Karácsonyi mese

MEDZSID APÓ TALIZMÁNJÁRÓL








Sok-sok évvel ezelőtt, lehet ennek talán már száz éve is, élt Afrikában, a kabil hegyek között, egy nagy-nagy erdőben, egy nagyon öreg, ráncos, barnabőrű apóka, Medzsid apó.

A magas hegyek között már nagyon régen ezüstöt találtak az ottlakók. A bányákban talált ezüstből mindig vittek egy keveset Medzsid apónak is, aki csodálatos ügyességgel formálta a fehér fémet. Ékszereket kalapált belőle és a tengerparton élő halászoktól szerzett piros korallal díszítette a karkötőket, nyakláncokat, függőket, fülbevalókat, bokapereceket.

Medzsid apó egész évben dolgozott, de különösen sok volt a dolga ősszel és télen. Közeledett a máshitűek, a gyaurok nagy ünnepe, a Karácsony. Ilyenkor messze földről, nemcsak a szomszéd Tunéziából és Marokkóból, de a tengerentúli Spanyolországból, Franciaországból, Hollandiából és Angliából is eljöttek Medzsid apóhoz a kereskedők, hogy megvásárolják ékszereit. A kabil ékszereket szívesen ajándékozták egymásnak az európaiak.

Egyik decemberben nagyon hideg volt a tél. Méteres hó borította a kis berber falucska, Tizi-Ouzou körül a keskeny hegyi utakat. A szél, mint hatalmas orgona, búgott az évszázados fenyőkön. De a kereskedők ezidén is eljöttek Medzsid apó ékszereiért. Mindent megvásároltak tőle.

Amikor az utolsó távozó szán csengője is elhalkult a hidegfényű csillagok alatt, Medzsid apó fáradtan nézett körül ki műhelyében. A szoba egyik sarkában, az ajtórésen át beszökő széltől imbolygó lángú mécses fényében, hirtelen megcsillant valami. Egy borsószemnyi ezüst. Medzsid apó szeretettel hajolt le érte. Fáradtan és kimerülten, de az ihletett mesterek alkotó lázával fogott hozzá, hogy a parányi ezüstszemcséből ékszert kalapáljon.

Úgy gondolta: szerencséthozó ékszert, talizmánt formál belőle. Alakját, a ferde négyszöget, az arabok szerencsecsillagzatáról, a Dél Keresztjéről mintázta. Talált még egy picinyke koralldarabkát is: azt illesztette a közepébe. Volt sárga festéke, olyan sárga, mint a Szahara homokja; és kék zománca is, olyan kék, mint a nyári tenger kékje Algéria partjainál. Ezzel színezte a talizmánt, aztán fáradtan nyugovóra tért.

Halk kopogás riasztotta fel álmából. Nagy, fekete kendőbe burkolt asszony állt kinn a hideg télben, kislányával. Eltévedtek az erdőben, bebocsájtást kértek.

Medzsid apó teát főzött a didergő vendégeknek, a teát friss fodormenta-levéllel fűszerezte. A fodormentás teától hamar felfrissültek az éjszakai vendégek. A kislány sem volt már fáradt. Csillogott nagy, dióbarna szeme és érdeklődve nézett körül a kis szobában. Egyszerre csak meglátta a finom kis ezüst ékszert, Medzsid apó talizmánját. Vágyakozva nyújtotta ki felé párnás kis kezét.

Medzsid apó nagyon jószívű ember volt. Nagyon szerette a mesterségét, a szép ékszereket – de még ennél is jobban szeretett örömet szerezni másoknak. Felállt hát, kezébe fogta a piciny kis ezüst négyszöget, aminek közepén ott villogott a piros korall és a Kis Fatimának nyújtotta, ezekkel a szavakkal:

„Neked adom, kislányom, ezt a talizmánt. Akinek ez a tulajdonában van, az szerencsés ember lesz, mert szeretet költözik a szívébe. Szeretni fogja a jót, a szépet, az embereket, az állatokat, a felhőket, a virágokat, a pillangókat és a gyermekeket. Apróságoknak is tud majd örülni – és nagyon sok jót fog tenni életében.

De ne légy önző, kicsi Fatima! Nem szabad, hogy ez a talizmán több mint 10 évig legyen nálad. Tíz év múlva, ilyenkor, karácsonykor, add oda másnak, aki megérdemli, akit szeretsz. Mondd el neki is ezt a történetet.”

Így került Medzsid apó talizmánja a kicsi Fatimához, aki megtartotta a tanácsot és tíz év múlva továbbadta, hogy a jóság sokasodjon a világban.

Nekem egy nagy, barna szemű, törékeny kis öregasszony, Akila adta, tíz évvel ezelőtt, Algériában.

Én most neked adom tovább.

Vigyázz rá nagyon – és tíz év múlva, karácsonykor add tovább.

Meséld el annak, akinek továbbadod, a karácsonyi mesét: Medzsid apó talizmánjának történetét.


Régi blog: 2010. december 7.

Télidő, múló idő










TÉLI ALKONYAT

Valószínűtlen fényeit
a téli alkonyatnak;

a napokat, mik jönnek és
mind sorra elszaladnak;

éveimet, mérföldjeit
szikkasztó sivatagnak;

szerelmeimet, kik talán
halálos sebet kaptak;

akikkel együtt indultam
és akik megtagadtak;

és az álmokat, amelyek
nem reményt: hitet adtak

- megidézném még vértelen
kísértetét a múltnak,

és hinném is, mint el-nem-ért
partot a vízbefúltak,

hitegetném még magamat
kábultan és bolondul

- de késő már. Fejem felett
harang szól, óra kondul.


(a fotót Borka Csalamádéjából csentem ide)


Régi blog: 2007. december 5.
20:25:00

Kabyliai tél










27.

DECEMBERI DAL BÉJAIÁBAN

Hullik már, hull a zápor
s nem is látsz Béjaiából
csak egy hajót, a távol,
köd-ülte láthatárról.
A lelkedig beázol…

Otthon most, csengős szánon,
Mikulás jön, Karácsony:
száz színes gyermekálom
csillog a gyertyalángon.
Szemem lehunyva látom.

Ez próféták hazája
s míg robban száz petárda,
ülök csak itt, bezárva,
bizonytalanra várva.
A szívem olyan árva.

Otthon lángok lobognak,
nagy ködök kavarognak,
angyalhajak ragyognak
- s vannak, akik zokognak.
De jó a boldogoknak!

Olyan valószínűtlen
itt körülöttem minden,
mint az, akiben hittem
valaha, rég: az Isten.
S ha ő nem, ki segítsen?

Ezt írtam nyolcvannégyben,
Kabylia telében,
csillagtalan sötétben,
éjfél után is ébren,
- s szép Karácsonyt reméltem…


Régi blog: 2007. december 7.
21:04:31

Télidő

HÁROM ABLAK A TÉLRE

November

Napok     Jönnek     A lélek szövetéből
kiklórozzák majd az emlékeket
Hiszen tudom a múlttal mi sem ér föl
Amit ütöttél a seb beheged

Mégis valami végképp változott
Másképp köszönnek rám a reggelek
Nem ringatnak el már az alkonyok
Amiből ittam a kút mérgezett

December

Háromszázötven ablakán át
ez az év immár a múltba néz
Szemem káprázik     Még csodát lát
de a falakon nő már a penész

és a pillérek omladoznak
Hullik-mállik lassan a vakolat
Összemosódik a ma és a holnap
Olvashatatlan lesz a karcolat

Kártyát ne vess     Bizonytalanra
tettem fel régen már a sorsomat
Haza hol vár a hontalanra
Van-e otthon mely újra befogad

Kezem között a napok órák
sora nem-mérten mint homok pereg
A mindennapos örökkévalóság
gyógyítgatja korhadó szívemet

Január 

Szél söpri el már napjaim
Halomba gyűlt az évek rossza
Bizonytalan ösvényein
vajon mi vár még     Hány Canossa

A szerelem itt van a kezemben
mint egy szívenlőtt vadmadár
A szárny még utolsót rebben
de nem száll égre soha már

Tél van     Hideg van     Január







Régi blog: 2007. december 3.

19:49:19

Dal - mindhalálig










RIGÓDAL DECEMBERBEN

Nyolcvankettő december elsején,
hajnalban, negyed hétkor,
mikor úgy hittem, nincsen már remény
s mindenfelé sötét volt,

míg szennyesszürke felhőlovasok
száguldoztak az égen
és én batyuként cipeltem kopott
álmaim át a téren,

egy lombjavesztett, kopár jegenyén,
didergő pirkadatban,
mint gyermekkorom régmúlt reggelén,
íme, rigódal harsan.

Egy eltévedt rigó rikoltozott
a párás szürkeségben:
nekem dalolt a kis madártorok,
kiáltott, hogy megértsem.

Sorsom-példázó díszletek között
mi ad erőt, madárka
hogy a dísztelen, gyászba-öltözött,
télre-készülő tájra

széthintsd ujjongó, vidám éneked,
himnuszát a tavasznak,
s dalolj, dalolj, míg torkod bereked,
gazoknak s igazaknak?

Példázatod ha csak megérteném,
s követni hogyha tudnám,
ha elhihetném, hogy még van remény
és hogy van még kiút tán,

tudnék dalolni én is önfeledt-
rajongón, lázas szóval,
hirdetve, amíg a torkom bereked,
míg szól az ujjongó dal:

„Bár itt az ősz és a tél közeleg,
nem volt a nyár hiába,
bár összegyűjtve emlékeimet
indulok új hazába,

mégis, mégis csak ez a menedék,
a dal vigasztalása,
remédium, mely sosem elég
a világ bánatára.

Mondhassam hát és mondjam versemet,
míg van fény, mely világít,
ne hallgattassák el novemberek
s daloljak – mindhalálig! „



Régi blog: 2007. december 3.
20:35:41

Névnap, november 22.









VERSES KÖSZÖNTŐ CECÍLIA SZENT NAPJÁRA

Felesége névnapjára
szegény költő, mit tehet?
nincs egy árva rézpetákja,
ajándékot nem vehet.
Nincsen nékem semmi kincsem,
hiába száz kirakat,
mindhiába hogy kínálja
az ezüstöt, aranyat,
gyöngynyakláncot, brilliánsot,
brossot, gemmát, kámeát,
réztálakat, ónkupákat,
Tutankhámon aranyát,
vagy akinek az a vágya,
Kleopátra micsodája
vagy Fatima balkeze,
Nagy Mahomet zöld feze -
ha nem lennék ilyen szegény,
néki mindezt megvehetném,
lába elé letehetném
s csillagokkal kiveretném
feje felett az eget –
ám ki szegény, mit tehet?
Aranygyűrű, gyöngy helyett,
felfűzöm a rímeket,
szép sorjába, hosszú láncra
s köztük szívem ó korállja,
antik ékkő, díszeleg,
bár a színe már fakó,
színevesztett, hervadó,
mégis hiszem, hogy ez ócska
ajándék, mit költőmódra
máma néki készítek,
tetszik és nem veti meg…
Elfogadja, hordja is tán
és a fénye kristálytisztán
villan meg majd sokkal szebben,
mint annak, mit megvehettem
volna, hogyha valaki
lennék és nem az aki:
szeleburdi, kissé léha,
ügyefogyott, bús poéta,
kinek fellegek közt járva
kőbe botlik mindig lába
s felesége névnapjára
aranygyűrű, gyöngy helyett
nem adhat, csak rímeket…


(A vers 1966-ban, a fotó talán következő év nyarán készülhetett, Algéria, tele káprázatos csodákkal, aranyművesek utcájával, gyönyörű ékszerekkel, szépséges kabíliai karkötőkkel, amit a szegény magyar kooperáns csak a kirakatokban látott. Azért a fénykép is mutatja, az arab szőttesek –igaz, a legolcsóbbik fajtából- bekerültek a lakásba, eltakarva a kórházi ágyat, a laborműszerek ládáiból gyártott bútorokat. Az igazi otthonteremtés tehetségével megáldott szüleim a semmiből is tudtak varázsolni.)

1966. november 11-én érkeztünk Algériába, 11 nappal később volt Anyukám névnapja, szegény költőnek tényleg nem volt még egy rézpetákja se. Még előleget is csak egy hónap múlva, (addig a többi magyar segített) Az első naptól dolgozott (sokszor 10-12 órát,,,,) de fizetése csak fél év után lett. 

Régi blog:2007. november 22.
18:52:40

Homokóra

SZÁZSZOR SZÓLITLAK

Lódítanám az idő kerekét:
repüljetek, ti cammogó napok!
A horizonton kifeszült az ég:
valamit én is még várni tudok.

Mióta élek, mindig vártam én.
Valamit vártam. Talán csodát.
Az álmos idő rozsdás tengelyén
jeltelen gördült év évre tovább.

Porbafúltatok sorra, álmaim,
ti hajdan büszke sólyommadarak.
Rekviemetek néhány suta rím,
- nem maradt hit, nem maradt akarat.

Kavicsok közt a porban matatok,
Fakult emlékek között kutatok,
Ujjaim közt elperegnek a napok
Mint homokórán a finom homok.

Görcsös kezekkel markolok feléd,
százszor szólítlak kedves neveden:
rajzold fel újra létem szép ívét
a horizontra, kedves gyermekem!



Régi blog: 2009. december 31.
10:02:51

"...akihez nem bántam, hogy közöm volt valaha"

HÁROM HELYSZÍN, HÁROM IDŐPONT, EGY VERS

Rainer Maria Rilke: Herbsttag, Párizs 1902.szeptember 21.
Decsi László angolra fordította: Pécs 1980. szeptember 21.
Különös dátumok…
Faller János írt az angol fordításról: Székesfehérvár 1982.06.29.

Herbsttag

Herr: Es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren lass die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süsse in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.

(21.09.1902.)

 ***

Fall time, my Lord. The summer was so great.
Lay thy shadows on the expiring sun clocks,
And let thy speady winds to the fields outbreak.

Order the last fruits, to collect every tide;
Give and allow them just two more sunlit days,
Bring them to perfection and open them ways
To press final sweetness in the heavy vine.

Who has no home yet, will no one ever build.
Who’s stating alone will it for ever do,
Will watch, read, write letters no matter whom to
And will in alleys be perturbed walking
when leaves are trembling in fall time’s to and fro…

 (21.09.1980.)

*** 

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára
éjszaka olvas, folyton levelez
a ligetben bolyg, valakit keres,
amikor a lombok őszi tánca járja.

(Komlós Aladár fordítása)


Az előző bejegyzéshez, - már hónapok óta készültem rá -, most kiegészítésre van szükség. Mert a versek, az emlékek, emlékképek, életrajzi, önéletrajzi adatok sokatmondóan vallanak, mégis keveset adnak vissza magából az Emberből. Aki nemcsak és nem elsősorban versíró-versfaragó orvos volt, hanem társ, segítő, főnök, előadó, tanító, tanítvány, fiú, báty, apa, honfitárs, ismerős, s folytathatnák még a sort.

Meg BARÁT.

A barátság olyan ajándéka a sorsnak, ami csak kiváltságosokat illet meg. Apám és a barátai bizony azok voltak, mindannyian. Különleges tehetséggel megáldott, a maguk nemében páratlan emberek. Annak idején, gyerekfejjel is és most a jelenből évtizedek messzeségébe visszatekintve is csodás érzés tölt el. A régi, gyermekkori emlékek általában csak felvillanások, képek, néha hangulatok-illatok-színek-ízek kombinációi. Nekem abban a szerencsében volt, s van ma is részem, hogy a kis emlékkép-töredékeimhez versek kapcsolódnak. Csak behúnyom a szemem, s már látom is a ködös esti sétát Hetényben, s hallom Decsi Laci bácsi hangján a „Tavasz a házsongárdi temetőben”-t, Aletta szép nevét dúdolom magamban, vagy Burnsre s vele kislány önmagamra gondolva mormolom: Korai még…A költők szava, az oly sokszor citált verssorok életünk részeivé váltak. A Herbsttag is. Ötvenen túl jön el az idő, hogy teljességgel értem s érzem minden sorát. Még az angol fordítást is, a hiányzó nyelvismeret se gátol. Mert itt az idő…

(Sajnos nem volt már kitől engedély kérjek

 hogy beírhassam az angol változatot.)

Régi blog: - 2008. január 25.
 07:10:38

Herbsttag 1902-1980-1982

Az alábbi bejegyzés, hosszú, de érdemes végigolvasni. 
(Sőt, a következő is ide tartozó lesz, folyt.köv.😏)

Rövid bevezetőül: 
Sok-sok évvel ezelőtt került a blogba az alábbi levél, akkor is és most is csodálattal vegyes döbbenettel olvastam végig. Hálát adtam és adok ma is, amiért ismerhetem őket, Apámat és a barátait, Amiért a versek szeretetére, szépségre, igazra, jóra és olyan értékekre tanítottak meg, amik nem pénzben mérhetők. Hogy ezt kaphattam útravalóul, ezt, ami végig átsegített életem nehéz időszakain, örökre hálás leszek a sorsnak.

LEVELEK HULLÁSA     -    NAPNYUGTA ELŐTT

avagy: Miért szép nekem egy különös versfordítás
Mit mond nekem Decsi László angol nyelvű Rilke-fordítása?

Hevenyészett tanulmány, de még inkább meditáció, főképpen pedig szabad asszociációs önvallomás.

   Vannak emlékeink, amelyek – akarjuk, nem akarjuk – sírunkig kísérnek. Emlékek, élmények, átélt és megélt helyzetek: primer élmények. És vannak irodalmi remineszcenciáink, emlék-idéző verssorok, dallamok, képek, épületek, tájak leírásai: szekunder élményeknek nevezhetném őket. Az emlékezés engrammái különlegesen változóak és változékonyak. Megfelelő lelkiállapotban egy elkoptatott, banális, giccses sláger-töredék éppen olyan mély és évtizedeken át minket hűen kísérő-követő, belénk-növő emléket hagyhat bennünk, mint egy Rilke-sor vagy Chopin-dallam.

   „ Gott lebt in dem Liebenden, nicht in der Geliebten”- írja Thomas Mann. Nem a ránk ható emlék, nem az élmény, az átélés folyamat, hanem annak hevessége és a befogadó psziché pillanatnyi állapota dönti el, mi lesz bennünk a maradandó és a nem-múló.

   Így vagyok én is Rilke versével, a Herbsttaggal. Magyarul-németül együtt ismertem meg, Szerb Antal kamaszéveink bánatai fölé hajló, felejthetetlen és egész nemzedékünk számára revelációként ható antológiájából, a "Száz vers”-ből.

   Erről a versről bizonyára sokat és sokat írtak már – én egy sort sem ismerek. Nincs hát, ami befolyásoljon.

Szeretem és visszhangot kelt bennem az eredeti német szöveg; jónak találom és élvezem a magyar szöveget. Sokat visszaad az eredeti inkább sejtető, mint keményen fogalmazó, igazán rilkei lágyságú és kaffkai homályú víziójából.

   A vers azok közé tartozik, amelyeket – néhányszázad magammal – annak idején, 14-15 éves koromban mindkét nyelven megtanultam és sokat, sokszor mondogattam.

(Felvillan egy emlékkép: katonakoromban hétvégi szabadságra utazom Erdőkürtről Pécsre. A vonaton zsúfoltság, a folyosón állva utazom. Pest felé közeledve az egyik fülkében eszméletét veszti egy idős, kövér férfi. Nálam semmi, az ájult zsebében kutatva Nitromintot találok. A beteg jobban lesz, hamarosan előkerítenek egy másik orvost is. Néhány percig beszélgetünk. A másik orvos is álmodozó fajta. Amikor bezötyögünk a végállomásra, egymást túllicitálva mondjuk a „Herbsttag”-ot.)

   Az „Őszi nap” családi verssé vált nálunk. Feleségem is, leányom is kedvenc versei közt tartja számon. Velünk él, családtag. Része életünknek.

   Nyár van, kánikulai hőség, fullasztó meleg. A laborban, ahol ezeket a sorokat kopogom, fáradt és kimerült, nyári szabadságukra váró asszisztenseim gyürkőznek a napi munkával. Csörög a telefon, betegek reklamálnak. Semmi őszi hangulat. A verssel, amelyről írok, az elmúlt hónapokban szinte megfeledkeztem. Nem volt találkozásunk, semmi nem idézte, nem zsongatta meg bennem sorait.

   És most, hirtelen, itt van előttem. Angolul. Jóbarát műve. Magyar orvos, osztrák költő német nyelvű versét angolra fordította.

   Olvasom, ízlelgetem a sorokat, a szavakat. Hasonlítgatom az eredetivel, a jól ismert magyar fordítással.

   Aki fordít, ferdít is egyben – elcsépelt közhely, olcsó szellemesség. Szerintem: aki fordít – no nem határidőre, előre kialkudott összegért, hanem szíve szerint választva a fordítandó verset, maga is átélve, újra fogalmazva az eredeti élményt, hangulatot – aki tehát fordít, mindig magából is hozzátesz valamit a vershez. Minden fordítás átköltés, áthangszerelés is. Egy kissé önarckép, egy kissé önvallomás is.

   (Valaha, amikor még komolyan gondoltam arra, hogy egyszer majd csak megjelenik verseim és műfordításaim szerény kis kötete, az „ARC ÉS ÁLARC” címet szándékoztam adni a füzetnek. Sajnos Szentkuthy most megjelent könyve „lelőtte” előlem a címet; ugyanúgy, mint egy amerikai szerző „A nagy blöff” című szociológiai-politikai-művészeti tanulmány-tervem címét vagy „Az emberi tényező” című novelláskötet-tervezetem címét… Sok mindenről lekéstem már életemben, ez sem ráz hát meg alapjaimban…)

   Herr, es ist Zeit. Itt az idő, Uram.

   Ősz van, őszülünk, készülünk a télre, az évszakok futása – tudjuk – hamarosan végetér bennünk. A magyar fordítás pontos; nyelvtanilag is, hangulatilag is. „Fall time, my Lord” – fordítod te. A hullás, a lehullás ideje, Uram. Hullani készülsz hát? Ne feledd: az angol szó, amellyel m a g a d b ó l, a magad hangulatából tettél hozzá az eredetihez, nemcsak a német és magyar, a beletörődés, megbékélés hangulatát sugárzó kifejezéshez ad hozzá egy sötétebb árnyalatot, a kiszolgáltatottság, az elítélt, a reménytelenül de még mindig lázadó embert idézve; nos, az angol szó nemcsak a levelek hullására utal, hanem a birkatenyésztők nemzetének állattenyésztési asszociációira is: lamb fall – a bárány kihullik az anyaméhből, új élet születik. Te, tudom, nem erre gondoltál. De most már erre is gondolnod kell. Ezentúl…

   „Leg deine Schatten auf die Sonnenuhren”  = „A napórákra árnyékod bocsássad” – mindkét nyelven biblikus csengésű ige jelzi a költő istenközelségét, az Isten közellétét – az út végének, a túlvilágnak közeledését. És a Decsi-féle angol fordításban ez is sötétebbé válik, komorabb és komolyabb, szinte már végzetes zengést kap: „Lay thy shadows on the expiring sun clocks”. Az eredetiben – és a magyar fordításban nem létező, meg nem lévő jelző már az angol fordító lelke, az ő hangulatát festi és tükrözi. Nem véletlen az orvosinak is minősíthető műszó használata sem…

   „… und lass die Winde auf die Fluren los.” = „… és a szeleket engedd a földre már.” A magyar fordítás itt szegényebb egy kevéssel: a „loslassen” –elengedni, elbocsátani, s z a b a d o n engedni igénél az engedd kevesebb, másképpen árnyalt értelmet sugall. És az angolban: a „speady” és az „outbreak” ismét közelebb van az eredetihez, többet mond el Rilkéről és ismét mond valamit Decsiről, a fordítóról, - és Decsiről, az emberi lényről is…

   Gyorsak és sebesek a szelek, elfújják nyomunkat, röpül az idő; hajdan hatalmas metropoliszokat romvárossá koptatnak, hegyeket változtatnak kopárrá, lemosva róluk, emlékezésünk hegycsúcsairól a hajdan zöldellő emlékerdőket. És ezek a szelek kitörnek, kitörhetnek, mert az Úr szabaddá tette őket: kiengedte őket, mint Aeolus zsákjából a szeleket. Kiengedte, reánk engedte heves, gyors szeleit az Úr – és nekünk nincs más választásunk: bele kell törődnünk az ő akaratába. A Sors szelei fújnak ránk, ezt érzi és érezteti – az én megérzésem szerint, ha talán ösztönösen, öntudatlanul és nem tudatosan is – a fordító, Decsi László, fiatalkorom barátja, öreg éveim utolsó mohikánjának egyike, akihez nem bántam, hogy közöm volt valaha…

   „Befiel den letzten Früchten voll zu sein” = „Parancsold, a gyümölcsök érjenek be”. A magyar fordítást értelem szerint ekvivalensnek kell elfogadnom, - de az eredeti számomra valamivel többet mond, még többet sejtet. „Voll” és nem „reif” – nem érett, több annál: teljes, tökéletes, a már meg-nem-haladható teljesség, a tökéletesség állapotában lévő. Az angol ismét közelebb áll az eredetihez: visszaadja a nem lényegtelen jelzőt: a „letzte Früchte” = „last fruits” nemcsak grammatikailag és szó szerint egyező fordítás, hanem egyformán sejteti a napnyugta előtt meditáló, életének futását számbavévő és felmérő, végső számadásra készülő Rilke – és a fordító Decsi László! – hangulatát. Igen, ezek a végső gyümölcsök, amelyeket most még talán beérlelhetünk, utolsó verseinket írjuk, utolsó szerelmeinket éljük – ha éljük és ha szerelmeknek minősíthetjük ezeket a hajdani lángolásokhoz képest oly fakó fénnyel, alighogy felderengő érzéseket – utolsó szüretre készülünk. Imádkozzunk hát legalább néha-néha a Felettünk Valóhoz, akiben oly nehéz hinni ma már: adjon még sugarat, fényt, illatot, ízt, hadd gyűjtsék be ezek az utolsó gyümölcsök az egész élet édességét, hadd legyen idejük még „to collect every tide”.

   "dränge sie zur Vollendung hin” = „add, hogy beteljesedjék mindenik.” =”bring them to perfection”. Mindhárom megoldást megfelelőnek és jónak tartom. Legtöbbet itt a német szöveg mond számomra: a „dränge” = szorítsd, kényszerítsd, Uram, lelkemet a tökéletessé válásra; legyen meg rajtam is, a sorsomban is a Te akaratod, még ha ez fáj is nékem, még ha akaratom ellenére van is, hiszen fájdalom nélkül nem juthatunk el a tökéletességhez, még annak közelébe sem – Michelangelo, Beethoven és sok más nagy művész példázza ezt, hogy kedvenceim közül csak Berliozt, Chopint, Shelleyt, József Attilát, Váci Mihályt említsem…

   „…und jage die letzte Süsse in den schweren Wein” = „ s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe” = „open them ways to press/final sweetness in the heavy vine”.

   Rilke azt kéri, hogy az Úr hajtsa, kergesse, kényszerítse végső, az utolsó, a tökéletesség legfelső csúcsán található édességet a nehéz borba. Kardos László* – úgy emlékszem az ő fordítását idézem végig – egy szép régi magyar szóval adja vissza ezt a gondolatot, a méz színű szőlő, a „szóló szőlő” aszúborral egyenértékűvé nemesedett ómagyar kifejezéseket, szóhasználatot idéznek bennem. A „final sweetness” kifejezést én ismét nemcsak szó szerint, hanem – talán éppen pontosságáért! – többnek érzem, mint a kardosi megoldást, a „dús” szőlőszemekbe gyűjtött „méz”-et. A dús töltelékszó csupán a fordításban, - mint feljebb a „már” volt /a szeleket engedd a földre már/. Prozódiai szerepük van: egy szótag kell ide – de ez a szótag-képviselő szó nem ad hozzá az eredetihez, csak kitölti a hézagot, perfektuálja a ritmusképletet. A „press” közelebb áll az én lelki-nyelvtani-szótani, hangulati horizontomon a „age” igéhez, mint a barokkosabb vagy lágyabb, viktoriánus puhaságot idéző, egyszerű és köznapi „gyűjtsd”. És még valami: másnak talán az „open them ways” túl prózainak tűnik. De nekem ez is többlet: Decsi-beleírta-többlet, a magam lelkének is visszhangja. „Sors, nyiss nekem tért” – rémlik fel Petőfi sora. A Sors Neked is, nekem is nyitott valaha tért – nyithatott volna tágabb teret is. De ötven felett már mindenki felelős legalább egy kissé az arcáért – mondta G. B. Shaw – és talán a sorsáért is – mondhatnám hozzá én – és mondták bizonyára már sokan. Másképpen is választhattunk, másképpen is élhettünk volna – mi ezt, így, itt választottuk. Uram, bocsásd meg nekünk a mi bűneinket, megalkuvásainkat, gyávaságunkat!

   A dús szőlőszemekbe gyűjtött méz minden bizonnyal nehéz aszúbort ad m a j d, az értelem logikai áttételein keresztül, kikövetkeztethetően. De a „schwere”, a „heavy” jelzők azonnal és közvetlenül érzékeltetik, hogy nehéz bor születik, tömör és súlyos, zamattal teli, nehéz bor, amely megzavarja fejünket. Pedig mi már kihörpintettük a kupát, életünk borát, ezt a nehéz bort, kiittuk a javát…

   Az utolsó öt sort, a vers legszebb sorait tán mindhárom fordításban egyenértékűnek érzem – pontosabban: az eredetivel egyenértékűnek érzem a két fordítást.

   Egy kivétellel: a „write letters no matter whom to” ismét egy adag, néhány milligramm többletet ad számomra, nekem. Decsiből ad hozzá ismét, Decsiből, a fordítóból, a napnyugta előtti számadásra, az utolsó napfogyatkozás sötétségébe készülő barátról.

Hanyag és kamaszos vállrándítás számomra ez a kifejezés, egy kissé nemtörődömség, egy kissé pesszimista megnyilvánulás. Mindegy már, mit érdekel engem, olyan mindegy már, hogy kihez, de írni kell, levelet, verset, novellát, tanulmányt, cikket – no matter what, but you must write: írni kell! Meg kell még mutatni magunkat!

            Igen, írni kell.

            Levelet, bármit.

            Engem Rilke fordításod arra késztetett, hogy Neked írjak.

            Hogy ezt írjam.

            Köszönöm, hogy megírhattam.

1982.jún.29.
11.20-13.17

Átolvasva, pótlólag:
Még egy plusz-pont: az utolsó sor ritonellszerűen ismétli a vers /angol/ kezdőszavát:

                                    „Fall time…
                                                  és
                                                    „…when leaves are trembling in fall time’s to and fro…”

Örök visszatérés…

*******

Minden megnyilvánulás: mimika, arcrándulások, kézmozdulat, gesztus, szó, írás, beszéd: egy kissé önvallomás is. Magunk mutogatása.
Ez a pár sor sem más: hiú páváskodás, önvallomás, szelíd önmarcangolás.
A Rilke fordítás: ürügy csupán.
Nagyszerű ürügy!
Mozgasd meg máskor is hasonlókkal rozsdásodó szürkeállományomat – és korhadozó szívemet …

Eddig a levél. (Apa levele Decsi Laci bácsihoz aki gyermek,-és ifjúkorom része, feledhetetlen és meghatározó része volt)

Emlékezetből, gépelési és egyéb apróbb hibák javítása nélkül kerültek be a német és magyar verssorok a szövegbe. Fellelkesülten, emlékezéssel, meditálással teli sietséggel készült. Kimondatlanul, ám a sorok között könnyen, jól felismerhető nagy szeretettel és csodálattal. A Barát iránti tisztelet és gyengéd féltés együttese, az elismeréssel vegyes, jó értelemben vett irigykedés, sejtések és a mára már múltba merült titkok íze mind-mind át meg átszövik a szöveget. Érzések és emlékek rengetege, valamiféle fájó öröm, hogy barátok lehettek, ez engem is, ennyi évtized múltán is vigasztal és visszarepít az időben.

* Kardos sok-sok fordítással gazdagította az említett Száz vers kötetet –is. Az itt idézett Őszi nap azonban Komlós Aladáré. Jel, utalás ez arra, a laborban, távol az otthoni könyvespolctól íródott ez a levél-féle.

Régi blog: 2008.január 24.

17:38:11.

Ősz' 1984

24.

OKTÓBER BÉJAIÁBAN








Október van és erkélyünkön, nézd csak,
a hajnalka mégis hogy kivirágzik!
A láthatáron felhők gyülekeznek,
de ellátni még egész Ziamáig.

Az öböl felett fátylas ködök szállnak,
tűnik a fény, körülvesz a hűvösség,
az asztalunknál mellénk könyökölnek
s velünk hallgatnak már az őszi esték.

Legendák szállnak el a szemhatáron
s mi indulunk, hegyen túli hazákba –
Szemünk párás tükrein ott lobog még
a hajdanvolt nyárvégek ragyogása…


Régi blog: 2008. október 8.
22:18:11

Dalocska fordítás












Kicsi csillag, csillogj csak!
ó, ha tudnám, hogy mi vagy…
Magosan a föld felett
hinted gyémánt fényedet.

Ha a tüzes nap leszállt
a fénye már nem süt le ránk:
gyújtsd fel pici mécsesed
s ragyogd be az éjeket.

Vándorokra éj ha száll,
vezetőjük e sugár:
látják az út merre megy
s áldják pisla fényedet.

Mélykék égen őrködsz fönn
és átsütsz a függönyön.
Nem hunyod le a szemed,
amíg a nap fel nem kelt.

Vezessen e pici fény,
ha sötétben járok én
- bár nem tudom, hogy mi vagy:
pici csillag, csillogj csak!


Twinkle, twinkle, little star,
How I wonder what you are!
Up above the world so high,
Like a diamond in the sky.

When the blazing sun is gone,
When he nothing shines upon,
Then you show your little light,
Twinkle, twinkle, all the night.

Then the traveler in the dark
Thanks you for your tiny spark,
How could he see where to go,
If you did not twinkle so?

In the dark blue sky you keep,
Often through my curtains peep
For you never shut your eye,
Till the sun is in the sky.

As your bright and tiny spark
Lights the traveler in the dark,
Though I know not what you are,
Twinkle, twinkle, little star.

(Jane Taylor)

Régi blog: 2009. december 30.
15:43:32

Ghardaïai "lap"

SZAHARAI KÉPESLAPOK

Fény, szél és tavasz: ez volt Laghouat.
Sétáltunk csak a pálmafák alatt,
gondtalanul, nevetve nagyokat.
Az utca népe tarka forgatag,
színes szőnyegek és fehér falak
- az ég fényei elvakítanak.
Nincs vágy, nincs emlék, nincs akarat,
lustán megáll az álmos pillanat.
Nekünk mennünk kell. Boldog, ki marad.

Homok, pálmafák, tevekaraván.
Sziklák, örök nyár, örök délután.
Aztán hirtelen, egy kanyar után
kéken és fehéren feltűnt Berriane.

Biblikus táj ez: nyájak, pásztorok,
az alfafű s a végtelen homok.
Mi rohanunk, nyugtalan vándorok
- fejünk felett idegen csillagok.

Képre kép villan, sorra váltja a
színeket a laterna magica:
Berriane, Beni Isguen, Ghardaïa, Bou Noura.
Széttört tükrök. Emlékek halmaza.












Régi blog: 2009. augusztus 4.
10:37:29 +


Versike, a ríkattató...

ORSIKA A BALATONNÁL

Anyucival egész héten
a Széchenyi utcát nézem,
de van program hét végére:
kirándulunk Kenesére.

Kenesén már kora reggel
a madarak dala kelt fel.
Fenn a fákon száz meg száz
sárgarigó fuvoláz –
csupa dal a kert, a ház.

Ha kinyitom a szemem,
harmat csillog a gyepen,
ameddig a szemem lát
- s anyu hozza a teát.

Anyucinak sok a dolga,
vásárolni megy a boltba
és vesz mindent ami kell,
ez engem is érdekel.
És ha nincs más dolgom éppen,
szívesen el is kísérem.

Ebéd előtt nagyapával
sétálok egy jó nagyot,
hazatérünk sok virággal,
amit Maminak hozok. 

Ott a sarkon a bozótban
rengeteg a vadmimóza,
le is tépek három szálat:
elviszem a Ciluskának.









Hogyha ízlett az ebéd,
szundikálok kicsikét,
szempillámra pilleszárnyon
libben rá az arany álom.

A délután csudajó,
fürödni visz nagyapó,
sárga gumicsónakom
ringatja a Balaton.

Jámbor kutya mindig álmos,
nincs kedve az ugatáshoz,
de ha csirkecsontot kap,
farkcsóválva ropogtat.

A víz felett a sirály
suhan, lebeg, fel-le száll.
Ragyog még a napsugár
s nádon a szél muzsikál.

Hűvösödik, lenn a parton
lopakodik már az alkony.
Megnyúlnak már mind az árnyak,
a réten a szél feltámad.

Pelyhekben hull a homály,
tücsök cirpel, dala száll
és a nagy sötéten át
szól a béka-szerenád.

Fellibeg a hold az égre,
csillag villog a sötétbe,
kiságyában puha párna
s álom vár az Orsikára.

Nagyon messze még a nyár,
hisz nincsen csak február,
de én már azt álmodom,
hogy vár rám a Balaton. 


Régi blog: 2009. június 13.
21:46:23

Ifjú házasok 1954.

REGGELI IMÁDSÁG

Lásd, felvázolta már a láthatárra
a hegyek vonalát a pirkadat,
szobámból surran, ím, az éjjel árnya,
derengenek a jólismert falak,
olszlik az álom zavaros világa
és visszatér a száműzött tudat.
Te még alszol, az álom árja ellep,
feledtél vágyat,bánatot, szerelmet.

Az én szívemben lassan felremegnek
dadogva a dédelgetett szavak
s melengetve, mint takaród a tested,
szelíden-halkan megszólítanak.
Mint gyerekkori, régi ima, reszket
szívemben a rorátés áhítat
és míg a nap kel és oszlik az éjjel.
így szólongatlak szívem szép hitével:
„Üdvözlégy nékem feleségem, párom,
ki áldott vagy az asszonyok között,
dajkáljon szelíd anyaként az álom
és béke lengjen hunyt pillád mögött.
Az ébredésed, kedves, egyre várom,
mert véled életembe költözött
a szeretet, amelyben hajdan hittem
és ott fénylik hűséges szemeidben.

Felvillannak a friss hajnali fények,
az új nap itt áll, ím, a küszöbön.
Ki benned hisz csak, adj erőt szívének
s én elviselem könnyen, bármi jön.
Megtanultam, hogy mégis szép az élet
s e tanulságot néked köszönöm.
Maradj meg mindig, életemnek párja,
az én világom szép világossága.





Régi blog: 2009. április 22.
21:12:01

Zsengékből

EPIGRAPHE

Elillan az álom, a dal tovaszáll, tovalibben
s honnan a szó zendült, hallgat a gyermeki táj.
Messzesuhannak az évek a fénytelen égen,
illan az illat, alél s halkul a régi románc.
Ellobbannak a lángok, a lányok, az ifjú szerelmek
és mit a vers őriz: hűlt pora, holt hamu csak.


Régi blog: 2009. április 22.
20:47:20

Három szonett

Szonettek Naciriához*

18.

HAMMADITA RÓZSA

Naciria, királyok menedéke,
Gouraya lánya, tenger gyöngyszeme,
te voltál hajdan, mondd, a szépek szépe,
El Mansournak illatos jegyese?

Hadd szóljak hozzád, szép arcodra nézve,-
mit elcsúfít az idő sebhelye,
hogy szólván a vers szépséged idézze
s ne látsszék rajta a kor szemete?

Hogy sirassalak, hammadita rózsa,
ki itt fekszel mocskosan, megtiporva,
gyalázatodban is szépségesen

- olyan szépen, hogy zaklatott szívem
a fájdalom szinte marokra fogja,
mint réges-rég egy kamasz-szerelem…

*

19.

HANYATLÓ CSILLAG

Hová lettek tündöklő palotáid
s minden, amit itt szellem alkotott?
Dicsőségednek már csak romja látszik,
sorsod csillaga hanyatlón ragyog.

Hová lettek a költők és tudósok
és El Mansour, a bölcs fejedelem?
Kalózok törnek rád s vad martalócok,
bordélyház várt rád, nem a szerelem.

Utcáidon kalmárok és kufárok
s az ember-névre nem méltó tömeg,
szájukból ömlik szitok és az átok,

hiába szól az ajkuk szálemet.
Hamis próféták torzított Koránja
hódít s készül a vakhit orgiája…

*

20.

BABYLON VIZEINÉL

Naciriám, lásd, így lettünk mi társak,
költőd lettem, ki hozzád menekült,
mert megtiportak, százszor megaláztak
- s hogy hittem, az a hitembe került…

Sorsod vizsgálva, saját sorsom látom:
emeltem én is, hajdan palotát
- és kardot is, mikor vélt igazságom
kétségbe merte vonni a világ.

S most itt állok, kifosztva, megtiporva,
ötvenhat évem üszkös romjain,
s vádlón nézek, mint te, a csillagokra:

hová is lettek boldog napjaim?
Siratom sorsod: sorsom siratom
és hallgatom, hogy zúgnak Babylon

vizei és hogyan jajgat a szél.
Agg próféták látomása kísér.


*A város római neve: Saldae; berberül Vaga= tüskék; kabyl nyelven: Begaya; arabul a középkorban: En Nassiria, később Naciria; az újkorban: Bédjaia vagy Béjaia; franciául: Bougie.


Régi blog: 2009. január 11.
23:03:09

Gyertyafény

30.

BÉJAIAI ARABESZKEK

A szélsöpörte alkonyati égre
denevér rajzol arabeszkeket.
Tétovázik a lélek, hogy megértse:
a kusza rajzok mit jelentenek?

Kamaszkorom kihűlt romantikája,
látod, hulló csillagnak bizonyult.
Hadrendjeinket a kor szétzilálta
s devalválódik immáron a múlt.

Szégyen látni a század homlokán a
művészet talmi s bárgyú blöffjeit
s hogy a hatalom és politikája

minden igazat keresztre feszít.
Van-e még, ami a sorsot megkísértse?
Csillagot láttál – nézz a gyertyafénybe.



Régi blog: - 2009, január 11.

23:01:02

A távolból











VON DER FERNE

Am Neckar-Ufer hab’ ich Dein gedacht.
Mit leichten Schritten kam die dunkle Nacht
und Glocken tőnten von der Ferne, wie
aus Jugendjahren eine Melodie.

Der Fluss murmelte monoton
- und ich verstand die alte Weise schon.

Irgendwo sang noch eine Nachtigall
- und rote Rosen waren überall…..

Tübingen, 1980.


A távolból. Ez lett a bejegyzés címe.
Mert újra, mint már annyiszor, megérintett egy feledésbe merülő barátság kimondhatatlanul szép emléke.
Apám Tübingenben járt, 1980-ban a számára oly kedves Alba Regia Táncegyüttessel. Az ott íródott vers egyik példánya postára került.
(aki ismerte, tudja, bizony mindenből sok-sok, -néha úgy érzem, számolhatatlanul sok-példány készült azon a kopogós öreg Continentalon, indigókkal persze. Az indigók, írógépek, gép/írásos papírok kora is elveszett a távolban?! Kár.)
Nos, a levélre Pécsett született is nyomban a válasz.
Most, kettőezerkilencben *
*ez a két egymásra felelő vers, a lelkemnek oly kedves, múltból felidézett hangulat éppen ideillik, egy hosszabb szünet után a blog folytatására. 

Mert ha a távolból is, de mindig segít a múlt. Folytatni.

 

 

Kedves Jancsi,                        Pécs, 1980.júl.29.

 

köszönöm leveledet, nagyon-nagyon örültem neki… s egyben
ígérem, hogy nem leszek rest tisztességesen válaszolni rá.

Eddig csak egy gyors „return”: 
egy nagyon szép kis verset
olvastam az imént, sajnos, németül íródott; 
így, hogy megértsem, le kellett fordítani magyarra….


MESSZIRŐL *

Neckarnak partján Rád gondolok én.
Könnyű léptekkel jön a szótlan éj.
Messziről harangok zúgnak alája
mint ifjúkorunk melódiája.

Csöndben csobog a víz, alig mond szót
- de értem már a bölcs öreg folyót.
Madárszó röppen, fájón szíven üt
- és bíbor rózsák nyílnak mindenütt.

 

 Sokszor csókol Benneteket
         Laci


 *Németből fordította: Decsi László

**és ma, 2022-ben is


Régi blog: 2009.január 7.
8:18:59