Az előző bejegyzéshez Rózsa ezt írta:
"...Mintha megérezte volna, hogy nem sok maradt."
A régi blogtól most el kell térnem, mert annyira ideillik Bandi nagybátyám egyik írása Apámról. Pont az első rész, ami különösen érdekes. 😮
Idemásolom hát, miként is emlékezik a testvér.
(Közös hogyisvoltunkban említettük, mindenkinek megvan a maga múltja, a saját visszatekintése, emlékidézése. Tiszteletben tartva szeretett Bandikám szavait, néhány helyen megcsillagoztam az írását, a végén csupán egyes tényszerű, konkrét adatot adok meg, de ez nem javítás, arra semmiképp se vetemednék!😉)
Bokrétás András:
JANCSI
"Tévedés azt hinni, hogy
a sorsunk eleve
elrendeltetett.
A csillagok nem kényszerítenek,
csak mutatják az utat."
(Olvastam valahol)
1946 őszén a pécsi Tompa Mihály utca egyik csendes kertjének vadszőlővel
sűrűn befuttatott lugasában három fiatal tüsténkedett. Kezük ügyében szögmérő,
olló, vonalzó, ceruza és rengeteg papír. A fűzfavesszőből font asztal közepén
"Az asztrológia kérdései" című könyvecske.
A három fiatal már az orvostanhallgató büszke címével rendelkezett, jóllehet
a(z akkor még pécsi) Tudományegyetemet belülről még sosem látták. Bohémek
voltak és megszállottak. Az újra felfrissült világ szabad polgárainak tudták és
hitték magukat, mindenhez és mindenre jogot formáltak a 19 évesek szemtelen, ám
tisztességgel fékezett hevességével.
Imádták az irodalmat, társuk volt Őrsi Feri, Galsay Gráci, leveleztek és
találkozgattak Áprily Lajossal, az akkoriban frissen repatriált Faludy
Györggyel. S ha Pécsre látogatott Emil bácsi (Kolozsvári Grandpierre), együtt
sörözgettek a Nádorban.
Jancsi különösképpen vonzódott az irodalomhoz. Nemcsak rengeteget olvasott, de
verseket is faragott, s már ekkor jelentek meg írásai a magyar irodalmi
folyóiratok némelyikében.
A Tompa Mihály utcának ebben a házában pihente ki a II. világháború fáradalmait
Eugen, aki Jenő volt egykoron. Eugen a háború előtt hagyta el az országot,
Párizsba költözött a Sorbonne-on végzett pszichológia szakon. Kalandos élete
során előbb a de Gaulle-féle afrikai katonai tömörülés, később a francia
Deuxiéme Bureau pszichológusaként kamatoztatta tudását.
"A ti érdeketekben is!"- tette hozzá mindig, ha regénybeillő
kalandjairól esett szó.
Eugen ezen a délutánon szokásos sétájáról tért haza, mosolyogva vette tudomásul
a három fiatal szűnni nem akaró viháncolását, ám éles szeme megakadt az asztalon
fekvő horoszkópon.
Kezébe vette, hosszasan nézegette, majd megkérdezte:
"Kié ez a horoszkóp?"
Jancsi büszkén vállalta a frissen elkészített munkát.
Eugen szemén árnyék suhant át, szája csak annyira rándult, hogy tán még egy
légy sem ugrott volna le miatta, letette a papírlapot az asztalra és beindult a
lakásba.
Jancsi figyelmét azonban nem kerülte el az arcon átsuhant felhőcske. Kérlelni
kezdte hát Eugent, árulja el, mit látott ki a horoszkópból. Eugen hosszas
rábeszélésre és mert tán maga is azt hitte téved, elmondta, hogy a horoszkóp
szerint Jancsi egyszer hosszú útra indul, ahonnan nagy betegen,
gyógyíthatatlanul tér majd vissza.
Aztán múltak az évek, mindhárman orvosok lettek. Jancsi jó orvos lett, de
sohasem tudta megbocsátani magának, hogy nem a bölcsészkarra iratkozott. Egyre
sűrűsödő irodalmi sikerei ezt a választást igazolták volna.
Közben megtanult angolul, franciául, merthogy németül már gyermekkorától fogva
tudott, így négynyelvűvé vált. *
Csillapíthatatlanul és szorgalmasan műfordított, mindent, ami a keze ügyébe
került. Kosztolányi-imádó volt, aki ismeri verseit, őt hallhatja ki azokból.
Tagja lett a Magyar (később a Nemzetközi) Orvos Írók Szövetségének.
Jancsi nemcsak gondtalan fiatal, de szemtelenül bohém fickó is volt. 1947
farsangján Nagy Ferenc, a bissei (Baranya megye) születésű akkori
miniszterelnök volt a Pannóniában (ma Palatinus) megrendezett megyebál
fővédnöke. Hivatalosak voltak három megye potentátjai, remény sem volt, hogy
bejussunk a bálba. Pedig -atyja jogán- ott elsőbálozott mindkettőnk szerelme, a
szépséges és a megyei fiatalság bálványának tekintett S. Éva is. Ott
kódorogtunk a Király utca sarkán, hiszen beljebb nemigen kerülhettünk. A
nemzeti színű karszalaggal ellátott rendezők és biztonságiak vigyáztak a
résztvevőkre, az ünnep tisztaságára.
"Menj haza, öltözz ünneplőbe, egy óra múlva itt találkozunk!"- adta
ki a parancsot Jancsi. Nem kérdeztem, tettem, amit mondott.
Elhiszi-e nekem a kedves Olvasó, hogy ma sem tudom, hogyan lett nekünk nemzeti
színű karszalagunk, hogy mentünk egyre beljebb a báli forgatagba és végül
hogyan és hányszor táncoltattuk meg S. Évikét.
Szem és fültanúja voltam, amikor Jancsi egy ízben a Széchenyi-tér sarkán, a ma
köpködőnek nevezett járdaszigeten eladott egy vagon kukoricát egy vagon
melaszért. A kukoricás vagon az ó-dombóvári állomáson állt, a melaszos meg
Kaposváron. Látni ugyan nem látta azokat sem az eladó, sem a vevő, de aki
megélte a feketézés effajta legendás korát, tudhatja, hogy akkor az efféle
tranzakció még csak extra-számba sem volt vehető.
Külön regényben kéne és lehetne megírni, mennyi szelíd ökörséget követtünk el
Jancsival, ám -azt hiszem- sohasem léptük át azt a határt, amely akkor még
szelíden kínálta magát a forradalmian szertelen fiataloknak.
Eközben Jancsi fogadásból egy nyár alatt megtanult spanyolul, miközben korábban
már az olasz nyelvet is magáénak mondhatta, de beleásta magát az ógörögbe is,
hogy ferdítő-fordítás nélkül eredetiben ismerhesse meg a klasszikusokat. És
írta franciául, angolul, olaszul szerelmes és lírai verseit, melyeket nemegyszer
barátainak adott oda műfordítani, el nem árulva eredeti szerzőjüket.
Imádta a zenét. És értette is. Csak ne énekelt volna néha hozzá! Egy kiéhezett
sakálfalka artikulálatlan üvöltése mennyei zene volt ahhoz képest, amit ő
produkált, ha énekelhetnékje támadt. Ilyenkor állát előre szegezte, szemei az
erőlködéstől majdnem kiugrottak gödrükből, rezegtette tokáját és a
felismerhetetlenségig eltorzította a szerző szándékát.
Aztán megnősült. Osztálytársa húgát vette el. Akinek szívbántalmai miatt arra
kényszerült, hogy elfogadjon egy algériai kiküldetést. Tudom, nemcsak a
felesége érdekében tette, szívesen is ment Constantine-ba, ahol a helyi kórház
laboratóriumát vezette.
Először hat évig** volt kint. Amikor hazajött, összegyűltek a Tompa Mihály utcai
társakkal, akik fültanúi voltak Eugen egykori "jóslatának". Röhögve
idézték Eugent és korukat meghazudtoló ficánkolással hirdették: az élet szép!
Később megpályázott még három évet. Visszatért Constantine-ba*** ahonnan egyszer csak váratlanul**** érkezett haza.
Azon a délutánon megkért, mennék ki vele a szentlőrinci templomba és orgonáljak
neki.
Boldogan és büszkén tettem.
Bachot játszottam, meg ügyesen -hogy meg ne sértsem a templom szentségét- a
Creola című tangót, kedvenc slágerét.
Végül a magam laikus módján, mintegy befejezésként, teljes tuttival, mit sem
törődve Bach szándékával és előírásaival, a D-moll toccata és fugát.
Elmélázva ült a kóruson és mereven nézte az oltárképet.
"Irigyellek, öcsém!"- mondta, amikor vállam átölelve kifelé jöttünk a
templomból.
Majdnem ráreplikáztam: én is téged!
De ez valahogy bennem ragadt.
Este otthon megkért, játsszam neki szintetizátoron a Zorbát. Átölelte
feleségét, csokornyakkendőjében úgy nézett ki, mint egy felújított Albert
Schweitzer, és járta, járta, járta a táncot. Egyre gyorsabb ritmusban
játszottam, mintegy incselkedve vele, tudja-e követni hirtelen jött és
kegyetlenkedő szertelenségemet.
Tudta!
Kipilledve ült le, csendesen mosolygott, mint ki tette a magáét, mintha tudta
volna, hogy ez a tánc a Halálnak szánt tánc volt.
Este elbúcsúztunk egymástól, megígértette velem, hogy kimegyek hozzá Algériába.
Megcsókoltuk egymást és Ő elment.
Harmadnap tudtuk meg, hogy azért jött haza*****, mert acut myeloid leukémiát
diagnosztizált magán és azt is, hogy végső stádiumban van.
Hetek múlva minden orvosi igyekezet ellenére meghalt. Halálos ágyán ontotta a
szarkasztikus csujogatókat,******fityiszt mutatva a halálnak, s vigasztalt mindenkit, akiről tudta, hogy hiányozni fog neki.
Még partecédulájának mottóját is Ő fogalmazta meg:
"Nem kell koszorú, ciprus-ág,
és értem ne könnyezzetek,
aki szeretett, mosolyát
tegye le majd sírom felett,
az több nekem, mint a virág
és bármiféle kegyelet!"
Ahogy múlnak az évek, úgy szeretem egyre jobban.
A testvérbátyám volt!
* Gimnáziumi évei alatt a Piusban latint és ógörögöt is tanult. Az olasz tudását ki tudja mikor szerezte?
** 1966.november 11-től 1971. májusáig dolgozott Constantine-ban.
*** Visszatértekor, 1984.januárjától Béjaiában dolgozott.
**** Szabadságra jöttek haza, a szerződés szerint ez egy év kinti munka után volt lehetséges. Nem volt váratlan, tervezgettük hónapokon át. Sajnos hiába, alig láttuk egymást, és máris a Klinikára kellett befeküdnie.
***** Valóban magának diagnosztizálta a leukémiát, de az itthoni laborjában, április elsejei "tréfaként". Reménykedem, hogy a március 25-i hazaérkezéstől az a pár nap még gondtalan, felhőtlen együttlétet jelentett az unokáival, velünk, a családdal. Éjfélre értek haza Ferihegyről, és másnap reggel már a nyitásra ott volt az OTP-ben, hogy a mi nyári, algériai utazásunkra kivegye repülőjegyeink árát. Ha azt remélte, újra együtt lehetünk majd Algériában, akkor talán még nem tudta a betegségét...
****** És csodaszép verseket, búcsúzó balladákat.
