről

8.

NONIUS DATUS – PETRONIUS CELERNEK

Uram, mondják, szomjúhozik a néped
s a konzul hozzád azért külde el,
hogy megépítsem azt a vezetéket,
mely nékik is, neked is megfelel.

Útközben rablók fogságába estem
s most itt vagyok nincstelen, meztelen.
Korbácsütések nyomát őrzi testem,
de ideértem. Tudom és hiszem,

hogy vártak rám – és nem hiába vártak,
Mert amit kell, azt most is megteszem:
vizet fakasztok majd az ostobáknak,

átfúrva magam minden hegyeken.
Mert maradtam itt is Civis Romanus,
légiódban is, én, Nonius Datus.

De nem kell, hogy a nép munkám  dícsérje:
a te neved lesz majd a kőre vésve…

  

Apa jegyzete a vershez:

Petronius Celer prokonzul segítséget kért Numidia (a mai Algéria) konzuljától, mert a város lakossága vízhiányban szenvedett. A több mint 20 km-re a hegyek közt fekvő Tudjából kívánták a városba vezetni a frissvizű hegyi források vizét. A vízvezeték útjában álló hegyen alagutat fúrtak, a hegy két oldalán kezdve meg a fúrást – de az alagútfúrók csak nem találkoztak össze. Pedig az alagút két szakaszának összesített hossza már messze meghaladta a hegy átmérőjét… 

A konzul a Harmadik Augustusi Légió hadmérnökét, Nonius Datust küldte el – az első kooperánst…Útközben a mérnököt rablók ejtették fogságba, megkínozták, kirabolták, meztelenre vetkőztették, de a büszke római polgár, akit a parancs és a feladat mozgatott, megszökött a fogságból. Elcsigázva, meztelenül, megkínozva jelentkezett a prokonzulnál, hogy– a kapott parancsnak megfelelően!– megoldja feladatát. Hamarosan sikerült is megtalálnia a hibát: rosszul tájolták az alagút két vágatát. A római flotta embereinek segítségével rövid idő alatt megépítették az alagutat, és Saldae (a mai Béjaia) vízhez jutott. Nonius Datus visszatért a légióba, nevét és munkáját elfeledték. A vízvezeték ünnepélyes felavatásán részt vett a konzul és a prokonzul, nevüket emléktáblán örökítették meg.

A franciák a nyolcszázas évek végén újra megépítették a sérült vízvezetéket – és egy levéltárban megtalálták azokat a kőlapokat, amelyek a konzul és a prokonzul levelezését őrzik – így maradt ránk a hadmérnök neve. A történetet Béjaia egyik terén, egy eldugott obeliszken elhelyezett latin és francia nyelvű felirat hirdeti.

Említésreméltó hogy ma, 1984-ben, a franciák által kijavított vízvezeték úgy látja el a kb. 180.000 lakosú Béjaiát, ill. annak egy jelentős részét vízzel, hogy a Nonius Datus által épített 560 méter hosszú alagúton át jön a víz Tudjából – az alagutat nem kellett javítani. Így dolgoztak hajdan a kooperánsok…

Régi blog: 2010. április 10.
23:19:06

Búcsúballada

BALLADA, AMELYBEN VILLON ELBÚCSÚZIK
BARÁTAITÓL ÉS A VILÁGTÓL

Embertestvérek, akik itt maradtok,
hogy játsszátok a sors játékait,
megérdemeltem, hogy elmarasztaltok,
de legyen hozzám szívetek szelíd
s mert megviseltek harcok és kudarcok,
bocsássátok meg Villon vétkeit,
ki búcsúzik most és istenhozzádot
mond, mert várják már távol, más világok
s trónján Miasszonyunk, a Notre Dame
- kérjétek az ég irgalmát reám!

Végigviháncoltam az ifjúságot
s a fejem lágya nem nőtt be sosem,
makacsul hirdettem vélt igazságot
s nem tántorított meg csak a hitem.
Megittam néha egy-egy pohár bort,
de hogy ez bűn lenne, azt már nem hiszem.
Megöregedtem s maradtam bohémnek,
vezettek igazságok s tévedések
s viaskodtam is, szívből, igazán …
Kérjétek az ég irgalmát reám!

Látjátok, most az út végére érve,
a szegény Villon ígyen búcsúzik
és kinek nála több a szerencséje,
becsülje meg jól vidám napjait!
Reá már vár a horizontok kékje,
ahol – tudjátok! – ezentúl lakik.
Kalapja mellől elhervadt a rózsa
s indul is már, balladák bujdosója,
talán holnap, talán holnapután …
Kérjétek az ég irgalmát reám!

Ajánlás
Jézus Herceg, Nagyúr, ne hagyj magamra
most, hogy itt állok utam alkonyán,
hallgasd meg ezt a fohászt, bármily gyatra,
- s terítsd kegyelmed palástját reám!

Régi blog: - 2008.május 8.
21:28:10

Egy régi-régi versfordítás

Ma van május 4....
38 éve, valamikor éjfél előtt csengett a telefon, Anya hívott: "Legyél erős."
1927.augusztus 24 - 1985.május 4. Oly' rövid élet...Mennyi mennyi vers maradt utána! És még mennyit írhatott volna...

THEODOR STORM:

EINER TOTEN
(Egy halotthoz)

Ezt elviselni lehetetlen,
hogy épp úgy nevet kinn a nap
és éppen úgy, mint életedben,
harang kondul és óra percen *
s untan vált éjt a virradat;

s mikor megnyúlik minden árnyék
s eljő a meghitt alkonyat:
ott, hol nemrég a széked állt még
kihűlt helyedre máris más lép
s mi sem érzi hiányodat;

miközben itt közén a rácsnak
a kegyetlen holdsugarak
hűvös kriptád mélyére szállnak
és mint homályos szellemárnyak
a koporsódra hullnak.

***

Das aber kann ich nicht ertragen,
Daß so wie sonst die Sonne lacht;
Daß wie in deinen Lebenstagen
Die Uhren gehn, die Glocken schlagen,
Einförmig wechseln Tag und Nacht;

Daß, wenn des Tages Lichter schwanden,
Wie sonst der Abend uns vereint;
Und daß, wo sonst dein Stuhl gestanden,
Schon Andre ihre Plätze fanden,
Und nichts dich zu vermissen scheint;

Indessen von den Gitterstäben
Die Mondesstreifen schmal und karg
In deine Gruft hinunterweben
Und mit gespenstig trübem Leben
Hinwandeln über deinen Sarg.

* Apa fordítása azért nekem jobb, mint az eredeti, elfogult vagyok....
Hát nem szebb, hogy óra percen, annál, hogy megy/jár az óra. ?
És  -szerintem- a nap és éj egyformán cserélődik  helyett sokkal kifejezőbb, hogy: 
untan vált éjt a virradat.

Régi blog: 2008. május 8.
20:28:03

Csak elfáradtál...

Hegedűs Sanyi, egy régi jó barát levele Apámnak a klinikára:

Jancsikám! Testvérkém, édes Barátom!

Nem, nem és százszor nem! Én ellene mondok, nem engedlek,

nem engedlek el, óh most este van Pécsett is, este van ott is a betegágyadnál, érezd, tudd, hogy ott vagyok, ahogy Te is ott voltál a mohácsi reménytelenség éjszakáiban, Jancsikám higgy hitetlenül is, velem, magadért, magunkért, párodért, mindenkiért, akit szerettél, szeretsz, a napért, amelyik holnap is felkel, a holdért, amelyik ma is világít, a füvekért, fákért, a zümmögő méhekért, és a rigókért …a Te rigóidért, az én rigóimért, a mi rigóinkért.

Akarom, hogy semmi ne legyen igaz, hogy az egzakt tudomány a károgó vénasszonyok sivítása legyen, hogy felejtsd el az egészet béjaiai vándor, Jancsikám, én ma este is, holnap is kisfiúként imádkozom, elfelejtett imákat mondok, „én Istenem, jó Istenem vigyáz reám, vigyázz Reá” .. nem is tudom már tovább, hiszen a pogány mindennapok radírja kivitt mindent szívem valaha volt papír-fehérjéről, hát hallgass meg Isten, Jehova, Allah, Budha, Síva, mit bánom én, Te Nagy Úr te rettenetes, te kegyes, te szelíd, te szenvedő, te megkínzott, te rend … hallod, beteg a Barátom, hallod? … Felelj, mondd hogy álom, hogy nem igaz!

Nincs már szavam, de minden gondolatom ott van. Érzed, tudod?

Most én mesélek Neked…

Én nem hiszem az egészet. Nem lehet igaz, és nem is igaz.
Csak elfáradtál, ennyi az egész.
A versek: igen, a versek … ne hagyd hogy sírjon a rigó!

Kérlek, kérlek, könyörgöm, akarj bízni, a lehetetlenben is.
Most este van, úgy fekszem le hogy ébredek, és ez az egész nem igaz.
És újra és újra így akarok ébredni.

Aludj, drága Barátom, Jancsikám, és jöjjön valami jó hír, hogy nem hittünk hiába. Ugye így lesz!

                                    Ölellek

                                               Sanyi

Régi blog: - 2008. május 8.
21:11:20

Levél-sorok óda mellé

Cilókám, egyetlen, drága szerelmem,

ha csoda történik ezt a pár sort együtt olvassuk. De jó lenne hinni benne!
Most csak annyit, amit fontos, hogy tudj: megrendeltem valamit, ki is fizettem, esetleg valami kis kiadásod lehet még rá, (csomagolás, szállítás, stb…) és ha megérkezik, a BÁV-on keresztül értékesíteni tudod.
Így valami pénzhez juttathatlak, hisz szinte semmit nem hagyok Neked.
Ne költs rám, kérlek! Semmi értelme drága sírköveknek.
Végre Magaddal törődj, egész életedben csak értem, Endiért tettél mindent.
Drága Kislányunknak nagy szüksége van Rád, vigyázz az egészségedre!
Ne sírj! Ne maradj egyedül!
Nem írok tovább tanácsokat, mint Parancs, hisz még remélem beszélgetünk néhány hétig? napig?

            SZERETLEK! KÖSZÖNÖM AZ EGÉSZ ÉLETET!

Régi blog: 2008.április 28.
23:06:11

Szerelmesvers, 85.április 14.

A régi blogban külön bejegyzésbe került Apa verse és Anya levele. Ide most együtt teszem a kettőt, miután jól kibőgtem magam.

KÓRHÁZI ÓDA A HITVESHEZ

Kamaszkoromban már kísért az arcod,
fel-felbukkanva, mint égi jelek.
Mennyit kellett még várnod s tapasztalnod,
hogy hozzám igazíthasd léptedet!
Vállaltál velem harcot és kudarcot
s nem ámítottak talmi sikerek.
Hitegettek s megtéptek tévedések,
de tevéled volt teljesebb az élet.

Amikor már-már utat tévesztettem,
kézenfogtál, mint anya gyermekét
s olyan tájakra vezettél el engem,
hol nem borult ránk sohasem sötét.
Lobogtál mindig, szelíd szerelemben,
ahogy oltár előtt a mécses ég.
Sok évtizednyi megpróbáltatásban
voltál s maradtál mindig drága társam.

Hányszor is tévedt rossz utakra lábam!
Hol állhatatlan voltam, hol konok,
de új utat és célt mindig találtam
- és hitet is, mert szavad bíztatott!
Száműzetésben, hit-rontó magányban,
a csillagod vezetett, ragyogott.
Harminc közös évünkre visszanézve
nyugodtan nézek most a sors szemébe.

Kísért s kísér az arcod álmaimban,
mentőövként beléd kapaszkodom.
Én eleitől csak tebenned bíztam,
fárosz voltál te minden partfokon
- s most is, hogy ím, a végső próba itt van,
te maradtál vezérlő csillagom.
Te voltál s vagy az áldozati oltár,
tehozzád szól, halld, az utolsó zsoltár.

Most itt fekszem, lásd, a kórházi ágyon,
infúziók s citosztatikumok
tartják bennem a reményt és számlálom:
hány hetet élek még – vagy hány napot…
Ragyognak-e még rám a szemhatáron
mindent-ígérő, bíbor hajnalok?
Könnyű nekem így, kezemmel kezedben,
barátom, társam, szeretőm, szerelmem!

Viaskodom fellázadt sejtjeimmel
s tudom: valószínűbb a vereség.
A lélek tán még bátorságot színlel,
hogy jól játssza el végső szerepét,
hadakozom a magam módján, rímmel,
bár jól tudom, hogy ez most sem elég –
Nagy utakra indulók láza éget,
véled kötöttem örök szövetséget.

Hívogatnak a régen-holt hajósok,
kamaszkorom kalandor-hősei –
indulok hát. A part már elmosódott,
szívem reménnyel s kétséggel teli.
Viszem magammal búcsúcsókod,
most már előre kell tekinteni.
Tengerre szállok, elszántan s konok
hittel, mint régi conquistadorok.

Meg-nem-mérhető láz tüzében égek.
Vitorla csattog, zászlót bont a szél.
Palackpostám küldhetem csak tenéked,
remélve, hogy még partjaidra ér.
El kell hogy hagyjalak, végső menedéket,
utamon már a sirály sem kísér.
Nem lehet elég rím, se szó, se könnyek,
hogy búcsúzóul mindent megköszönjek.

Utolsó verset még hozzád kiáltok,
hogy megköszönje elfúló szavam
szerelmedet, amin megtört az átok,
szép alkonyatom, hajnalsugaram.
Imádkoznék, hogy légy örökre áldott,
hiszen te voltál jobbik önmagam.
Szívednek szívem holtomig adósa:
ezt hirdesse ez a tétova óda. 

Bpest, 1985.április 13-14.
I.Bel, Haematológiai Osztály

és

Szfvár, 1985.április 14. 22.15.:

SZERELMESLEVÉL, ugyanakkor

Drágám, életem egyetlen Szerelme,

amikor Veled vagyok, nem tudok beszélni arról, amit érzek és azt sem hagyom, hogy Te szólj. Nem vagyok még elég erős. Járok a világban, ügyeket intézek, emberekkel szavakat váltok, valószínű, hogy a létezéshez szükséges dolgokat is megteszem, mert vagyok, de nem azért, mert gondolkodom, tehát… Nem gondolkozom. Gépiesen, begyakorolt reflexek segítségével teszem a dolgom. Időnként körülnézek, és azt érzem, hogy ez nem lehet, ez csak egy rossz álom és mindjárt belépsz és megsimogatva mondod, hogy „végre egy jót aludtál”. Nem akarom felfogni, hogy beteg vagy! Azt már megszoktam, hogy én különböző diagnózisokkal ismerkedem, felkészítenek betegségeim más-más kimenetelére, de azt nem engedem, hogy Neked bajod legyen! Csak elmúljék ez a rettegett hat hét, és itthon legyél! Ismered ezt a mondatot: „Ha csak itt fekszel a szobában, az is jó.” Kiegészítem: Ha a hátralévő években csak itt fekszel a szobában és vagy, nálam boldogabb embert nem fog ismerni az emberiség. Semmi nem vagyok, ha nem vagy velem. Imaként is a Te versed száll, szól belőlem: „Én istenem, ki pontosan kimérted …” Kérlek, könyörögve kérlek gyógyulj meg! Ha nem teszed, nincs értelme tovább számomra semminek. Harminc éve már, hogy szeretlek, Te tudod, ha nincs e szerelem, régesrég meghalok. Változatos, gyönyörű volt eddig az életünk. Gyógyulj meg, hogy a nyugalom örömét együtt élvezhessük. Veled szeretnék lenni minden percemben a valóságban is. Az lenne a vágyam, hogy nehéz óráidban hűsíthessem hűvös kezemmel homlokod. Így is velem vagy, bennem élsz, de jó lenne csak legalább az ujjad hegyét megérinteni. Ha visszatérek Algériából, ott akarok lakni a közeledben és aztán május végére készíteni a szobád, ahol diadallal köszönt majd a IX. és hidd el, ezrek örülnek majd az ország különböző részein. Az emberek szeretnek és ragaszkodnak Hozzád, de én önző vagyok, csak magamnak akarlak, alázatos szerelemmel szeretni tovább úgy, hogy boldog legyél. Nem akarok E-ékről írni, az más, az a családi hatalmas szeretet. Ez ami bennem van, ez a szerelem, ami csodálatos, gyönyörű szerelmünk.

Gyógyulj meg édes, nagyon-nagyon várlak. C

Régi blog: 2008. április 28. 
22:38:50

- 

Villoni üzenet

EPITÁFIUM

A szegény Villon búcsúzik
és testamentomát lezárja,
megbűnhődi most vétkeit,
hiszen már ásít a sír szája.
Elmondta összes rímeit,
nem telik, ím, több balladára,
jöjjetek el, ha temetik
- s ha időtök nem nagyon drága –
s higgyétek: jobb volt néki itt,
mint odafönt a mennyországban!

Ezért hát, kedves cimborák,
becsüljétek az életet,
mert bármilyen rossz a világ,
az élet mégis szép lehet!

Nem kell koszorú, ciprus ág,
és értem ne könnyezzetek,
aki szeretett, mosolyát
tegye majd le sírom felett,
az több nekem, mint a virág
és bármiféle kegyelet!

I.Bel, Budapest
1985.április 23. éjjel negyed 3.

 Apám 1985. április elsején diagnosztizálta magamagának az akut myeloid leukémiát. 
A kezelés Budapesten, a Belklinikán hamar, szinte napokon belül megkezdődött. 

És jöttek a búcsúversek sorban....

Régi blog: 2008. április 21.
21:30:50

Köszöntő a múltból

17.

SONETTO DELLE MILLE GRAZIE
                                        Leányomnak

Silány csodáim kinek tartogatnám,
ócska kacatom, kopott rímeket?
Torz vallomásom kinek is dadognám,
ha nem tinéktek: nékik és neked?

Az életben, tudom, nem sokra vittem,
nem hagyhatok rád hírt, sem kincseket,
de áldott vagyok s vagy hetedíziglen,
mert megkísért s kísért a szeretet.

Úgy szól hozzád, száll feléd a szonett,
mint huszonegynéhány évvel ezelőtt,
szirmot bont benne, nézd, a köszönet

s a szavai szívvel is érthetők:
éltemben is holtomban is megáldjon
minden mondatom, drága kisleányom!

Régi blog:  2008.04.18.
06:06:43

Unoka-vers

CÍM NÉLKÜL

Dédelgetlek szívemben, szép ajándék,
mint virágát a száradó faág.
Lásd: utamon már elfekszik az árnyék
és a rigó tán utolsót kiált.
Ki tudja, vajon mennyi tavasz vár még
s van-e út, melyen hozzád eltalálnék?
Némán bókolnak a peóniák.

Kertemnek sűrű bodzaillatába
Régmúlt tavaszok megkísértenek.
Vigasztalásra nem hiába vártam:
téged küldtek nekem az istenek,
hisz szemeidben annyi ragyogás van,
amennyit meg sem érdemelhetek.

Égboltomon szivárvány nevetésed,
az ég kegyelmét záporozza rám,
visszaidézi még a gyermekévek
napsugarát éveim alkonyán.
Ha egyszer majd az út végére érek,
te ints ott búcsút, drága unokám!

Régi blog: 2011. március 18.
19:38:14

Torzók és töredékek

KÉTEZER FELÉ

Ez a guerilla-harcok korszaka

Partizánok és maquisardok
mindenre elszánt konok csapata
ti váltsátok meg végül a világot
hogy ne maradjon senki egymaga

Az anyák termő méhe legyen áldott
és ne haljon meg töviskoronázott
fővel kereszten az Ember fia

ÖTVEN FELÉ

Meghiggad lassacskán az ember,
Foszlanak róla álmai.
Bíbelődik a szerelemmel.
Virág: eldobni nem meri.

GYERMEKKORI EMLÉK
(Napnyugta előtt)

Jó lenni újra kisgyereknek,
kiben a remény még tán horgonyt vethet
s álmodozni, hajóra szállva, bátor
tengerészként, mint régi conquistador.

NOVEMBER VÉGÉN

Napok jönnek     A lélek szövetéből
Kiklórozzák majd az emlékeket
Hiszen tudom a múlttal mi sem ér föl
amit ütöttél a seb beheged

mégis valami végleg változott
Másképp köszönnek rám a hajnalok
Nem altatnak megszokott mákonyok
Amiből ittam a kút mérgezett

ŐSZI BÚCSÚ

Isten veletek nyári lobogások
Megvakult tükrök     Színtelen egek
Sötétbehulló partokról kiáltok
Visszhangtalan a táj     Nincsen felelet

Régi blog: 2010.november 13.
18:55:16

Versfordítás a múltból.

Wilfrid Scaven Blunt

ESTHER 

 *

Ki boldog volt, az úr a pusztuláson
és sorsa titkot már nem tartogat.
Az Öröklét, a rejtelmes, nagy álom,
mely másnak mindig misztikum marad,
övé lett, mint egy kedves szeretője.
A Lét lerótta néki garasát.
Már meg tud halni: az Időt legyőzte.
Ki boldog volt, csak egyszer! A világ
porondját hogyha nézem: a silány
képzeletet és olcsó vágyait
s mit boldogságnak hívunk jobb híján,
az élvezet kopott foszlányait
s a gyarló gyönyört, melynek oly nagy ára
a bátor szívek szép vértanúsága;

* 

mikor fülembe csap a kocsma zajja,
ha látom, hogy a bamba csőcselék
tűzijátékra, bikaviadalra
vágyik csupán, hogy üvöltözhesse: még;
a nyomorultak aranyát; a szónok
erős szíveket hogyan megríkat;
a háborúkat; a fellobogózott
utcákat, a sok halott fiatalt
- s ha életemmel számadást vetek
és látom, hogy az álmaimnak étket
alamizsnául hiúság vetett
s hogy ebből él csupán az emberi lélek
eszembe jut az ifjúság és Eszter,
hogy véle éltem s földi istenekkel.

       * * *              

He who has once been happy is for aye
Out of destruction's reach. His fortune then
Holds nothing secret, and Eternity,
Which is a mystery to other men,
Has like a woman given him its joy.
Time is his conquest. Life, if it should fret,
Has paid him tribute. He can bear to die.
He who has once been happy! When I set
The world before me and survey its range,
Its mean ambitions, its scant fantasies,
The shreds of pleasure which for lack of change
Men wrap around them and call happiness,
The poor delights which are the tale and sum
Of the world's courage in its martyrdom;

 *

When I hear laughter from a tavern door,
When I see crowds agape and in the rain
Watching on tiptoe and with stifled roar
To see a rocket fired or a bull slain,
When misers handle gold, when orators
Touch strong men's hearts with glory till they weep,
When cities deck their streets for barren wars
Which have laid waste their youth, and when I keep
Calmly the count of my own life and see
On what poor stuff my manhood's dreams were fed
Till I too learned what dole of vanity
Will serve a human soul for daily bread,
--Then I remember that I once was young
And lived with Esther the world's gods among. 

Régi blog: 2010. április 9.
23:08:52

Kaleidoszkóp

VÁZLAT-ÉLET

Apám szerette összerendezni a dolgokat, rendet tenni, katalogizálni, áttekinteni, témák köré sorolni: mindent. Módszeresen és átláthatóan, rengetegszer legépelve, szisztematikusan felsorolva dolgozott, lett légyen az komoly tudományos téma, vagy épp a hosszú illetve rövidszárú zoknik csoportosítása szín, vastagság, és egyéb szempontok szerint. Megannyi listát volt képes készíteni írógéppel, indigóval kb. 4 példányban a magnószalagokon lévő zenékről, szerző, előadó, témakör pontos feltüntetésével persze, betűjelekkel, számmal kódolva. Ne is említsem a címlistákat, telefonregisztereket, s külön lajstromba vette a karácsonyi üdvözletek címzettjeit is, valamint csinos és praktikus, mindenre kiterjedő felsorolást gyártott rövidebb-hosszabb utazás esetére, mi is legyen a csomagban. Hangsúlyoznom kell, legépelte, tartalmilag is, formailag is remekül tagoltan kopogott rá mindent az adott esetben épp szükséges méretű papírdarabra.

Kézírásos naplóbejegyzések, felfirkantások, levelek végére kézzel írt sorok is vannak persze Tőle, nem túl sok, a rettentő mennyiségű gépelt anyaghoz képest.

Van viszont valami különös vázlat-töredék, inkább vázlat-váz, előkészületféle egy precíz, végleges és átgondolt összefoglalóhoz, talán életút leíráshoz. Kézzel írta, halványabb és sötétebb sárga röntgenfilmes papírra (aki ismeri, tudja milyen árnyalatú sárgát értek ez alatt). Vannak egész nagy lapok is, meg kisebbek, négyzet alakúak, félbetépettek, vékonyka csíkocskák is a papírok között. Néhányra csupán cím került, párra odavetett „schlagwortok”, de akad viszonylag hosszabb, részletesebb felirat is.

Úgy sejtem, 85 elején készülhetett mindez, s már nem maradt ideje arra, hogy legépelhesse a végleges verziót. A végleges vázlatot az életéről. Olyan kár. Arra készült vajon, hogy szépen sorban, pontokba sorolva, az egyes témákat kibontva megír majd mindent?

Hiába csak dirib-darab, hiába vázlat csupán, Hozzá tartozik ez is, lemásolom afféle életrajz-kiegészítőnek:

1. A GYERMEKKOR KINCSESHÁZA

2. AZ ELSŐ ISKOLA

Angyal Rózsika, Jézus jegyese
Atlétika és az első díj
Székely tanító úr
Pataki tanár úr
Lányok közé ültetve
Egy év a sarokban
Németül is tanulunk
A nádpálca két vége
Kővel bélelt hógolyók
Verekedések a Templomtéren
Murgyán kutyája, farkán a zászló
Talpára esik-e a macska?
Felmászunk a harangokhoz
Vak Béla vára
Vezet-e alagút a Zengőre?
Ministrálok
Pilincka-játék

3. GYERMEKKORI BARÁTOK, JÁTÉKOK

4. A JEZSUITÁK NEVELÉSE

Castra Punica
Castra Romana
Pinzger történetei
Hauer a royalista
Lemmer, a filozófia és a varázsvessző
Szomszédom: Serényi
Ábrahám pofonja Zichynek

5. GIMNÁZIUMI ÉVEK

Márévári kincskeresők
Az erdők szerelmese: a PEON

6. HÁBORÚS EMLÉKEK

7. KAMASZKOR: BARÁTOK ÉS SZERELMEK

8. FRONTÁTVONULÁS, FELSZABADULÁS

9. EGYETEMI ÉVEK

10. KÖNYVEK ÉS IRODALOM

ÉDESAPÁM   ÉDESANYÁM

  

NAGYAPÁM

Bank és Takarékpénztár
Gyomorrák
Aranypor és pofon
Szótlanságok és kötél a gerendán

NAGYMAMA

A Hoyck Saga
Kapellmeister Ruppert
A gyárvárosi varrónő
Operett és színi pálya
A daliás tűzoltó
Szőlő, munka, szegénység
Szergi és Vacatkó (báró Eötvös)

AZ ERDŐ SZERELMESE

A KUTYÁK

 Számozás nélküli kis papírokon:

 Le lycéen:

A Gombfootball Kupa és Piola csapata

  Friends

Varjúvadászat Lendvaiéknál
A PIV tündöklés:  Helig, a rivális,
Hepi sír, 4:0
A kadétok
Szekrény
Corner-taktika
Forró Pubi
Kovács Pruntyi, Mulzi
Lendvai Pityu, Hütsch Sanyi,
Steindl Pimpi, Szabó, Völgyi Lala

  Politics

  Poetry

A száműzött
A rigók

  Father

Az első vadászat: szalonkázás
Tud apád vadászni
Öreg cigány nótát felejt
A molnai csárdás
Első rókám
Isten, Haza, Király

  Loves

E,Edit, Kató, Eta, Klári, R.Edit
Jutka, Márti

  Varia

Chiens

  

Miss legendája

Block idomítása
Block hazahozza a levéltárcát
A kis magyar vizsla a lépcső előtt
Hetényi kutyák: Floki, Lady, Radar
Csuti és Dasa, koncert-duett
Macskák, body-check, körhinta, sündisznó
Dasa ugatni tanul
Youpi, drága Youpi, Monsieur le chien
Lendvaiék kertjébe leszálltak a hollók
Vitorláshajók a duzzasztónál
Kertöntözés
A footballpálya körtefái

Kaleidoszkóp. 

Gyermekkori emlék: ma is kísértő s megkísértő. Mágikus ablak, színek, fények és alakzatok megszámlálhatatlan, újra meg újra elbűvölő változatai. Varázstükör. Fordítasz egyet s felragyog a kép. Örök szimmetriájában jelképeket láthatsz, a geometrikus torzókat fantáziád egészíti ki műalkotássá…
A valóság: néhány színes papírdarab, sztaniolhulladék – nemesfémek talmi pótléka és utánzata – és a ravasz egyszerűséggel elhelyezett tükrök.
A kaleidoszkóp a reflexió mágiája. A mindennapok varázslata, hétköznapjaink hulladékaiból szerkesztett költészet.
Emlékeink: hétköznapjaink hulladékai. Az emlékezés: a fénytörés játéka, jelen és múlt prizmáin, tükrein.

Béjaiában írom mindezt, 85 márciusában, szokatlanul kemény és hideg tél után, borús, esőt ígérő ég alatt. Ólmosan-álmosan színtelen a tenger, a túlsó partot köd és felhők takarják, a Babor hegyek első vonulatai sötétlenek csak felém. Tichy irányában elmosódó, fehér foltként sejlik a Hammadites. A februári koratavasz után végeláthatatlannak tűnő esők köszöntöttek ránk márciusban, lélek és emlékezés fázósan gubbaszt a kietlen hidegben. Haza készülünk, első szabadságunkra kijövetelünk óta.

S haza készülök én is.
Földi dolgaim rendezném még – meg-megrázva az emlékek kaleidoszkópját.)

*

Válás és búcsúzás

Az emlékezésnek különleges forgatónyomatéka, centrifugális ereje van. Vajon miféle súly szerint szelektálja emlékeinket?
Most, hogy akaratlanul is valami időrendi szerkesztésre törekedve – fel akarom idézni első gyermekkori emlékeimet, meglepően és váratlanul bukkan fel egy fél évszázaddal ezelőtti emlék.

Pécsvárad, Vár utca 1. Anyám és Apám. Karcsúak, fiatalok. Anyám zokog, apám arca megviselt. Búcsúznak. Válnak. Anyám holmiját lovaskocsira rakják. Apámmal kísérem ki a kocsi mögött ballagó-síró szép fiatal nőt a falu határa felé. A szőlőnkbe vezető dűlőút táján a lovak valamitől megbokrosodnak. Ijedten kiáltom: „Édesanyám! Siessen, mert elmegy a kocsi és itthagyja!” Négy vagy öt éves lehettem. Nem értettem, miért zokog fel szavaimra a két felnőtt: szüleim.

 *

Első játékok

Apám, az állástalan, valahol a számomra akkor még nagyon rejtelmesnek tűnő világban kóborolt, munkát keresve. Nagyszüleim neveltek. Nagymama, a munka megszállottja, gyakran kivitt magával a szőlőbe. Ő kapált, kacsolt – engem leültetett a bakhátak egyikére a sor végén, a szőlőtőke árnyékában. Elfértem néhány tenyérnyi hűsön. Unatkoztam. Nagymama mutatta az első játékot, amelyre emlékszem: az Y-alakú, kunkorodó kacsok voltak a kis ökrök – ezekkel vonulhattam a frissen kapált bakhát domboldalain. Próbáltam elszórakozni ezzel a primitív fantáziára épülő gyermekjátékkal – nem ment. Untam. Vigasztalanul unatkoztam. Azt hiszem innen datálódik a szőlőművelés iránt érzett személyes ellenszenvem.

A padlás gyermekkoromban a rejtelmek világát, a titkok országát jelentette számomra. Ha csak lehetett, felszöktem „kutatni”. Így fedeztem fel egyszer a tető és a gerendák porlepte zugában apám egyik játékgyűjteményét: fából faragott, miniatűr falusi háztartás bútorait, eszközeit. Különösen a hosszú kocsi nyerte meg tetszésemet, amelyet fából faragott kis hordókkal lehetett megrakni. Valamelyik kádár ős faraghatta a század elején. Hová is tűnhettek el a kis szekrények, asztalok, hordók, kocsik, sajtárok? Mire értékük felderengett számomra, már nem volt, aki emlékezzen rájuk…

******

Ennyi, csupán ennyi maradt, ez a félbehagyott, vázlat, egyetlen betűvel sem több ez a néhány, kisebb, nagyobb sárga papírlapokra írt kaleidoszkóp-váz. 85. tavaszán Apa beteg lett, májusban elment örökre, s már nem volt kitől rákérdezni az emlékeire. Kár. Olyan kár… Hiány, ez is.

 

„Emlékeire te emlékezel,

egyszerre közelít feléd hatévesen,

megöregedve,

amott az érettségiről jön…”

 

Így kezdtem ezt a blogot. De hiába, nem tudok mindenre emlékezni Apa helyett.

Régi blog: -2010. március 26.
22:54:11